Főkép

Fülszöveg:

2008-ban Nagy Britannia gyarmatainak ékkövén, Gibraltáron, Vadvilág fedőnéven titkos, terrorista-ellenes akciót szerveznek, amelynek célja elfogni és elrabolni egy rendkívül veszélyes dzsihádista fegyverkereskedőt. Az akció értelmi szerzője egy ambiciózus külügyminisztériumi államtitkár és egy közeli barátja, aki az amerikai szélsőjobb sorait erősíti, egykoron a CIA-nak dolgozott és most történetesen honvédelmi alvállalkozó. A művelet annyira titkos, hogy még az államtitkár személyi titkára, Toby Bell sem tudhat róla. Toby azonban veszedelmes összeesküvést sejt, de amint megpróbálja megakadályozni, azonnali hatállyal külföldre helyezik át.

Három évvel később a Különleges Erők egy tagja üzenetet küld a síron túlról, és hirtelen törékennyé válik az igazság: a Vadvilág művelet valóban olyan sikeres volt, mint mondták, vagy nem más, mint egy könyörtelenül elhallgatott emberi tragédia? Az egykori személyi titkárt ekkor egy nyugalmazott diplomata, Sir Christopher Probyn hívja el magához düledező cornwalli otthonába, ami után Tobynak választania kell a külügy iránti hűsége és a lelkiismerete között, miközben egyre jobban gyötri a kérdés: ha a gonosz győzelméhez nem kell más, mint a jó emberek tétlensége, akkor hogyan hallgathat tovább?

 

Részlet a könyvből:

Gibraltár brit koronagyarmat egyik jellegtelen szállodájának második emeletén egy hatvanhoz közeledő, ám karcsú, élénk mozgású férfi nyughatatlanul járt föl s alá hálószobájában. Nagyon brit vonásai kellemesek voltak, és önkéntelenül tiszteletet ébresztettek, de ingerlékeny természetről árulkodtak, amely béketűrésének határára jutott. Hibbant professzornak is hihette volna valaki, ha szemügyre veszi könyvmolyos görnyedtségét és rőfölő lépteit, meg a homlokába hulló, mákos haját, amelyet csontos csuklójának rándulásszerű mozdulatával kellett visszakézből folyvást megfegyelmeznie. Aligha jutott volna sok embernek eszébe róla, még legmerészebb álmaiban sem, hogy ez a férfi egy közepes beosztású brit köztisztviselő, akit Őfelsége Külügy- és Nemzetközösségi Minisztériumának egyik prózaibb osztályáról cibáltak ide, hogy kivételesen érzékeny, szigorúan titkos megbízatást teljesítsen.

Adoptált keresztneve, mint azt makacsul ismételgette magának – néha félhangosan –, Paul volt, vezetékneve pedig a nem épp nehezen megjegyezhető Anderson. Ha bekapcsolta a tévét, az jelent meg rajta: Üdvözöljük, Mr. Paul Anderson. Miért nem él szállodánk ajánlatával, a vacsora előtti aperitiffel a Lord Nelson szeparéban!A benne lakó pedáns hivatalnoknak állandó bosszúságot okozott a szabályos kérdőjel helyett használt felkiáltójel. A fehér szállodai frottír fürdőköpenyt viselte, mindig is ezt hordta bebörtönzése óta, kivéve, amikor aludni próbált – hiába –, illetve, egyetlenegyszer, amikor egy társaságmentes órán felsurrant, hogy egyedül uzsonnázzék a tetőteraszi sörözőben, amelyet belengett az utca szemközti oldalán lévő, harmadik emeleti uszoda klóros párája. Mint sok minden más a szobában, a hosszú lábaihoz képest túl rövid fürdőköpeny is áporodott dohányfüsttől és levendulás légfrissítőtől szaglott.

Míg a köreit rótta, hivatali életének szokásos kötöttségei nélkül fejezte ki érzelmeit, arcvonásai az egyik pillanatban az őszinte értetlenség rajzává gémberedtek, a következőben pedig fenyegetőn meredt a skót kockás tapétára csavarozott tükörbe. Hébe-hóba megkönnyebbülten vagy buzdító lelkesedéssel szólt magához. De miért csak félhangosan? Nem mindegy, ha az embert bedutyizzák egy üres szobába, ahol úgyse hallja senki, csak pej lovon ülő kedves ifjú királynőnk színezett fotója?

