Főkép

A cím fogott meg. Noha a borító ellentmondani látszott a feltételezésnek, mégis elhitettem magammal, hogy a könyvnek lesz legalább némi köze a nők feletti filozofálgatáshoz, esetleg némi nietzschei nőgyűlölet is fűszerezi. Vagy viccesen elelmélkedik a meghatározhatatlan, de leginkább orosz-zsidó-franciának tűnő nevű író – bizonyos Mischa-Sarim Vérollet – a mai, felvilágosult nők elviselhetetlenségéről. És bár valóban meglehetősen sok szó esik a könyvben a szebbik és egyben gyengédebb nemről, sőt bizonyos értelemben még a szexről is, emellett pedig a viccelődő hangütés sejtése sem tűnt teljes tévedésnek, egészen mást kaptam, mint amit vártam. Ugyanakkor egyáltalán nem bánom ezt.

 

A Miért félek a nőktől ugyanis a kamasz években kicsúcsosodó és véget érő gyermekkor története. Amolyan önéletírás, bőséges öniróniával megspékelve. A csibészségek és csintalanságok, a fájdalmas élmények és életre szóló fóbiák, a barátságok és baklövések története. Nem a lélekbúvár szemével mutatja be a felcseperedést, hanem személyes tapasztalatokon keresztül, mégis mélységes tudás érződik ki még a legbugyutább kis megjegyzések mögül is. Néha olyan érzésem támadt, mintha Butthead egyik távoli rokonát hallgatnám, az ős eiront – ez nyilván csak akkor lehetne érvényes, ha teljesen megfeledkeznénk Szókratészról, ám ez e pillanatban abszolút lényegtelen –, aki folyton úgy tesz, mintha semmit sem tudna, mégis meglepő bölcsességeket és meghökkentően pontos tényeket hallhatunk tőle. És közben Anthony Burgess pelágiusi filozófiájának, valamint Vekerdy Tamás és Feldmár András megengedőbb gyermeknevelési elveinek tudattalan visszhangjait hallhatjuk ki belőle.

 

Ám még csak nem is ezért érdemes kezünkbe venni a regényt. A Miért félek a nőktől korlenyomat. Pontosan azoké az éveké ott, a nyolcvanas és kilencvenes évek határán, amikor idehaza a rendszerváltással vajúdott az ország, de már régóta rendszeresen ellátogattak hozzánk a nyugat-németek, mi is olvashattuk – ha másképp nem, Jugoszláviából behozva – a Bravo magazint, hallgathattuk a nyugati együtteseket, tombolhattunk a Nirvana első MTV-s slágereire, majd szomorkodhattunk Kurt Cobain öngyilkossága miatt. És voltaképp nem sokat tudtunk arról, milyen is valójában „odaát”, hogyan élnek a hétköznapi emberek, és hogy a boltok hatalmas választékán túl nekik is megvannak a maguk apró vagy nagyobb gondjai. Hát most minden kiderül minderről, és meglepő módon sok tekintetben nem is olyan hatalmas a különbség.

 

Másrészről viszont máig egy világ választ el minket tőlük. A könyv címe lehetne akár az is: Amit a német fiatalokról tudni kell. Az ezredvég generációjáról. A neve ismeretében meghökkentő módon a francia mellett angol és német felmenőktől származó író önkéntelenül is a világpolgár, a többkultúrájúság, a pluralizmus, az igazi európaiság nézőpontjából közelít mindenhez, és ezt gyakorta hangsúlyozza is. Éppoly magától értetődően beszél a kamaszkori növekedési fájdalmakról és a smárolásról, mint az ismerősei körében terjedt, aztán kinőtt náci eszmékről, vagy a – nem szovjet típusú – kommunista beállítottságról. Amit leszűrhetünk a történetéből, leginkább az, mennyire fontos megélni és nem elfelejteni a gyerekkort, és arra emlékeztet minket, hogy bár mindenki kénytelen volt átesni ugyanezeken az élményeken – vagy legalábbis nagyon hasonlókon –, felnőttkorukban az emberek hajlamosak túlvédeni, túlkorlátozni a kicsiket.

 

A könyv persze közel sem ennyire szájbarágós, csak elgondolkodtató – olvasás közben pedig rendkívül élvezetes, mindenekelőtt finom, vagy épp kissé provokatív humora és nem kis részben Dobosi Beáta lendületes fordítása miatt. Szinte mindent magunk előtt látunk, átérzünk és képzeletben megélünk Mischa-Sarim Verollét-val együtt, és ez a közvetlenség, ez a lélektől lélekhez szóló, mégis parányit Woody Allent idézően, ezzel együtt egészen másként humoros-ironikus hang az, ami annyira megfogott a regényben. Nem csak felüdítő olvasmányként ajánlhatom, de útközben vagy szabadságon is éppoly élvezetes lehet.