Főkép

Spanyolország és Írország nincs is annyira messze egymástól? A Los Vivancos fergeteges előadásából ítélve, legalábbis ami a tánckultúrájukat illeti, úgy tűnik, bizony elenyésző ez a távolság. A vancouveri Quántico Independent Schoolban és a Nederlands Dans Theaterben végzett hét fiú ugyanis valóban olyan szélsőségekig vitte a flamenco fúziót, ami már teljességgel besorolhatatlan szórakoztatási forma, és legfeljebb Michael Flatley produkcióival összemérhető. Sőt, azokon, még a Celtic Tigeren is messze túlmutat, ami nem kis mértékben a Cirque du Soleil Corteo című előadásának rendezője, Daniele Finzi, valamint a szintén alkotóként közreműködő Julie Hamelin érdeme lehet. A lényeg persze mégis a hét fiú, akik nem csupán a stílusokat és műfajokat, hanem a művészeti ágakat is keverik műsorukban.

 

Az első kifejezetten szembeszökő dolog, amire tényleg nem lehetett nem felfigyelni, az a csoport férfias megjelenése volt. Sehol egy vörös-fekete szoknyás, ében hajában vérszínű rózsát viselő señorita, aki szépségével és tüzességével hevíti tovább a fiúk amúgy is tomboló érzelmeit. Nem. Itt kizárólag a szilaj, dinamikus mozgás, a virtuozitás és az erő dominált. Még a kasztanyettával is kizárólag ők vertek ki egészen bonyolult ritmusokat (mellékesen vajon a jellegzetes spanyol ritmushangszert jelölő szóban hányan ismernek rá a magyar „gesztenyé”-vel rokon tövű és jelentésű, a latin „castanea” közvetítésével a görögből átvett κάστανον/καστάνεια névre? – hiszen a táncot kísérő kattogó hangot egykor valóban gesztenyék összekoppantásával állították elő), ellenpontnak pedig legfeljebb a magyar – vagyis a nemzetközi turné más állomásain nyilván nem szereplő – csupa hölgy Maszka Bandet tekinthettük, akik különös ízt adtak az alapvetően hangfelvételről megszólaló, izgalmasan bonyolult ritmusú, időnként letisztult és népies, máshol Wagnert és nagyzenekarra írt filmzenéket idéző muzsikának.

 

Magának a táncnak az alapját a népi motívumok, a sajátosan a fej, a karok és a lábfejek mozgását kiemelő flamenco adta, amihez hol a klasszikus balett, hol a kortárs tánc keveredett gyönyörű forgások vagy az utcai hip-hop táncból kölcsönvett megtört mozdulatok formájában, de felfedezhettünk cigányos, akrobatikus és némajátékból merített elemeket is, ahogy egy teljes jelenetnyi időre szerepet kapott a keleti harcművészet is. Ám mindenekelőtt a szteppelés kötötte össze a számokat, ami nem Fred Astaire légies mozgására, sokkal inkább Flatley és az ír táncosok vad lendületére emlékezetett.

 

Közben pedig láthattunk Balanchine-szerűen absztrakt, kánonszerű és kontrapunktikus mozgásokat, Serge Lifartól eltanult (de valószínűleg inkább a Diótörő Egérkirály-jelenetéből ismert) köpönyegsuhogtatást és „harci” táncot, bekötött szemű (láthatóan valóban vakon eltáncolt) botolóst, melyben a bonyolult ritmikájú döngöléstől a mazsorettes pálcapörgetésig az eszköz rengeteg lehetséges felhasználási formájával találkozhattunk. Emellett pedig a fiúk hangszeresként szintén bizonyították virtuóz képességeiket, és ha valaki nem tudná, mennyire elképesztően nehéz tánc közben hegedülni vagy fuvolázni, annak elég volt végignézni és meghallgatni Israel (nem zavaróan, inkább izgalmasan) lihegős produkcióját.

 

Ha akadtak olyan pillanatok, amelyek esetleg öncélúnak tűnhettek, egyszerű a magyarázat: rock koncertekre és esztrád műsorokra emlékeztető tánccikruszt láttunk, olyasvalamit, amihez hasonlóhoz a nagy szórakoztatóközpontok, például Las Vegas kaszinóinak közönsége szokhatott. És mindezt bármiféle üresjárat nélkül, tökéletes professzionizmussal megtervezve és megvalósítva. Az idősebb korosztály hölgytagjai pedig bónuszként mintegy személyre szóló ajándékban részesültek, amikor a műsor végén már félmeztelenre vetkőzött, gyönyörűen kidolgozott izomzatú fiúk kiszaladtak a nézőtérre, és kezet fogtak néhányukkal. Már csak ezért sem különösebb csoda, hogy a közönség állva tapsolta meg az előadást, amihez hasonló látványosságot magam is sokat megnéznék még.