FőképHa A Szilmarilok-ról kérdeznek, először mindig A Gyűrűk Ura előszavának egy részlete jut az eszembe, ahol Tolkien a könyve keletkezéséről ír : „Nem sokkal azután kezdtem hozzá (t.i. A Gyűrűk Urához), hogy A hobbit már elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna; ezt a folytatást mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek, hogy másokat is érdekelhet a munkám – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tünde-nyelvek „történetéhez” nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni. Miután azok, akiknek kikértem a tanácsát, a „nem nagyon valószínűt” egybehangzóan „teljesen valószínűtlenre” módosították, visszatértem a folytatáshoz…” Rejtetten ott ül a szövegben: már A hobbit is ezen mitológiák és legendák gyökérzetéből eredt; a maga lazább szövésű, mesei módján.
 
Hiszen Tolkien legelőször fantázia-birodalma legendáit építette fel. Mondhatni, minden műve a megírás folyamatában is mítosz-alapú – a nyelvészeti alapok mellett. Előbb minden esetben a szereplők, a helyszínek, a korszakok neveit „álmodta meg”, mintegy szótárt fabrikálva a maga által megalkotott nyelven, még a történetmesélés gesztusa előtt. Mindez konkrétan azt jelenti, hogy az általa jól ismert és sokra becsült európai mítoszkincshez hasonlóan a nevek mintegy magukban hordozzák az elnevezettel „történhetőt”. Tolkien nem sztori-vázlatokban gondolkodott, neki a nevek „mesélték” a történetet, a szó szerint „beszélő nevek”. Tágabban ez annyit jelent: a régi nyelvek szenvedélyes szeretete magával hozta a régi nyelveken mesélt történetek logikájának szeretetét is. Ez a mesei logika a mítoszé, s az ifjú Tolkien ugyanazzal az angyali makacssággal finomította világa múlt-gyökérzetének mítoszi alapjait, ahogyan idős korában is – s így maradt végül e végeláthatatlan munka töredékes, befejezetlen: szövegvariációkkal sűrűn teleszórt, hatalmas kézirat-halom a hagyatékban.
 
Amit aztán többek segítségével Christopher Tolkien válogatott és öntött formába; így jelent meg a válogatás Tolkien halála után: A Szilmarilok címmel. Megjelenése idején a hagyaték egy részét sikerült csak feldolgoznia a gondozóknak – így eshetett, hogy az utóbbi években több, A Szilmarilokban megtalálható történet teljesebb (általában a szerző életének későbbi szakaszában jelentősen átdolgozott) variációja napvilágot láthatott, többek közt például a Húrin gyermekei. Nem kell ezen csodálkozni: akkora szövegtömegről van szó, hogy feldolgozásuk még ma is folyik. Tolkien ugyanis nemigen javította a maga kéziratait, ha nem volt elégedett valamilyen alapvető elemmel a szövegben, minden esetben elölről kezdte az adott történetet. Ráadásul szívesen játszott a mítosz-jelleg adta szabadsággal, azzal, hogy ha van is „kánonja”, a mítosznak, nem kötelező érvényű – így nem egy történetét különféle mesélői pozíciókból, különböző (archaikusabb, vagy „kortársi krónikás”) hangon is elmesélte.
 
Tolkien számára a maga által megálmodott történet-birodalom leggyakrabban növényi analógiákkal képiesült: „…ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott…”. A mítoszi gyökérzet nélkül A Gyűrűk Urának sem jutott volna ekkora horizont, ilyen tág, az olvasói fantázia számára hatalmas távlatot nyitó, levegős tér, (hogy a növényi analógiánál maradjunk) ilyen kiterjedt „mesei lombkorona”. Hogy épül fel, és mit is tartalmaz hát e hagyatékból előkerült mítoszi „gyökérzet”?
 
A szerkezetét tekintve úgy épül fel mint minden mitológia. Az első „könyv”, az Ainulindale a világ teremtéséről szól, úgy is kezdődik, ahogyan kell: „Kezdetben volt Eru, az egyetlen…”. Mint igazi mítoszrendszer, genezissel indul: azzal, hogyan lesz az „egyből sok”. A második a valák és maiák története, a Valaquenta a tolkieni felfogásban (ha mitológiai párhuzamot keresünk) inventár egyfajta „titánok háborúja” jellegű alapvetéshez. A kötet legterjedelmesebb, több fejezetre osztott története, a Quenta Silmarillion a nemestündék: a noldák lázadásáról mesél, voltaképp a történeti Óidők, a tündék korának regei összefoglalása, a „Nagy ellenség” Morgoth felemelkedésétől annak legyőzetéséig – amely a tündék tündöklő korának végét is elhozta. Tartalmazza az ember-nép felemelkedését, és a két rokon faj gyermekeinek szerelmét: Luthien és Beren gyönyörű regéjét, de a tünde-barát Húrin elátkozott családja tragédiájának egy szövegvariációját is. A negyedik könyv: az Akallabeth Númenor ember-királyságának megrontatását meséli el, egészen Elendil és népe Középföldére meneküléséig. Az utolsó pedig, A gyűrűkről és a harmadkorról szóló mintha egy gondori krónikás rövid összefoglalója, regéje volna magáról a Gyűrűháborúról, s a hozzá vezető eseményekről.
 