Egy műanyag lapú asztalon annak a klubszendvicsnek a maradványai hevertek, amelyet Paul már akkor halottnak nyilvánított, amikor meghozták a szobába, valamint egy magára hagyott üveg langyos Coca-Cola. Bár nehezére esett, nem engedélyezett magának szeszes italt, amióta elfoglalta ezt a szobát. Az ágy, amit mostanra úgy megtanult utálni, mint egyetlen más ágyat sem, hat embernek is elég lett volna, de neki csak el kellett nyúlnia rajta, hogy a háta pokolian meggyötörje. Az ágyat ragyogó mélykármin műselyem takaró fedte, azon pedig egy ártatlan külsejű mobiltelefon hevert, amelyet – mint tulajdonosát megnyugtatták – a hívások legmagasabb szintű titkosítására módosítottak, és bár ő nemigen hitt az ilyesmiben, feltételezte, hogy így is volt. Ahányszor elment mellette, megakadt rajta a tekintete – szemrehányással vegyülő nosztalgia és tehetetlenségérzet kíséretében. Sajnálattal kell tudatnom, Paul, hogy operatív céloktól eltekintve teljes mértékben meg lesz fosztva a kommunikáció lehetőségétől– figyelmezteti Elliotnak, önjelölt műveleti parancsnokának a lelkiismeretes dél-afrikai hangja. – Amennyiben a kedves családja sajnálatos módon válsághelyzetbe kerülne a távolléte idején, a minisztérium jóléti osztályához továbbítják problémájukat, minekutána felvesszük önnel a kapcsolatot. Nos, Paul, sikerült megértetnem a szituációt?

Sikerült, Elliot. Apránként, de sikerült.

Amikor elért a szoba túlsó végében lévő, túlméretezett panorámaablakhoz, a mocskos csipkefüggönyön át mogorván fölsandított a legendás gibraltári Sziklára, mire az sárgásan, ráncosan, ridegen sandított vissza rá, mint egy mérges, gazdag özvegyasszony. Megszokásból és türelmetlenségében mármegint az idegen karórára nézett, és összehasonlította az ágy melletti rádiós óra zöld számjegyeivel. A karórája fekete számlapú, karcos acél volt, az arany Cartier helyett hordta, melyet imádott feleségétől kapott huszonötödik házassági évfordulójukra, miután az asszony részt kapott sok elhunyt nagynénje egyikekének örökségéből.

De álljon meg a menet! Paulnak, a rohadt életbe, nincs felesége! Paul Andersonnak se felesége, se lánya! Ez a Paul Anderson egy nyomorult remete!

– Ezt mégse hordhatod, Paul drágám, mégis, mit gondolsz? – mondta neki egy korabeli, anyáskodó nőszemély valamikor az ősidőkben, a heathrow-i repülőtérhez közeli vörös téglás villában, ahol ő és nővéries kolléganője beöltöztették a szerepre. – Ha ilyen helyes monogram van belegravírozva, ugye szó se lehet róla? Mert akkor azt kellene mondanod, hogy elcsakliztad egy házasembertől, ugye, Paul?

Jó képet vágott a humorhoz, eltökélte, hogy saját jogán kedves fickó lesz, úgyhogy csak elnézi, amint a nő felírja egy öntapadó címkére, hogy „Paul”, és elzárja aranyóráját egy vaskazettába a jegygyűrűjével együtt, ahogy ő mondja, „az időtartamra”.

 

*

 

Az istenért, hogyan jutottam oda, hogy egy ilyen pokolveremben kötöttem ki?

Beleugrottam, vagy belelöktek? Vagy egy kicsit ez is, az is?

Kérem, a szoba néhány jól megválasztott bejárásának formájában írja le annak a valószínűtlen utazásnak a pontos körülményeit, amely boldogan egyhangú életéből a brit gyarmati sziklán való magánzárkalétbe vezetett.

 

*

 

– Na és hogy van a kedves felesége, az a szegény asszony? – kérdezi a mára nagyvonalúan, bár emberi ésszel felfoghatatlan módon „humán erőforrásra” átkeresztelt személyzeti osztály még nem egészen túlkoros télkirálynője. Egy péntek estén, olyan órában, amikor minden tisztes polgár hazasiet, egyetlen szó magyarázat nélkül beidézte a hivatalnokot a fellegvárába. Ők ketten régi ellenfelek. Ha van valami közös bennük, az csakis annak az átélése lehet, hogy mennyire kevesen maradtak itt a régiek közül.

