Főkép

recenziós epigonvers

 

A kultúra itt szuszog a szomszéd szobában

göndörödő, zabolázhatatlan

kislányhaja van és mélybarna szeme

felszikrázó zöld pöttyökkel az íriszén.

A kultúra utcalány, modell, túlélő

ágyhoz kötött néni, fürdőorvos

morfiummal a kezében, amit nekünk

lopott. A kultúra nyelveken beszél,

akárcsak mi. Ha elég messziről nézzük

ő maga a megszólaló tiltott nyelv.

Új életet kezd, kitelepítik, besúgják és besúg

fogadásra igyekszik a lépcsőházban

de kitessékeli a házmester.

 

A kultúra ott áll a képen, ugyanabban a

kiteljesített várakozásban, évek rozsdája

koptatta figyelemben. Vagy annak hiányában

hiszen az ünnep folytatódik, de immár nélküle.

A kultúra ha alszik, fiatalnak álmodja magát.

Csempévé lesz a metróállomás falán

mellette vakon sietnek – nem érti, hova

hisz erre nincs kijárat.

 

A kultúra a Szadovaja utcába Raszkolnyikovot

állít – kár, hogy nem Behemótot, de mindegy:

az állítás ténye lényeges. Mert a kultúra beleállít

az író mozdulatába, a modell fogyatkozó, kényelmetlen

vágyába – csak az asztráltestbe; a hús rég elolvadt.

A kultúra hervadt, vetetlen ágy előtte, vagy utána

ölés vagy ölelés avagy jeltelen egyéb bűncselekmény nyoszolyája.

Istrángját rángató ló képében szabadulna, de úgy is

megalázzák. A kultúra alázat.

 

Mert vannak mesterek, akiknek az ajtaja előtt

a kultúra elragadtatottan áll, de ha belép is

mintha nem lépne be. Nem a mesterek ijesztik

hanem a pedantéria. A kultúra világokat jelentő

egérpiszoktól pöttyös deszkán várja a végszót

de a végszó nem jön. Jelenti éppen

a világot, a határátlépéseket testben és szóban.

A kultúra nem múlik el, mint a kutyák hörgése

legfeljebb átalakul: elképesztő vádakat kohol

azok ellen, akiket szeret. Kihalt világ, senkiföldje

és mégis mélyen személyes, mint az előérzet.

Kalkuttában vagy itthon, a kultúra hozzád beszél.

S közben egy égszín zsámolyra képzelt térdeplő

könyörületére bízza magát.