Főkép

Az itthon is bemutatott, azonos című film alapjául szolgáló regény főszereplője a 15 éves, igen fejlett összeesküvéselmélet-gyártó képességgel és rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező, nem teljesen lúzer, de nem is nagymenő Oliver. A fiúnak a „szokásos” kamasz-nehézségekkel kell szembenéznie: az első „komoly” kapcsolat szépségeivel és buktatóival; a szüzesség elvesztésének vágyával és kényszerével; iskolai problémákkal; és a szülei házasságának válságával.

 

Nem is részletezem jobban a történetet, hiszen a felnövés nehézségeivel foglalkozó regények történései, és a problémák, amelyekkel egy efféle regény főhősének meg kell küzdenie, általában minden kamaszregényben hasonlóak, s hogy a végeredmény milyen lesz, az inkább a stíluson, a hangvételen, illetve a szereplők hihetőségén és szerethetőségén múlik, nem pedig azon, hogy mennyire eredeti a történet. A kamaszlét örömeiről és gondjairól persze lehet jól írni komolyan és humorosan is – Joe Dunthorne főleg a komédia műfajában erős, ezért a Submarine nem egy komor, szomorkás hangulatú kamaszregény, ellenkezőleg, nagyon vicces és önironikus.

 

Oliver folyton börleszkbe illő helyzetekbe keveredik (vagy ilyen helyzeteket teremt magának), és a szereplők közötti konfliktusok sosem vehetők teljesen komolyan. Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy a szerző leegyszerűsítené a kamasz-nyavalyákat, inkább arról van szó, hogy humorosan közelíti meg őket, és a – néha kellemesen sötét – humora nagyon szórakoztató.

 

Ami pedig a szereplőket illeti: a regény főalakjai nemcsak szerethetőek, de hitelesek is. Bármilyen furcsa is Oliver egynémely jellemvonása és hobbija (a fiú kedvenc időtöltése például az, hogy furcsa és bonyolult szavakat tanul az értelmező szótárból), a gondolkodásmódja és a viselkedése minden tekintetben kamaszos, s Dunthorne-nak elhiszem, hogy ilyen (is) lehet tizenévesnek lenni, mint ahogyan Oliver tizenéveskedik. S azt hiszem, ennél több nem is kell egy jó kamaszregényhez.

 

Végül hozzátenném, hogy a könyvborítón idézett kritikákat, amelyek előszeretettel hivatkoznak erre a regényre mint az új Zabhegyezőre, nem feltétlenül szükséges komolyan venni. Persze érthető az összehasonlítás – talán nem is lehet egy kamaszregényről úgy beszélni, hogy valahogy szóba ne kerüljön a Zabhegyező, de azt megjegyzem, hogy a Submarine-t teljesen más hangulat, teljesen más kamasz(élet)érzés, teljesen más humor jellemzi, mint Salinger klasszikusát, ebben a regényben tehát nem érdemes a Zabhegyezőt keresni. Önmagában, összehasonlítások nélkül olvasni viszont nagyon is érdemes – és nemcsak kamaszoknak –, mert a Submarine hiteles, szerethető és nagyon szórakoztató.