– Köszönöm, Audrey, örömmel mondhatom, hogy egyáltalán nem szegény – válaszolja, azzal az eltökélt könnyedséggel, amelyet az ilyen életveszélyes találkozások alkalmával szokott színlelni. – Kedves, de nem szegény. Továbbra is teljes remisszióban van. És kegyed? Fölteszem, egészsége virágában.

– Tehát elhagyható – veti föl Audrey, ügyet sem vetve a nyájas érdeklődésre.

– Atyaég, dehogy. Már milyen értelemben? – Nem enged a vidám évődés hangneméből.

– Abban az értelemben, hogy érdekes lehet-e önnek egészséges éghajlaton négy szupertitkos nap, mondjuk, esetleg, talán öt is?

– A lehetőség szintjén meglehetősen érdekes lehet, ami azt illeti, köszönöm kérdését, Audrey. Pillanatnyilag velünk él felnőtt lányunk is, úgyhogy az időzítés aligha lehetne jobb, mivelhogy ő történetesen orvos– nem tudja megállni, hogy büszkélkedve hozzá ne fűzze, de Audreyt a lány teljesítménye sem hatja meg.

– Nem tudom, mi ez az egész, és nem is rám tartozik – válaszol a nő a föl sem tett kérdésre. – Van egy emelettel följebb egy Quinn nevű dinamikus fiatal államtitkár, talán hallott róla. Azonnal látni kívánja magát. Új söprű, amennyiben önhöz még nem jutott el a híre a Logisztikai Szükségintézkedések távoli berkeiben, nemrég igazolták át a honvédelemtől… Ez nemigen mondható jó ajánlólevélnek, de hát ez van.

Mi a jó égre célozgat? Hát persze hogy eljutott hozzá a híre. Olvas újságot, ugyebár. Nézi a Newsnightot. Fergus Quinn parlamenti képviselő, közkeletűen Fergie, egy bunyós skót, egyéni stílusú intellektuális fenevad a New Labour istállójából. A tévében nagyhangú szokott lenni, harcias és riasztó. Ráadásul arra büszke, hogy a nép ostoraként csattog a külügyi bürokrácia hátán – ez messziről nézve javallatos erény, de nem túl megnyugtató, ha az ember történetesen külügyi bürokrata.

– Úgy érti, Audrey, hogy most, ebben a percben?

– Én így értelmeztem az ő „azonnal”-felfogását.

Az államtitkári előszoba üres; a stáb rég hazament. Az államtitkári mahagóniajtó – tömör, mint a vas – résnyire nyitva. Kopogni és várni? Vagy kopogni és benyitni? – Egy kicsit ezzel, egy kicsit azzal próbálkozik, és azt hallja: – Ne ácsorogjon már ott. Jöjjön be, és tegye be maga után az ajtót. – Erre belép.

A dinamikus fiatal államtitkár éjkék szmokingba gyömöszölte vaskosságát. Most éppen mobilját a füléhez tartva, mutatós pózban áll a márványkandalló előtt, amelybe lángok gyanánt vörös krepp-papírt tömtek. Ahogy a tévében, hús-vér valójában is köpcös és vastag nyakú, répahaja kurtára nyírva, élénk, mohó szeme egy bokszoló arcából les ki.

Mögötte egy tizennyolcadik századi, harisnyanadrágos birodalomépítő férfiú négy méter magas portréja tornyosul. A feszültség csalóka pillanatában a hivatalnok nem bírja megállni, hogy össze ne hasonlítsa a két roppantul különböző figurát. Noha Quinn görcsösen igyekszik a nép emberének mutatkozni, mindkettejük száján ott virít a kiváltságosok elégedetlen biggyesztése. Mindkettő fél lábra helyezi testsúlyát, másik térde behajlik. Vajon a dinamikus fiatal államtitkár is büntetőexpedíciót akar indítani a gyűlölt franciák ellen? Vajon a New Labour nevében ő is csepülni fogja az üvöltő sokaság tébolyát? Nem, egyiket se, hanem a mobiljának szánt érdes „Majd hívlak, Brad” után az ajtóhoz trappol, kulcsra zárja, majd megpördül.

