Főkép

Egy ideje már megjelent az EpicLine első száma. Na jó, talán nem oly rég (mikor is, kb. 1 hete?), de azért egy havilap esetében ez már aktualitásának egy szép hányada. Na szóval, már egy ideje kint van az újságosok polcain, én mégis csak most írok róla. Hogy miért? Mert annyi minden kavarog bennem ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy valahogy mindig elvesztem a rengetegben, a cikk meg sosem volt a kezeim közül kiadható állapotban. Ezért úgy döntöttem, az elejétől nekiállok az egésznek. Kábé tizedszerre.

 

Kezdjük ott, hogy jó dolog, hogy nekünk, kis magyaroknak van egy ilyen csapatunk, mint a 5Panels. Akárhogy is nézem, sokkal többet érnek ők nekünk, mint Amerikának (vagy az egész világnak) a Marvel vagy a DC. Persze, számok, meg elismertség, meg ilyenek terén még mindig ez a két nagy óriás a nyerő, de ahogy olvasgatja az ember róluk a mindenféle botrányokat, valamiért(?) nehéz elképzelni, hogy ott az emberek szívből csinálják ezt az egész képregényes mizériát. Márpedig egy ilyen vitatott művészeti ágnál ez nem mindegy!

 

És ki más tudná ezt jobban nálunk, kis magyaroknál? Főleg most, amikor ez a művészeti ág végre itthon is szilárdan megvetette a lábát, legyen szó külföldi alkotásokról vagy a hazai berkek megerősítéséről. Mert lássuk be, a magyar képregény egyre szilárdabb és progresszívabb, egyre többen áldozzák fel munka mellett a szabadidejüket, hogy alkossanak. És ez egy szinten rendben is van. Persze mindenki jobban örülne, ha itthon is lenne akkora piaca az egésznek, hogy legalább egy szűkebb réteg csak ebből tudna élni, de jelen helyzetben ez van, ebből kell a legtöbbet kihozni. És a 5Panels pontosan ezt csinálja.

 

Mert hogyan is lehet egy adott műfajból a legtöbbet kihozni? Mondjuk úgy, hogy kísérleteznek és megpróbálnak rátalálni a saját hangjukra, nem félve az esetleges kudarcoktól. Vagy mondjuk kitalálnak pár, az olvasók által kedvelt figurát, és az ő újabb és újabb kalandjaikat mesélik el. Vagy mondjuk úgy, hogy csapatot alkotva erősítik egymást, támogatják a másik ötleteit, tippeket adnak, hogyan és miként lehetne jobb, vagy épp miként lehetne tovább vinni a megakadt történet szálát. És a 5Panelstől ezt eddig már mind láttuk.

 

Egy korábbi kísérlet után pedig itt egy újabb: miért ne lehetne egy olyan, rendszeresen megjelenő képregényes magazin, amiben folytatásokban csak magyar alkotók történetei kapnak helyet? Ugyan erre is a kísérlet címkét aggattam, de úgy érzem, hogy eddigi „merényleteikhez” képest az EpicLine első számában már egy sokkal kiforrottabb és átgondoltabb újítással találkozhatunk.

 

Először is, a szokásos reklámhadjárat most nem csak 1-2 hétre vagy hónapra korlátozódott, hanem már jó ideje harangozták be ezt a magazint, az elképzelhető összes módon (először csak azt, hogy lesz ilyen, aztán időről időre megjelent egy kis előzetes, új facebook- és weboldal lett létrehozva, sőt, még kérdőív is készült). Másrészről azzal a csúnya, fránya terjesztéssel is megtették, amit lehetett, hiszen ha még nem is sikerült az ország összes újságárusához eljuttatni a magazint, legalább a nagyobbaknál be lehet szerezni, ráadásul a honlapjukon még egy pontos lista is található a lelőhelyekről. De aki előfizetett, annak bizony egy tapodtat sem kellett mozdulnia, elég volt a postaládájáig elsétálnia.

