Főkép

Mind a magyar, mind az eredeti címből arra következtethetnénk, hogy a könyv valamiféle szaftos, esetleg ennél is erőteljesebben erotikus regény lehet, ám aki emiatt szeretné megvenni a könyvet, gyorsan lebeszélném róla. Férfiakkal való kapcsolatokról ugyan olvashatunk, és még csak nem is feltétlenül a Barbara Cartland-féle szűziesen tiszta lángolástól és hősszerelmesektől hemzsegő történetről van szó, hanem valódi, hús-vér emberek rendkívül bonyolult kapcsolatairól, de ennek a könyvnek egyáltalán nem ez áll a középpontjában, hanem a szakácsművészet.

 

Victoria Cosford ugyanis gasztronómiai szakíró, aki újságokban és magazinokban publikálja kulináris titkokat feltáró cikkeit. Ebből pedig könnyen kikövetkeztethető, hogy a közel háromszáz oldal jelentős részét ételek, éttermek leírásai teszik ki. Olyannyira, hogy számos tényleges recept szakítja meg a szöveget, legalábbis a folyamatos olvasás élményét, de, úgymond, menet közben is gyakran találkozunk valamely étel elkészítésének elbeszélésével. Mindeközben az olasz konyha misztériumaival ismerkedhetünk meg, és a valóban élvezetes ebéd- és vacsoraismertetőket olvasva nekünk is kedvünk támad elkészíteni egy-egy itáliai, főként toszkán ételkülönlegességet. (A chiantit személy szerint nem különösen kedvelem, ezért az arrafelé legnépszerűbb bor nevének olvastán nem fut össze a számban a nyál, de más egészen másképp is gondolkodhat erről.)

 

Akkor most egy szakácskönyvszerűségről lenne szó? Amolyan Stahl Judit-féle főzőcskézős kötetről? Egyáltalán nem. Bármennyire hangsúlyozott is az ételek és az evés szerepe a szövegben, a lényeg valahol mégis az, miként ismeri meg fokozatosan az Ausztráliából időnként Olaszországba költöző és ott éttermekben munkát vállaló szerző a helyi kultúrát, szokásokat, embereket – egyszóval mindazt, ami tőle idegen, amit külföldiként a legtöbben csupán felületesen, nem átélve tapasztalnak meg, hanem – jobb esetben – útikönyvekben olvasnak róla. Eközben pedig az elbeszélő is sokat változik; egyre inkább azonosul választott második hazájával, és a könyvben hosszabb kihagyásokkal lefedett több mint két évtized krónikája nem csupán az ő egyéni fejlődéséről, hanem az itteni, európai viszonyok változásairól is sokat elárul.

 

Végeredményben amolyan hézagos memoár ez, amely alapvetően az élet egyetlen aspektusára, a főként az étkezésben megnyilvánuló élvezetekre összpontosít. A fejezetek elején olvasható közmondások nem annyira árnyalják vagy bevezetik a történéseket, sokkal inkább az olasz gondolkodásmódba vezetnek be fokozatosan, a cselekménnyel némileg megtámogatva. És ha arra a kérdésre kellene felelnem, miféle szerelemről is lehet szó abban a sokat ígérő címben, szinte biztosan az Itália iránti szeretetet gondolnám megoldásnak. És még egyszer érdemes aláhúzni, hogy a külföldi, az ausztrál szemlélet ütköztetése az olasszal még tökéletesebben megmutatja a különbségeket és az azonosságokat. Mert hiszen csak annyik vagyunk, amennyire részévé tudunk válni egy kisebb vagy nagyobb közösségnek – már amennyiben nem az egyszemélyes univerzumok világát választjuk. Ez a könyv azonban egyértelműen nem a szolipszizmus bibliája.

 

Letehetetlen olvasmánynak éppenséggel nem mondanám, sokkal inkább sziesztázás alatti szórakozásnak ajánlanám ezt a meglehetősen lassú folyású visszaemlékezést (és hangsúlyozottan nem regényt!), ugyanakkor a téma kezelése miatt a közönségének nem feltétlenül kell kizárólag nőkre korlátozódnia. Bárki rengeteget tanulhat a Victoria Cosforddal történtekből és a receptekből is, és talán valamivel elfogadóbbá is válhatunk tőle. Talán.