– Azt mondják, maga a Szolgálat sokat átvészelt tagja – mondja vádló hangsúllyal gondosan karbantartott glasgow-i tájszólásában, egy tetőtől talpig elvégzett pásztázás után, amely mintha igazolná legrosszabb sejtéseit. – Hideg fej, akármit jelentsen ez, húsz év lébecolás külföldön, a Humán Erőforrás szerint. A megtestesült diszkréció, nem zökkenthető ki egykönnyen a nyugalmából. Egész szépen felértékelik. Nem mintha én feltétlenül elhinnék mindent, amit ezek itt mondanak nekem.

– Nagyon jóindulatúak hozzám – válaszolja.

– Maga pedig ki van vonva a forgalomból. Laktanyafogság. Kiöregedett versenyló. A felesége egészségi állapota fogja vissza, jól mondom, kérem?

– De csupán az utóbbi néhány évben, államtitkár úr. – Nem éppen hálás a „kiöregedett versenyló”-ért. – És pillanatnyilag, örömmel mondhatom, egészen szabadon vállalhatok utazásokat.

– A jelenlegi beosztása pedig… legyen szíves, juttassa már eszembe.

Meg is tenné, hangsúlyozza is, hány felelős hatáskörben van rá elengedhetetlenül szükség, de az államtitkár türelmetlenül félbeszakítja

– Rendben, értem. Van egy kérdésem. Van közvetlen tapasztalata titkos hírszerzési munkában? Mármint személyesen önnek – figyelmezteti, mintha lenne egy másik „ön”, amelyik nem annyira személyes.

– Milyen értelemben gondol közvetlen tapasztalatra, államtitkár úr?

– Kémkedési értelemben. Miért, mit gondolt?

– Csupán fogyasztóként, sajnos. Alkalmilag. A termék fogyasztójaként. Nem a megszerzéshez szükséges eszközök fogyasztójaként, ha erre céloz a kérdésével, államtitkár úr.

– Akkor sem, amikor azokon a külképviseleteken élte világát, melyek tételes felsorolásával senki sem fárasztotta magát a kedvemért?

– Sajnos, külföldi állomáshelyeimen többnyire jórészt gazdasági, kereskedelmi vagy konzuláris jellegű tisztségeket töltöttem be – magyarázza, olyasféle nyelvi archaizmusokra hagyatkozva, melyeket akkor alkalmaz védekezésből, ha fenyegetést érzékel. – Az embernek időnként, természetesen, volt hozzáférése egy-egy titkosított jelentéshez, de sietve meg kell jegyeznem, hogy egyiknek sem volt magas fokozatú a minősítése. Attól tartok, se több, se kevesebb nincs a témában.

Az államtitkárt azonban egy pillanatra felbátorítja a konspiratív tapasztalat eme hiánya, mert valami elégedettségfélére utaló mosoly villan át széles vonásain.

– De azért maga egy megbízható régi bútor, ugye? Lehet, hogy még nem próbálták ki, de akkor is megbízható.

– Nos, az ember szívesen hinné – mondja félszegen.

– Volt már dolga a TE-vel?

– Tessék?

– Hát a terrorelhárítással! Volt-e már dolga vele, vagy nem? – Úgy beszél, mint egy idiótával.

– Félek, hogy nem, államtitkár úr.

– De egyáltalán fontos magának? – Olyan segítőkészen, ahogy csak kitelik tőle.

– Pontosan mire gondol, államtitkár úr?

– A haza érdekére, a jó ég áldja meg! Polgáraink biztonságára, bármerre legyenek. Alapértékeinkre ebben a válságos időben. Rendben, az örökségünkre, ha az jobban tetszik. – Úgy használja ezt a szót, mint egy toryellenes oldalvágást. – De csak akkor, mondjuk, ha maga nem egy lötyimötyi kriptoliberális, akinek titokban azon jár az esze, hogy a terroristáknak is jogukban áll ripityára robbantani ezt a kurva világot.

– Nem, államtitkár úr, úgy vélem, nyugodtan mondhatom, hogy nem vagyok az – motyogja.

Az államtitkárnak azonban esze ágában sincs átérezni a zavarát, és tovább veri a vasat:

– Nahát akkor. Ha most azt mondanám magának, hogy a rendkívül kényes megbízatás, amit magának tartogatok, arról szól, hogy meg kell fosztani a terrorista ellenséget az országunk elleni, előre megfontolt támadás lehetőségétől, akkor, feltételezhetem, nemhagyna rögtön faképnél?

