Főkép

Fülszöveg:

Karsa Harlan egy budapesti kórház patológiai osztályán dolgozik, és időnként emlékezetkiesései vannak. E két tény önmagában is beárnyékolja az életét, na meg a nőkhöz való viszonyát. Amikor azonban akaratán kívül belekeveredik a mesehősök leszármazottainak belső intrikáiba, egy csapásra vonzóbbnak tűnik a korábbi józan, unalommal bélelt élete. Csakhogy a normálishoz már nincs visszatérés, ha az ember megtudja, hogy elfeledett gyerekkora egyáltalán nem nevezhető hétköznapinak. Ha iratmániás hétfejű sárkányok, a parlamenti képviselőket manipuláló óriások és legalább két potenciális barátnő teszi kiszámíthatatlanná a mindennapjait.

Harlan csak úgy élheti túl az egyre veszélyesebb kalandokat, ha a maga kezébe veszi a dolgok irányítását, és dacolva az ellene szövetkezett erőkkel, fényt derít saját múltjára. A nyomok pedig a mesehősök titokzatos őshazájába, Transzóperenciába vezetnek.

 

Részlet a regényből:

ELSŐ

Kiemelt ügyfélstátusz

 

Tárgy: Sürgős feljegyzés a Szövetség részére

Olyan információk birtokába jutottam, amelyek új alapokra helyezhetik kutatásunkat. A rendőrség látókörébe került egy haláleset, amelynek nemcsak a körülményei beszédesek, hanem az elhunyt személye is. Ő ugyanis nem más, mint Auth Dávid, aki ismereteink szerint a Transzóperencia követeinek meghallgatását végző eredeti csoport tagja volt. Álcámat nem felfedve haladéktalanul megvizsgálom az esetet, kitérve az esetleg felbukkanó, más csoportokat képviselő célszemélyek szerepére is.

Határozottan állítom, hogy az események olyan láncolata indulhat el, amelyek elvezethetnek kitűzött céljainkhoz.

Az ügy súlyára való tekintettel szabad cselekvést kérek. Természetesen várom az egyéb utasításokat is.

 

Samsung mobileszközről küldve

 

Karsa Harlan felnőtt életét két körülmény súlyosbította igazán. Az egyik, hogy a patológián dolgozott, a másik pedig, hogy időnként emlékezetkiesésektől szenvedett. Valószínűleg a munkahelye volt a rosszabb.

Mindig is úgy gondolta, az ember foglalkozása egyszersmind kijelöli helyét a szociális kapcsolatok bonyolult hálózatában is: egy tűzoltóra például mindenki úgy tekint, mint kipróbált vagy legalábbis potenciális hősre, aki idős hölgyeket ment ki égő otthonukból. A tanárok azok, akik a jövő generációit indítják útjukra, felvértezve őket tudással, emberséggel. És így tovább. De mit gondolnak arról, aki egy boncteremben dolgozik, és még csak nem is orvos?

Mégis, ezekben a pillanatokban, ahogy állt a romkocsma előtt, miközben az utca fölött lassan hajnalba sápadt az ég, és ő azon tűnődött zavarodottan, mi történhetett az elmúlt néhány órában, kissé át kellett rendeznie az életét súlyosbító körülmények sorrendjét.

Réka persze nem volt sehol. Néhány órája még együtt ültek a Hamis A Baba egyik kerti asztalánál, és a dolgok határozottan jobban alakultak, mint általában Harlan első randijain szoktak.

– Az Uzsoki Kórházban dolgozom – felelte Harlan óvatosan Réka kérdésére. A nőknek ilyenkor fel szokott csillanni a szemük, mert valamiért az emberek többsége úgy véli, egy kórházban csakis orvosok dolgoznak. Sőt, főorvosok. Szép fizetés, plusz hálapénz. A fiúnak időnként megfordult a fejében, hogy meghagyja partnerét ebben a tévedésben, ám mindig attól félt, hogy még az este folyamán rosszul lesz valaki az egyik szomszédos asztalnál, és orvosért kiáltanak. Attól, hogy ilyen többnyire csak a filmekben szokott megtörténni, még nem biztos, hogy vele nem esik meg.