Ha a fiú, Christopher Tolkien által szerkesztett könyvet is tartunk a kezünkben, elmondható: érezni a történetek „atyjának” bizonyos hangütései által az eredeti alkotói szándékot. A könyv egészét átható valőr „az ember által regélt legenda-múlt” alapjain áll. Ez a legfontosabb különbség A Szilmarilok és A Gyűrűk Ura Függeléke között: amíg a Függelék elmeséli, mit tartalmaznak a régi regék, addig A Szilmarilok maga a rege. Írtuk: az író számára „világa kiegészülésének” alapja volt ez az élő legenda-múlt. Ami valójában bizonyos nézőpontból nem is mitológia, hanem történelem. Az „Óidők homálya”, amiről az emberek – és a hobbitok – regélnek, más nézőpontból korántsem „homály”, mert arra a Boldog Birodalom tünde urai konkrétan emlékeznek. Ez óriási különbség. Ez a különbség alapozza Az elveszett mesék könyve finom, nézőponti pozíció-eltolásokkal más mesélői valőrre épülő, tündeibb „hangját” A Szilmarilokhoz képest. A Szilmarilokban az ember – vagy a hobbit – regél (épít mítoszt) arról, amire a tünde voltaképp emlékszik. A szövegszerkezet jellegében ezért nem krónikai, nem a tünde-krónikások megemlékezése a múltról – hiszen például számtalan esetben hordozza az „úgy beszélik, hogy…” regei bizonytalanságát.
 
Miért gondolom, hogy az emberek, Númenor leszármazottai helyett – akár – a „hobbit lejegyezte rege” is lehet mindez? A hobbit megszületésének folyamatától Tolkien mélységes tiszteletben tartotta egyfajta hobbit-nézőpont folyamatos felvételét a történeteiben. Ha megfigyeljük, A Gyűrűk Urában is minden fontos új információ a hobbitok által jut el hozzánk, vagy ők tapasztalják meg, vagy nekik mesélik őket. A tündékre, a númenoriakra a hobbitok szemén keresztül csodálkozhatunk rá először – az író a tekintetünket a hobbitok szemén át vezeti, leggyakrabban a hobbitok látókörének és nézőpontjának élményét kínálja fel nekünk. Nem tudom felszámolni a gyanút, hogy A Szilmarilok és rengeteg szintén töredékben maradt, egymásnak gyakran ellentmondó, szövegvariációktól hemzsegő történet Tolkien elképzelései szerint Bilbó „tündéből fordított műveinek” gyűjteménye: a Nyugatvégi Piros Könyv maga.
 
Idéznék megint, most épp a Piros Könyvről: „…Eredetileg Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és… majdnem teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták, és vele együtt őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul… ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tündenyelvből fordított munkáit”. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik; a fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást… amihez Völgyzugolyban hozzá tudott férni.”
 
Tudni való, hogy Tolkien filológusként szívesen játszott az „elveszett kézirat másolatának közreadása” jellegű irodalmi játékokat – gondoljunk akár a Sonkádi Egyed gazda bájos előszavára, vagy arra a szeretetteli írói álcajátékra, amelyet a szerző az idézett helyen is: a „Néhány szó a megyei krónikákról” fejezetben kifejt. Mintegy beszámol a könyve forrásainak eredetéről – megalkotva a „történetileg hitelesített” légkört. És ha végiggondoljuk, hogy A hobbit és A Gyűrűk Ura számára is a Nyugatvégi Piros Könyv szerepel, mint „hiteles” forrás – az egyik Bilbó, a másik Frodó beszámolója-naplója –, szerintem semmi akadálya, hogy a regékre is érvényesnek tekintsük e kitételt.
 
Még valami. Amikor Tolkien megalkotta e mitológiát, a saját nemzete kvázi „mitológiátlansága” is a szeme előtt lebegett. Tolkien a korai angolszász szövegek avatott ismerőjeként rendkívül rosszul viszonyult például az Arthur-mondakörhöz: egyértelműen a normann betörés kulturális kísérőjelenségeként fogva fel annak elterjedését. A normann hatalomátvétel előtti regekincs szerinte gyakorlatilag elveszett – s az írót rokon inspirációk is vezethették, mint a mi reformkori íróinkat, Vörösmartyt, Aranyt. Ahogyan azok újraalkották a maguk romantikus elképzelései szerint az ősmagyar regevilágot, úgy Tolkien mítosz-alkotásán is tetten érhető egyfajta „újraálmodása” az elveszett angolszász regekincsnek. S ez akkor is igaz, ha az író e regéket elsősorban a saját világa számára lefektetett alapok törvényszerűségei alapján bokrosította.
 
A könyv első magyar kiadása a rendszerváltás utánra, 1991-re esik, az Árkádia adta ki Gálvölgyi Judit fordításában. Azóta számos kiadást megért, az utóbbi időben az Európa égisze alatt. A legutóbbi kiadások szövege sokat finomult, mivel a kiadó a Magyar Tolkien Társaság tagjait, a téma legfontosabb honi szakértőit is a szerkesztés közelébe engedte – az átfésült fordítás és jegyzetanyag a szöveghűséget tekintve mindenképpen pontosabb, mint a korábbiak. Közelebb áll a tolkieni szellemiséghez, hiszen olyan „szaklektorai” akadtak így a magyar fordításnak, akik valóban a téma szenvedélyes szerelmesei és a legavatottabb ismerői.
 
Ilyen sok szó után, ha még megkérdezné bárki, miért is szeretem e könyvet, egy mondattal így válaszolnék: mert színtiszta költészet. Egy olyan világ költészete, amely – immár alkotója nélkül – mindmáig rengeteg ember számára valóban létezik.

Kapcsolódó írások:Gregory Bassham - Eric Bronson: A Gyűrűk Ura filozófiája
Chris Smith: Fegyverek és hadviselés Középföldén
Michael Martinez: Középfölde életre kel
Karen Wynn Fonstad: Középfölde Atlasza
Jude Fischer: A király visszatér - képes útmutató
Sean Astin-Joe Layden: Csavardi Samu története