Főkép

„Mindenhol mese van” – írta László Zoltán az Ünnepi Könyvhéten a példányomba, s bár a dedikáláskor eltűnődtem a mondaton, valahogy el is felejtettem utána. Aztán amikor végre eljutottam odáig, hogy nekikezdhettem a regény olvasásának, az első lapok egyikén megint felfedeztem a bizonyos mondatot, s azt mondogatva magamban vágtam bele a történetbe. Miközben elmerültem az Egyszervolt magyar népmesékkel, különös eseményekkel és bizarr fantasztikus elemekkel telített atmoszférájában, tényleg azt kezdtem érezni, így érdemes látni a valóságot, így érdemes megélni a mindennapokat: hogy mindenhol mesét, varázslatot és csodát látunk. Nem feltétlenül azért, mert mindig olyan ámulatba ejtően káprázatos lenne a rideg rögvalóság, hanem mert ezáltal a szürke hétköznapokba is beköltözhet az a fajta „csoda”, amit a regény főszereplője – néha értetlenkedve, néha kétségbeesetten, de végig örömteli elcsodálkozással – megél.

 

Nem mintha Karsa Harlan mindig olyan nyitott szemmel járt volna: egy kórház patológiai osztályán dolgozva viszonylag kevés életkedvet tudhatott magáénak. Mindezt súlyosbítják az időnkénti emlékezetkiesések is, amik véglegesen beárnyékolták a nőkkel való kapcsolatát. Egy balul elsült randevú után azonban mintha Budapest betondzsungele mögött meglátná a másik világot, amelyben az ellenszenves bürokrata igazából hétfejű sárkány, a gömböc sokkal kevésbé mulatságos, mint a könyvek lapjain, és történetesen szinte mindenki az ő életét akarja. A mesehősök leszármazottai között ugyanis ellentétek feszülnek Transzóperencia, a mesék őshazája miatt, s bár Harlan nyakig belebonyolódott az intrikák zavaros fonalaiba, még mindig csak saját múltját szeretné megismerni. De legalább hirtelen több barátnő-jelölt is feltűnik a színen.

 

Az az igazság, hogy nem szeretem, ha megmondják nekem, mit olvasok. Ezért aztán némileg zavarónak éreztem, hogy majd’ minden Egyszervoltról szóló cikk kapcsán belefutottam abba, hogy László Zoltán regénye olyan, mintha Neil Gaiman írta volna magyar közegben. Nem mintha problémám lenne azzal, hogy be akarják határolni a könyv stílusát, csak miután én nem vagyok túl nagy rajongója Gaimannek, rögtön csökkent is az érdeklődésem és a kedvem a könyv olvasása iránt. Így aztán fokozottan kínosan érzem magam, hogy nekem is ez jutott először eszembe az utolsó oldalak befejezésével, én sem tudom máshoz mérni, csak a brit szerzőhöz – a hasonlóság minden előnyével és hátrányával együtt.

 

Kezdjük talán a pozitívumokkal: az Egyszervolt rendkívül szórakoztató, igazi könnyed kikapcsolódás a nyári hőségben, keresve sem lehetne jobb pihentető olvasmányt találni. Hamar el lehet merülni a történet lendületében, gyorsan peregnek az események, melyek között még valamennyire a karaktereket is megismerjük: csetlésük-botlásuk megmosolyogtató, szimpatikus alakjuk még a kevésbé sikerült pillanatokon is hamar túllendíti a cselekményt. Szerencsére nem veszi magát túl komolyan a könyv, mindvégig megmarad a humor, amitől az egész bájos és vidám stílusa olyan szerethető. A koncepció mögött álló magyar folklór, a népmesék hangulatos világa legalább ennyire izgalmas és érdekes, a hazai helyszínek, s persze az előbukkanó mesehősök megadják a sajátos ízt az alapötletnek, amitől nemcsak hogy ismerősnek tűnik az egész háttér, de más szemmel is kezdjük nézni a hétköznapokat – ha a „csodát” nem is látjuk meg, legalább a Westend vízesése mellett nem tudunk vigyorgás nélkül elmenni.

 

S azt hiszem, ez volt a legnagyobb gondom is a könyvvel, már ha ezt gondnak lehet nevezni: hogy nem láttuk meg a csodát. Érzésem szerint Gaiman erre törekszik, s valahol László Zoltán is mintha efelé haladt volna, hogy aztán egy könnyed kalandregénybe fulladjon a lehetőség. Egy kicsivel többet vártam, szerettem volna olyan varázslatot átélni a könyv olvasása közben, mint Karsa Harlan. Amit szintén fájlaltam, hogy az alapvetően sokszínű népmesei kincsből túl sokat azért nem tapasztaltunk meg, inkább csak a háttérben maradt, csak a látszatja volt meg: a mesehősök többségénél hiányzott a felismerés élménye, lényegesen erősebb ecsetvonásokkal is meg lehetett volna rajzolni a mitológiát. De bízom abban, hogy ez már egy másik regényre vár, s még előveszi ezt a világképet a szerző.

 

Mindezek ellenére mégsem tudom (nem is akarom) tagadni, hogy nagyon élveztem az Egyszervolt olvasását. Felvillantotta egy olyan Budapest képét, ahol a parlamenti képviselőket egy óriás befolyásolja, ahol a mindenki életét megkeserítő iratmániás bürokrata igazából hétfejű sárkány, s van olyan busz, ahol nem jegyet vagy bérletet kérnek. A mindennapok eseményeit egy kis „plusszal”, egy kis egyéni hangulattal színezte, ami kizökkentett a megszokottból, azon túl is, hogy minden során nagyszerűen szórakoztam. S bár motoszkál bennem a gondolat, hogy „mi lett volna, ha…”, azért örülök, hogy megszülethetett egy ilyen mókásan magyar fantasztikus regény, üde színfolt veszett volna el nélküle.

 

Részlet a regényből