– Ellenkezőleg. Úgy érezném, hogy ez… nos…

– Minek érezné?

– Elégtételnek. Kiváltságnak. Sőt, büszke lennék. De természetesen valamelyest meg is lepődnék.

– Micsodán lepődne meg, könyörgök? – Mintha meg volna sértve.

– Nos, nem vall rám a kérdezősködés, államtitkár úr, de hát miért éppen én? Biztos vagyok benne, hogy a minisztériumban szép számmal akadnak emberek, akik birtokában vannak az ön által keresett tapasztalatnak.

Fergus Quinn, a nép embere nagy lendülettel az ablakmélyedés felé fordul, és csokornyakkendője fölött agresszívan előretolja állát, míg hátul a propeller rögzítése idétlenül kitüremkedik nyakának hurkái közül. Elgondolkozva nézi a Lovas Testőrség szemlézőterének aranykavicsait az alkonyi napban.

– És ha ráadásul azt mondom magának, hogy élete hátralévő részében sem szóban, sem tettben, sem semmilyen más módon nem hozhatja senkinek a tudomására a tényt, hogy egy bizonyos terrorelhárító művelet egyáltalán megfontolás tárgya volt, nem hogy kivitelezték volna – szinte sértetten kereste a kiutat a szólabirintusból, amelybe saját magát csalta be –, attól megjön a kedve, vagy elmegy?

– Államtitkár úr, ha ön engem tekint a megfelelő embernek, boldogan elfogadom a megbízatást, akármi légyen is az. És ünnepélyesen szavamat adom, hogy diszkrécióm végleges lesz és teljes – mondja határozottan, egy kissé túl is színezve fogadkozását, annyira bosszantja, hogy ez az ember előcibálja az ő hűségét, és a szeme előtt nézegeti, nincs-e benne hiba.

Quinn klasszikus churchilli modorban felpúpozza vállát, és ott marad az ablakmélyedés keretében, mint aki türelmetlenül várja, hogy a fotósok végre befejezzék munkájukat.

– Bizonyos hidakrólmég egyeztetni kell – közli szigorúan a tükörképével. – Egy bizonyos zöld jelzéstmég várunk eléggé fontos emberektől abból az utcából innen-onnan – löki bikafejét a Downing Street felé. – Amikor megkapjuk, már ha megkapjuk, addig nem, akkor majd értesítjük magát. Attól kezdve annyi ideig, amennyit én elegendőnek tartok, maga lesz a terepen az én szemem és fülem. A keserű pirula nem lesz megédesítve, érti, ugye? Köszönöm, nem kérek a szokásos külügyes ködösítésből és álcázásból. Ha maga fog helyettem figyelni. Direktbe’ kérem, pontosan azt, amit lát. Hideg fejjel, egy olyan tapasztalt vén róka szemével, amilyennek magát gondolom. Hallja, amit mondok?

– Tökéletesen, államtitkár úr. Hallom önt, és pontosan értem, amit mond

– szól a hangja valami távoli felhőről.

– Van a családjában Paul?

– Pardon, államtitkár úr?

– Jézus úristen! Pedig nagyon egyszerű kérdés volt, nem? Van-e a családjában Paul nevű férfi? Van vagy nincs? Apa, testvér, mit tudom én.

– Nincs. Attól tartok, egy árva Paul sincs.

– És Pauline? A női változat. Paulettevagy bármi hasonló?

– Egész biztosan nincs.

– És mi a helyzet az Andersonnal? Nincs sehol egy Anderson? Anyja leánykori neve: Anderson?

– Tudomásom szerint ilyen sincs, államtitkár úr.

– És ugye kellően jó kondiban van? Fizikailag. Nehéz terepen egy húzós gyaloglástól, ugye, nem rogyadozik a térde úgy, ahogy errefelé egypár nyamvadt szerencsétlennek?

– Kitartó gyalogló vagyok. És lelkes kertész – még mindig arról a távoli felhőről.

– Akkor egy Elliot nevű ember hívását kell várnia. Elliot lesz magának az első jelzés.

– Ha szabad kérdeznem, Elliot a vezetékneve vagy a keresztneve? – Hallja a saját csitító kérdését, mintha egy mániákus őrülthöz beszélne.

– Honnan a faszból tudjam? Teljes titkosítással dolgozik egy Etikus Végeredmények nevű szervezet égisze alatt. Új fiúk a témában, de szakértő tanácsadóim megnyugtató tájékoztatása szerint máris az első ligában játszanak.

