Főkép

Dilisek ezek az írek! – (ahogy Obelix mondaná)

 

Persze lehet, hogy az írek nem is olyanok, amilyennek Roddy Doyle könyvei alapján gondolom őket. Lehet, hogy azok is csak kitalációk, mint a keltának mondott zene, az írnek mondott sztepptánc, meg az összes többi. Végtére is azt hallani, hogy Írországban már csak az a néhány vén trotty beszéli az ősi gael nyelvet, akik valahol Mucsa-alsón laknak, Isten háta mögött két ásónyommal. De mindegy, attól még én szerethetem Doyle könyveit, és gondolhatom azt, hogy az írek milyen jópofák. Ha tévedek, az sem változtat a világ menetén.

 

Szóval, két meg nem nevezett, alighanem az ’58-as születésű Doyle-lal egyidős manus kocsmabeli beszélgetéseit olvashatjuk itt, minden egyéb nélkül, viszont olyan vaskos ír-angol tájszólással, hogy egy részét csak megtippelni tudom, nincs az a szótár, ami megfejtené. Másfél évet ölel fel a 90 oldal sincs kötet, 2011 májusától kezdve, és egy rakat épp aktuális téma is felmerül benne (a görög- illetve az euro-válság, a Királynő látogatása, a foci, a különféle elhunyt hírességek stb.), már a személyes dolgaik mellett. Az persze nyilvánvaló, hogy Doyle véleménye is ott van ezekben a rövid, velős, és sokszor nagyon vicces dumálgatásokban. Egyúttal hozza a Barrytown-trilógiában megszokott, vagyis kő tahó stílust, röpködnek a bazmegek meg a többi. Szóval ez egy olyan könyv, amit kb. csak Roddy Doyle engedhet meg magának (meg még néhány hasonló nagy), és biztos vagyok benne, hogy egy rakat írnek sem tetszene (nem szólva a kib...ott angolokról vagy a dán p...król), de... Isten bocsássa meg, nekem tetszik.

 

Sőt, egy kicsit irigy is vagyok. Lehet, hogy nem ilyenek az írek, de biztosan jobban érezném magamat a mi országunkban, ha a mieink ilyenek lennének. Mert lehet, hogy a két meg nem nevezett ír fószer alacsony fokán áll az elmebéli dolgoknak; lehet, hogy valahányszor szidják az angolokat, önmagukat is kellene (könyörgöm, az egész átokverte ország krumplit termesztett az 1700-as években, naná, hogy éhen pusztult vagy kivándorolt a nép negyede...); az meg egyenest biztos, hogy ahogy a dubliniak rühellik a limerickieket (vagy épp a corkiakat, bár azokról itt nincs szó) és fordítva, az csak kívülről vicces, mert ha belül vagy és pofán vágnak, akkor a falusi alvég-felvég bunyók is véresen komolyak – de attól még irigye vagyok egy kicsit. Egyrészt, nem tudom, van-e olyasvalaki felénk, aki ilyet írhatna, és az ilyen jó lenne. Nem irodalmi szempontból, hanem hogy az istenadta nép véleményét tükrözné.

 

Mert nekem innen, Doyle könyve alapján nézve (s ez nyilván igen szűk látókör) úgy tűnik, az írek minden baromságukkal együtt is viszonylag középen vannak, és nem úgy szétszakadva, mint mi itt. Ez a két kampó legalábbis nem csak a vedelésben nem ismeri a mértéket, de az öniróniában sem, és nem biztos, hogy tudnék mondani két jobb- vagy baloldali magyar embert, aki ugyanerre képes, de átlagembert sem biztos. Nekem valahogy szimpatikusabb, amit itt olvasok, mert egyszerre van benne valamiféle nyilvánvaló hazaszeretet és a totál beleszarás, mert igenis tudják, hogy el van cseszve az országuk, meg a világ is, és nem csodálkoznak ezen. Mondom, lehet, hogy csak Doyle szereplői ilyenek. De az istenért, legalább nem játsszák az eszüket! Szidják a briteket, de aztán kiröhögik saját magukat is. Beszólnak mindenre, de mindazt, ami az övék, mégis szeretik. Lehet, hogy az átlag magyar ember is ilyen. De az irodalomban, vagy akár a tévében, más művészeti ágban meg médiában nem látom nyomát. Ehhez foghatót utoljára tán Hofi csinált egyszemélyben, vagy Márkos-Nádasék, Boncz-cal és Katonával együtt. De ez nem annyira kabaré, csak két átlagember. Szóval nem is Hacsek és Sajó, sem Heti hetes, sem mittoménmi.

 

És ha rövid időn belül nem adja ki valaki magyarul, akkor már végképp nem lehet majd érteni, hiszen aktuális dolgok vannak benne, és állítólag a Facebookon posztolt kis írásokból lett maga a könyv. Mondom, ilyet csak Doyle engedhet meg magának.