 

Ezzel az előfizetés dologgal meg aztán megint egy csuda jó dolgot műveltek. A magazin ára amúgy sem veri a csillagos eget, ám előfizetőként még olcsóbban kapja meg az ember, ráadásul előbb(!), mint az újságosoknál, és az egészhez járnak még extrák is, digitális formátumban, amik majd` még egyszer akkora terjedelmet tesznek ki, mint maga a magazin (ha már itt tartunk, akkor a sok „ejha”, meg „Hú de jó!” mellett had éljek egy kis észrevétellel is: jó dolog ez az extra, csak egy kicsit sok. Három interjú és a két, aktuális számban található sorozathoz kapcsolódó „Így készült...” már talán túl sok cukor a sütemény tetejére, főként, hogy a magazin is ad némi háttérinfót. És félek tőle, hogy ilyen nagy adagok mellett hamar kifogynak az extrába pakolható tartalomból, ami sem a csapatnak, sem az olvasónak nem lesz túl jó).

 

Na de essen már szó magáról az első számról is. Röviden szólva csak annyi a véleményem, hogy frankó! Igen, frankó! Megfelelő arányú elegyítése a fő profilt jelentő történeteknek (amik ráadásul igencsak fincsik is), az érdekességeknek és a háttér információknak. Mindezt pedig megpakolva ezzel a borítóval, egyszerűen...frankó!

 

A fekete holló ismét az első, szélesebb kör által elismert magyar szuperhős megteremtését tűzte ki célul, maga elé. Hogy ez sikerül-e neki, vagy sem, az majd elválik, mindenesetre a két alkotó – a 5Panels alapító és agytröszt Spuri, valamint az azóta tetoválóművészként tevékenykedő Barta Szabolcs – minden tőlük telhetőt megtettek ennek érdekében. A XIX. század végi Budapestre helyezett történetben minden megtalálható, ami kell egy izgalmas szuperhősös sztoriba: a címadó figurát körüllengő rejtélyek, többszálú cselekmény, a hős kívülállóssága, ami miatt mind a rendőrség, mind a bűnözők vadásznak rá, egy kis romantika és a korhű, remek atmoszférájú kor és város. A történet első részében – sajnos – túl sokáig nem jutunk, de a pörgő cselekménynek, a látványos akciónak és a tökéletes vágásoknak köszönhetően épp annyit kapunk, ami meghozza a kedvünket egy furcsa-ismerős szuperhősös történethez. Szabolcs rajzai és színei ámulatba ejtőek, épp annyira realista, amennyire kell, de sosem túlzsúfolt, miközben a jó nézőpont váltásoknak köszönhetően mi magunk is az események sűrűjében érezhetjük magunkat.

 

A másik történet pedig az első busós füzetet, a Majd ha Fagy!-ot dolgozza fel. Na jó, ez talán nem a legmegfelelőbb szó rá, hiszen tulajdonképpen arról van szó, hogy a történet, és a rajzok - amik igencsak eklektikusak lettek az eredeti „próbaverzióban” - most Spurinak köszönhetően egységesebben, éles váltások nélkül, helyenként új köntösben kerülnek a szemünk elé. Így Pádi, Koska Zoli, Papp Imi, és Vári Tomi történetei és rajzai a sorozat befejezésére minden tekintetben egy egységesebb képet mutatnak majd. És bármennyire is szerettem az eredeti kötetet, örülök, hogy a csapatnak – illetve Spurinak – volt mersze hozzányúlni, és a vicces, szárnypróbálgatós füzet után a történetet egységes csomagolásban is a rajongók elé tárni.

 

És az egészbe még belefért egy kétoldalas csapatbemutató is, ami kellően érdekes, mégis személyes hangvételű, így akik élőben még nem találkoztak az alkotókkal, egy kicsit közelebb érezhetik magukat hozzájuk. És persze a reklámhadjárat most sem áll le, hiszen a füzet végén ott virít az októberi szám borítója egy új sorozat ígéretével. Nyálcsorgatás funkció bekapcsolva.

 

Az extrákra nem vesztegetnék túl sok szót, hiszen az egyetlen, korábban említett negatívum mellett csak azt tudom mondani, hogy bravó! Informatív érdekes tálalásban, és még inkább bennfentesnek érzi magát tőle az ember.

 

Végigtekintve az egészen, ez jó kis első szám lett. Érezzük benne a profizmust, mégis személyes tud maradni, miközben a hihetetlen mennyiségű lelkesedés és munka izzadtságszagú erőlködés nélkül üt át az egészen, és biztosra veszem, hogy nem csak én várom a következő számot!