– Bocsásson meg, államtitkár úr, de pontosan milyen témáról van szó?

– Privát katonai szolgáltatók. Hol élt maga eddig? Manapság ez a pálya. A háború ma már nagyvállalatok biznisze, ha nem vette volna észre. A reguláris, hivatásos hadsereg maga a bukás. Rosszul felszerelt, fejnehéz, minden tucat talpas bakára jut egy dandártábornok, és belekerül egy kamion pénzbe. Próbálja ki a Védelmi Minisztériumot pár évre, ha nem hisz nekem.

– Hogyne hinnék, államtitkár úr. – Dermesztően hat rá a brit fegyveres erők általánosító lekezelése, de azért igyekszik kedvében járni a feljebbvalójának.

– Most próbálja elsütni a házát. Jól mondom? Harrow-ban lakik, vagy hol.

– Ez így pontos. – Már túl van azon, hogy meglepődjön. – Észak-Harrowban.

– Anyagi gondok?

– Jaj, dehogy, szó sincs róla, hála az égnek! – kiált fel, valóban hálásan, amiért visszatérhetett a szilárd talajra, ha csak egy pillanatra is. – Van egy kis saját vagyonom, és a feleségem szert tett egy szerény örökségre, amelynek része egy vidéki ingatlan is. Az tervezzük, hogy amíg kedvező a piac, eladjuk a jelenlegi házunkat, és költözésig meghúzzuk magunkat valahol.

– Elliot azt fogja mondani, hogy meg akarja venni a maga harrow-i házát. Nem hozza szóba, hogy az Etikustól van, sem hogy máshonnan. Látta a hirdetést, mondjuk, egy ingatlanos kirakatában, kívülről nagyjából meg is nézte, tetszik neki, de pár részletet még muszáj megbeszélnie. Javasol majd egy helyet és egy időpontot. Akármit ajánl, maga beleegyezik. Ezek a népek így működnek. Van további kérdés?

Talán eddig volt?

– Addig is a teljesen hétköznapi embert alakítja. Senkinek egy szót se. Sem itt, a minisztériumban, sem otthon. Világosan beszéltem?

Nem beszélt világosan. Az égvilágon semmi nem volt világos. De azért rávág az egészre egy lelkes, ám értetlen „igen”-t. Aztán nem maradt tiszta emléke arról, hogyan keveredett haza azon az éjszakán a Pall Mall-i klubjából, ahová benézett egy péntek esti látogatásra, hogy magához térjen.

 

*

 

Míg felesége és lánya vidáman fecserészik a szomszéd szobában, Paul Anderson, a kiválasztott, a számítógépe fölé görnyedve guglizza az Etikus Végeredményeket. Találat erre: Etikus Végeredmények, Houston, Texas. A „további információ”-ra rákattintja, hogy igen.

 

Kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodókból álló vadonatúj nemzetközi csapatunkkal cégünk innovatív, lényegfeltáró, naprakész kockázatfelmérő elemzéseket kínál igényes nagyvállalati és állami megrendelőknek. Mi itt, az Etikus Végeredményeknél büszkék vagyunk hitelességünkre, munkabírásunkra és a legújabb fejleményekkel lépést tartó információtechnológiai tudásunkra. Figyelmes testőröket és túszszabadító tárgyalókat kérésre azonnal rendelkezésre bocsátunk. Marlon szívesen válaszol az Ön személyes és bizalmas érdeklődésére.

 

Az e-mail cím és a postafiók szintén a texasi Houstonból való. Ingyentelefonszám, ha valaki személyesen és bizalmasan akarna érdeklődni Marlon nál. Név egy szál se, nincsenek megnevezve sem az igazgatók, sem a rész  legvezetők, sem a tanácsadók, sem a kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodók. Az Etikus Végeredmények anyacége a Spencer Harding Holdings, amelynek tevékenységi köre kiterjed a kőolajra, búzára, marhahúsra, faanyagra, ingatlanfejlesztésre és nonprofit kezdeményezésekre. Ugyanez az anyacég ugyancsak támogat evangelizáló alapítványokat, vallási iskolákat és Biblia-terjesztő missziókat.