– Igen? És érdekes? – Réka kortyolt egy kis kólát a szívószálján keresztül.

– Khm. A patológián. Tudod, itt foglalkoznak a, hm, halottakkal. Mármint az orvosok. Én az iratokat kezelem.

Réka ajkával visszaengedte a szívószálat a palackba (amely mozdulatot Harlan éppolyan vonzónak találta, mint az anyajegyet a lány arcának bal felén), és előrehajolt a székén. – Tényleg? Mesélj!

– Mondom, én csak az iratokat kezelem. Irtó sok papírmunka van vele, és pontos nyilvántartást kell vezetni, mert tudod… a hozzátartozók nem szívesen veszik, ha elkeveredik az elhunytjuk. Egyébként is nehéz nekik, de ha mást temetnek el, az csak még nehezebbé teszi a dolgokat.

– De szoktad látni a hullákat, nem?

– Főleg a nevüket. A papírjaikat. – Harlan szerette volna elmondani, mennyire szomorú látni a gazdátlanná vált személyi igazolványokat vagy a halotti anyakönyvi kivonatokat, amelyek kitöltendő rubrikákká egyszerűsítenek egy egész életet. De nem tette, mert félt, hogy a lány azt gondolja, túl sokat foglalkozik a halállal.

– De csak megnézed őket, nem? Legalább az érdekesebbeket – foglalkozott tovább a halállal Réka. Harlan hirtelen rájött, hogy az olyan apróságok, mint a sok fekete cucc a lányon, meg a korábban szóba került zenekarnevek meglehetősen ijesztő mintázatot alkotnak. Réka kedvenc bandái jobbára skandinávok voltak, amelyeket a nevük alapján Harlan olyasféle zenekaroknak gondolt, akik lemondják a fellépést, ha a szervezőktől nem kapják meg a show-hoz igényelt friss disznóvért.

– Az… érdekesebbeket?

– Tudod, akik furán halnak meg. Furák a haláluk után. Savba esnek, heteket töltenek a Dunában, megrázza őket egy vasúti felsővezeték, amikor megpróbálnak fogadásból átmászni egy tehervagon tetején.

Harlant kényelmetlen érzés fogta el: mintha a lány most először figyelne rá igazán.

– Nem. Nem különösebben. Persze láttam már néhányat, ez elkerülhetetlen, hiszen az osztályon dolgozom. De nem olyanok, mint akik emberek voltak. Úgy értem, inkább bábuknak tűnnek, nem az jut róluk az ember eszébe, hogy te jó ég, ez egy halott. A személyes holmijuk rosszabb szerintem. Az irataik például…

– Mesélned kell róluk – jelentette ki Réka. – Érdekesnek tűnik a munkád. Az enyém dögunalom.

Harlan ezzel vitatkozott volna, mert noha a lány egy megjegyezhetetlen négybetűs nevű uniós projekten dolgozott, és olyan rövidítéseket használt, mint PFB, meg PEJ (amiről a fiúnak egy büszke paripa jutott az eszébe, homlokán tizenkét csillaggal), mégiscsak a fejlődésről meg a jövőről szólt az egész. Ami gyökeres ellentéte a bonctermi munka lényegének.

Mindenesetre innentől a társalgás kényelmetlenül sokszor tért vissza a munkahelyével kapcsolatos dolgokra, és Harlan csak akkor kapott kegyelmet, amikor végre kihozták a vacsorát, két házi hamburgert, amelyekhez apró fémvödörben tálalták a sült krumplit. Jókora adagnak bizonyult, alaposan kifogott Harlanon. Biztos volt benne, hogy Réka nyápicnak tartja ezért, hiszen a lány módszeresen és jóízűen eltüntetett mindent a tányérjáról. Feketével kihúzott szeme kifürkészhetetlenül villogott az étel fölött.

