Főkép

Bevallom őszintén, a legutóbb magyarul megjelent Robin Hobb-kötettől minden pozitívuma ellenére sem kaptam meg azt, amire vágytam. Sokáig elmélkedtem magamban, hogy tulajdonképpen mit is szerettem volna, mert habár éreztem, milyen minőségű regényt olvasok, valahogy mégsem tudtam annyira megkedvelni, mint akartam. Talán csak túl lassú és rendezetlen volt a cselekmény, talán a többségében nőnemű szereplőkkel nem sikerült eléggé azonosulni, talán az egész hangulatát nagyon nőiesnek éreztem: akárhogy is, valami hiányzott. Ezért aztán a folytatást nem vártam különösebben, mert elkönyveltem magamban, hogy míg az írónő másik trilógiája, a Látnok-ciklus kedvenccé vált, addig ez a sorozat nem fog a nyomába érni. Az Őrült hajó olvasása után viszont szidom magamat, mert ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

 

Ugyanis Hobb egészen nagyszerű szerző, aki legalább olyan szinten varázsol a szavakkal, ahogy J. R. R. Tolkien tette – márpedig a fantasy műfajában erre elég kevesen képesek. Nem csupán regényének hangulatát itatja át ez a „varázslat”, ez a magával ragadó atmoszféra, aminek hatására pillanatok alatt annyira belemerülünk a könyvbe, hogy szinte látjuk magunk előtt az élőhajók ringatózó fedélzetét vagy Bington városának mesés báljait, de a szereplők megformálásán is érződik. Hobb figurái megelevenednek a lapokon, hihető minden rezdülésük, gesztusuk és mondatuk: az oldalak múlásával egyre közelebbről ismerjük meg őket, ráadásul jelentős jellemfejlődésük ugyanennyire elképzelhető, egy pillanatra sem válnak hiteltelenné.

 

S ami talán ezeken felül legalább annyira fontos: megértjük az egyes karaktereket. Megértjük, hogy miért viselkednek úgy, ahogy; miért cselekednek (vagy épp miért nem) az egyes szituációkban, pedig sokan közülük egyáltalán nem szimpatikus alakok. A szerző viszont eléri, hogy ha nem is kedveljük meg őket, legalább megértsük személyiségüket – ez pedig még nagyobb érdem, mintha mindenkit a szívünkbe zártunk volna. Akár elkényeztetett kislányról, akár kalózkapitányról, akár élőhajóról van szó, mindenkinél találunk olyan motivációt, olyan tulajdonságot, mely miatt nem tudjuk egyértelműen utálni (vagy szeretni) őket. A legbecsületesebb tengerészt is önzősége vezeti néha, a látszólag számító és kapzsi hajós is képes a szeretetre – ettől tűnnek igazán emberinek és elevennek a szemünkben.

 

Ha ennyire központi szerepet kapnak a karakterek, akkor félő, hogy a történet viszont nem „működik” úgy, ahogy kellene (valami ilyesmi történt az első rész folyamán is). Szerencsére most nem ez a helyzet áll fenn, hiszen a cselekmény lényegesen jobban halad, mint korábban, de persze a több mint ezerkétszáz oldal során nem beszélhetünk folyamatos pörgésről és akcióról – nem is lenne ennyire szórakoztató akkor. Viszont képet kapunk Bington valós helyzetéről: egyik oldalról Jamailla szatrapája próbál minél több pénzt kihúzni a zsebükből, míg a másik oldalról Kalced háborgatja állandó portyáival a kalmárokat. Lázadásuk gyakorlatilag elkerülhetetlen, mégis sokkoló, ahogy a Vestrit-család tagjainak szemén át látjuk az eseményeket.

 

Nem mintha nem lenne egyébként is elég problémájuk. A Viviána élőhajót megszerezte Kennit kapitány, a hajó egykori vezetőjét és annak fiát, Wintrow-t pedig túszul ejtette, de a rabság folyamán a fiú és a kalóz közelebbi barátságot köt, kezdik megérti egymás céljait és elképzeléseit – olyannyira, hogy Viviána is átadja magát az új életformának. Althea és Brashen útnak indul, hogy visszaszerezzék az értékes „kincset”, de mindenféle segítség híján kénytelenek a Bington kikötőjében álló Paragon segítségét kérni, noha mindenki azt állítja róla, hogy megőrült. Eközben Málta, a család legfiatalabb nőtagja a vártnál korábban kényszerül arra, hogy felnőjön. A csillogó ruhák, a pompás bálok és a jóképű udvarlók világából hirtelen a rideg valóságba csöppen, s kérdéses, meg tud-e birkózni a rá váró feladatokkal.

 

A háttérben mégis egy sokkal nagyobb rejtély bontakozik ki a szemünk előtt, melyben a főszerepet tengeri kígyók és sárkányok kapják. Mit rejtegetnek az esővadoni kalmárok, akik vízre bocsátják az élőhajókat, milyen árat kell fizetniük a fa csodákért? És mi közük ehhez a kígyóknak, akik a tengerek mély vízében keresik az emlékeiket, s próbálnak nem lesüllyedni az egyszerű állatok szintjére? Robin Hobb zseniálisan rajzolja meg világa hátterét, egyre többet tudunk meg a felsejlő összefüggésekből, s bár minden kérdésünkre nem kapunk választ, azért nagyon csalódottak sem lehetünk. Aki már olvasta Az orgyilkos küldetését, annak kisebb előnye lesz, hiszen az abban leírtak valamelyest segítik a megértést, de természetesen nem szükségszerűek hozzá, legfeljebb mankót nyújtanak.

 

Próbálkozok, de mégsem sikerül igazán megmagyaráznom, hogy miért is rajongok annyira Hobb stílusáért. Hatásos jelenetei, erős párbeszédei, érzékletes mondatai és finom humora legalább annyira fontos, mint az, hogy nem fél a karaktereinek lelkébe nézni, és leírni mindazt, amit ott talál. Hogy ezt ki tudja igazán átérezni, kit kap el a lassú történetszövés, az már egyéni megítélés kérdése, én mindenesetre teljesen a hatása alá kerültem, s igazából nem is szeretnék kibújni alóla. Mert ilyen Robin Hobb varázslata: ha egyszer magával ragad, nincs menekvés előle. S azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet nem is tudok mondani.