Ha további információt szeretne az Etikus Végeredményekről, írja be jelszavát. Mivel Paul Andersonnak nem volt ilyen kódja, és lelkifurdalása támadt, mintha illetéktelenül hatolt volna be a honlapra – felhagy a kutakodással.Eltelik egy hét. Utasítás szerint a Teljesen Hétköznapi Embert alakítja napról napra, otthon, a reggelinél éppúgy, mint egész nap a hivatalban, megeste, amikor hazajön a munkából, és várja azt a kulcsfontosságú hívást, ami vagy befut, vagy nem, vagy akkor érkezik, amikor a legkevésbé várja. Így is történik egy kora reggel, midőn felesége még az esti gyógyszer hatását alussza ki, ő meg kockás ingben és kordnadrágban csörömpöl a mosogatónál az esti csetresszel, és az jár a fejében, hogy most már tényleg rendbe kellene hozni a hátsó gyepet. Csöng a telefon, fölveszi, belemondja derűsen, hogy „Jó reggelt!”, és Elliot van a vonalban. Szó se róla, csakugyan látta a hirdetést az ingatlanközvetítő kirakatában, és komolyan érdeklődik a ház megvétele felől.Csak az a különbség, hogy a neve nem Elliot, hanem a dél-afrikai akcentusának köszönhetően Illiot.

 

Vajon Elliot is beletartozik az Etikus Végeredmények „kivételesen kvalifikált geopolitikai gondolkodókból álló vadonatúj csapatába”? Lehetséges, bár nem látszik rajta. A sivár iroda a Paddington Street-i parkoknál, egy szakadt mellékutcában húzódik meg. Itt ül egymással szemben alig kilencven perccel később a két férfi. Elliot józan-szürke vasárnapi öltönyt visel, hozzá csíkos nyakkendőt, amit apró ejtőernyők ékítenek. Manikűrözött bal kezének három legvastagabb ujján kabbalisztikus gyűrű díszlik. A koponyája fénylik, a bőre olajbarna, himlőhelyes, izomzata zavaróan kidolgozott. A tekintete színtelen – hol a vendégét fürkészi incselkedő villanásokkal, hol meg oldalt siklik a mocskos falakra. Beszéde olyan szabatos, hogy az ember azt hinné, valaki folyamatosan ellenőrzi nyelvhelyességi és kiejtési szempontból.

Előhúz egy majdnem új brit útlevelet az egyik fiókból, megnyalintja ujját, és fensőbbségesen belelapoz.

– Manila, Szingapúr, Dubai: ez csak néhány a festői városok közül, ahol statisztikai konferencián vett részt. Megértette, Paul?

Paul megértette.

– Ha egy okvetetlenkedő személy, aki maga mellett ül a gépen, azt firtatná, hogy mi szél viszi Gibraltárba, maga azt mondja, hogy ott is csak egy statisztikai konferenciát tartanak. Majd tudatja vele, hogy a fasz köze van hozzá, törődjön a maga dolgával. Gibraltárban erős üzletág az internetes szerencsejáték, de nem mindenestül kóser. A játéküzlet főnökei nem szeretik, ha a kis beosztottaiknak eljár a szája. Most pedig meg kell kérdeznem, Paul, de válaszoljon nagyon őszintén, van-e bármi fenntartása a fedőszemélyiségével kapcsolatban?

– Nos, tulajdonképpen, talán nem, csak egy gondom van, Elliot – ismeri be kellő mérlegelés után.

– Adja elő, Paul. Nyugodtan.

– Csupán arról van szó, hogy mivel brit ember vagyok, ráadásul külügyi tisztviselő, aki megfordult már itt-ott, ha úgy lépek be egy kiemelten fontos brit területre, mint egy másikbrit ember… nos, az kissé – kajtatja a megfelelő szót –, egy kicsit piszkosul rizikós, az igazat megvallva.

Elliot kicsi, kerek szeme visszatér rá, nézi kitartóan, de nem pislog.

– Egyszóval nem lehetne, hogy a saját személyemben menjek, és úgy próbáljak szerencsét? Mindketten tudjuk, hogy kerülnöm kell a feltűnést. De amennyiben megesne, hogy legalaposabb számításaink ellenére mégiscsak belebotlanék valakibe, akit ismerek, vagy ami még rosszabb, ő ismer engem, akkor legalább az lehetek, aki vagyok. Úgy értem, én magam. Ahelyett, hogy…

– Pontosan mi helyett, kedves Paul?