Aztán a lány így szólt: „Igyunk valamit!”, és Harlan a vacsora miatt már épp eléggé hátrányban érezte magát ahhoz, hogy ne árulja el: a robogója kint parkol az utcán. Bementek a kerthelyiséget körülölelő régi házba, ahol az egykori nappalikban csocsóasztalok álltak, a hálókban puffok várták a vendégeket, majd a néhai konyhában húzódó bárpultnál kikértek egy kör rövidet, aztán még néhányat. Táncoltak az emeleten, és a fiú szerette volna azt gondolni, hogy pont olyan lazán csinálja, mint ahogy szeretné, miközben gőze sem volt, milyen előadók zenéje dübörög a hangfalakból. Együtt mentek el pisilni, és ő megvárta a lányt. Réka nevetett, és behúzta az egyik félreeső zugba.

– Mi a véleményed a halálról? – kérdezte, és barackpálinka-illatú lehelete a fiú fülét csiklandozta. Az nem válaszolt rögtön, de a lány folytatta: – Azt gondolom, a halál semmi. Ami fáj, az csak az itt maradottak önsajnálata. Hiszen neked már úgyis mindegy, nem tudsz, nem érzel. Ők azonban itt maradnak, nekik kell belakni a hiányodat, tovább élni a veszteséggel. A halál tehát a legönzőbb dolog, nem gondolod? – kérdezte, és felnevetett. Több pálinkát ivott, mint Harlan, ebben a fiú biztos volt.

– Már a halál lehetőségétől is kiborulnak. Atyáskodnak feletted, rád erőltetik azokat a dolgokat, amiket ők szeretnének, hogy véghez vigyél az életedben. – Réka elkomorult. Harlan már azt gondolta, hogy a pillanat varázsa elmúlt ebben a félreeső kis zugban, amely talán fürdőszoba volt régen, miközben a fények átsiklanak fölöttük, és a zene a tüdejükben reszket, ám Réka akkor megcsókolta. Forró és síkos volt a szája, Harlan pedig két dologra gondolt: egyrészt hogy a lány vajon miatta, vagy a munkája, esetleg csupán az alkohol miatt viselkedik-e így, másfelől meg hogy ettől muszáj szerelembe esni, ha így folytatják. Függetlenül e halálos dumáktól.

Nagyjából ennyire emlékezett Harlan az estéből. Most pedig ott állt a romkocsma fekete, világháborús lövésnyomoktól pettyezett épülete előtt, ruhája koszos, az oldala sajog, múló, szomjas részegség gyötri, és a kidobóembert faggatta Rékáról.

– Elég sokan voltak itt ma este – húzta el a száját a pasas, és félreállt, hogy az utolsó vendégek egy kis csoportja elmehessen mellettük. Valóságos óriás volt, fekete vászoningjéből kitelt volna egy kalózszkúner vitorlája.

A fiú a halántékát dörgölte. – De valahogy ki kellett jönnöm, el melletted. És Réka, a lány, akivel voltam… Egyenes fekete haj, fekete top, fekete miniszoknya. Fekete harisnya. Olyan gótikus stílus, azt hiszem. Tulajdonképpen elég jellegzetes.

– Nem emlékezhetek minden vendégre. Jönnek-mennek, tudod – a kidobó felhúzta hatalmas vállát, amennyire a nyaka kerülete ezt engedte. A legvaskosabb nyak volt, amit Harlan valaha látott. – Neked meg nem kellett volna annyit innod.

– Nem ittam sokat. Ráadásul motorral vagyok. Ott áll a…

Harlanban megakadt a szó. A robogója, a zöld kis Honda Cub nem parkolt a lámpaoszlop alatt, ahol hagyta.

– Az is eltűnt? Ez nem a te napod, öregem! – vélte jóindulatúan a kidobó.

Mintha Harlan addigra nem jutott volna maga is erre az álláspontra.

 

Az éjszakai busz megállójából hívta a rendőrséget, hogy bejelentse a lopást. Sokáig csöngött, mire felvették, a diszpécser pedig mintha legszebb álmából riadt volna fel, és nem mulasztotta el érzékeltetni, hogy a kellemetlenségért egyedül a hívó felelős. Felvette az adatokat, majd azt kérte, hogy Harlan menjen be személyesen is, hogy a feljelentést megtegye. Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, persze, mondta, és itt először érződött némi derű a hangjában.