– Mondjuk, ahelyett, hogy egy Paul Anderson nevű álstatisztikusnak tettetném magam. Mert hát ki hinne el egy ilyen dajkamesét, ha tudják, éspedig hajszálpontosan, hogy ki vagyok. A helyzet az, Elliot – érzi, hogy az arca elpirul, és nem tud tenni ellene semmit –, hogy őfelsége kormányának van Gibraltárban egy ménkű nagy, három szolgálatot egyesítő főhadiszállása. Nem beszélve a kiadós külügyminisztériumi jelenlétről, valamint az extra méretű lehallgatóállomásról. És a Különleges Erők kiképzőtáboráról. Elég, ha egyetlen fickó, akivel nem számoltunk, előbukkan a semmiből, és a nyakamba ugrik, fölismerve rég nem látott cimboráját, és akkor nekem… nos, befellegzett. És lássuk be, mit értek én a statisztikához? Szart se. Nem akarom kétségbe vonni a hozzáértését, Elliot. És természetesen mindent megteszek, amit kell. Csak megkérdeztem.

– Ez lenne, Paul, az aggályai teljes listája? – kérdi Elliot bátorítóan.

– Persze. Abszolúte. Csak gondoltam, szóba hozom. – És azt kívánja, bárcsak ne hozta volna, de hát hogy az ördögbe lehet a logikát csak úgy kidobni az ablakon?

Elliot megnyalja az ajkát, és gondosan nehézkessé tett angolsággal így válaszol:

– Márpedig az tény, kedves Paul, hogy Gibraltáron senki le nem szarja, öt dollárért sem, hogy maga kicsoda, ameddig virítja nekik a brit útlevelét, és mindig a látóhatár alatt tartja a fejét. Azonban: a maga segge lesz a direkt tűzvonalban, amennyiben a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, amivel nekem kötelességem számolni. Vegyük azt a hipotetikus esetet, hogy a művelet olyan módon hiúsul meg, amelyet nem láttak előre a szakértő tervezők, akik közé saját magamat is büszkén sorolom. Akkor megkérdezhetik: volt netán egy beépített ember? És ki ez a szobatudós külsejű faszverő, ez az Anderson, aki a hotelszobájában lapít, és éjjel-nappal könyveket olvas? Ezt fogják tudakolni. Hol is lehet megtalálni ezt az Andersont egy gyarmaton, ami nem nagyobb egy kurva golfpályánál? Ha ez a szituáció megvalósulna, ön gyanúm szerint igencsak hálás lenne, hogy nem az a személy, aki a valóságban. Most már örül a megoldásnak, Paul?

Mint majom a farkának. Jobban nem is örülhetnék. Teljesen kizökkentve a megszokott életemből, az egész olyan, mint egy álom, de maga végigkísér rajta. De aztán, minthogy látja Ellioton az enyhe rosszallást, és attól tartva, hogy a rákövetkező részletes eligazítás kellemetlen mellékzöngével kezdődik, megpróbálkozik a barátkozással:

– De hát egy ilyen kiválóan képzett fickó, mint maga, Elliot, hogyan illeszkedik az összképbe, ha nem veszi tolakodásnak a kérdést?

Elliot hangja olyan kenetessé válik, mintha szószékről beszélne:

– Őszintén köszönöm ezt a kérdést, Paul. Fegyverforgató ember vagyok, ez az életem. Harcoltam kicsi és nagy háborúkban, főként az afrikai kontinensen. Kalandos útjaim közben volt szerencsém találkozni azzal az emberrel, akinek hírszerzési háttere legendás, hogy azt ne mondjam, félelmetes. Forrásai világszerte úgy szolgáltatnak információt neki, mint senki másnak, abban a biztos tudatban, hogy ezeket az értesüléseket a demokratikus alapelvek és a szabadság érdekében fogja fölhasználni. A Vadvilág művelet, amelynek részleteiről most föllebbentem a fátylat ön előtt, az ő agyából pattant ki.

Elliot eme büszke kijelentése hívja elő Paulból a természetesen adódó, bár hízelkedő kérdést:

– Szabad-e megkérdeznem, kedves Elliot, hogy ennek a nagy embernek van-e neve?

– Paul, maga mostantól mindörökké a családunkhoz tartozik. Éppen ezért fenntartások nélkül, a legszigorúbb bizalmassággal elárulom, hogy az Etikus Végeredmények alapítója és fő mozgatója egy úriember, akinek neve: Mr. Jay Crispin.

 

A Kiadó engedélyével.