A megállóban részeg és kevésbé részeg fiatalok ácsorogtak, néhányan énekeltek, mások nevetgéltek, egyedül Harlan állt némán és savanyúan, amíg egyik busz a másik után sorolt a járda mellé. Felszálltak és leszálltak, a várakozók fogytak, csak Harlan busza nem volt sehol. A fiú a menetrendet böngészte a táblán. Hiába. A járat vagy elképesztően sokat késett, vagy túl korán érkezett, még azelőtt, hogy ő a megállóba ért volna. A májusi hajnal csípős szelet kavart, és Harlan egyáltalán nem úgy öltözött, hogy egy megállóban álldogáljon. Kabátja a bukósisakjával együtt a köddé vált robogó dobozában maradt.

Már csupán három lány, két középkorú, vöröses arcú férfi, akik láthatólag munkába igyekeztek – és sűrűn tekintgettek a lányok felé –, meg egy kerekesszékes, hajléktalan külsejű nő várakozott vele. Az utcai lámpák kattanva aludtak ki, és a színek egyszerre kékebbé és hidegebbé váltak az utcán.

A három jól öltözött lány taxit fogott. Harlan azon gondolkodott, neki is ezt kellene tennie, kerül, amibe kerül. Aztán végre felbukkant egy újabb busz. Harlan lemaradt róla, hogy megnézze a szélvédő mögötti járatszámot, oldalt pedig üresek voltak a táblahelyek.

– Ez a 907? – kérdezte Harlan a munkásokat, miközben az ajtók csattanva kinyíltak, ám a férfiak csak visszabámultak rá.

– Melyik?

Harlan türelmetlenül fújtatott, és az apró nőhöz hajolt, aki éppen a legközelebbi ajtót célozta meg a kerekesszékével. – Bocsánat, ugye ez megy Zuglóba?

A másik felnézett, és Harlan csak ekkor jött rá, hogy tévedett: a kötött sapka alól törékeny arcú, pubertás előtti kamaszfiú pillantott rá.

– Segítene, fiatalember? – kérdezett vissza a srác válasz helyett. Meglepően mély hangja volt.

Harlan a magas lépcsőfokokra, aztán a székre, végül a munkásokra meredt, de azok mintha észre sem vették volna őket, éppen apró üvegek kupakját csavarták le, hogy a napjukat beindítsák. Egyre jobban sajgott az oldala. – Nem is tudom… – kezdte, de a busz csöngője rekedten felberregett.

– Nem vagyok nehéz, higgye el! – kuncogott a fiú, aki valahogy egyre kevésbé volt gyerekszerű. – A sofőrre meg ne várjon, ő nem segíthet. Az utazhat, aki maga száll fel.

Harlan magában rég feltette a kérdést, mi jöhet még aznap éjjel, úgyhogy most csak lemondóan megragadta a kerekesszéket a hátsó kapaszkodóinál fogva, majd megemelte. Maga is meglepődött, milyen könnyen ment neki. Mintha senki nem ült volna a kerekesszékben, sőt, hátulról inkább úgy tűnt, csak egy üres kabát és néhány rongydarab hever gyűrötten az ülésen.

Felrakta a széket, aztán sebesen maga is felkapaszkodott. Meg sem lepődött rajta, hogy a sofőr odacsukta az ajtóval a zakóját. Az ítéletükbe belenyugvó foglyok rezignáltságával ott maradt az alsó lépcsőfokon, nem is próbálta kiszabadítani magát.

A fiú beljebb gurult, aztán megfordult a székével, és vidáman csillogó szemekkel nézett vissza. – Ne aggódjon, pajtás, lesz ez jobb is, izgalmasabb és szebb, csak merüljön jobban bele!

Kösz a biztatást, gondolta Harlan, de udvariasan biccentett, aztán igyekezett másfelé nézni: fura hajléktalan gyerekekkel diskurálni már tényleg sok lett volna aznapra. Most jött rá, hogy ketten utaznak csupán a buszon. Talán valami szolgálati járat.

A fiú azonban nem hagyta annyiban: – Jótett helyébe jót várj, ahogy a törvény tartja. Ha bármikor segítségre lenne szüksége, jöjjön el Pesthidegkútra. Ott lakom a kút kávájánál, de arrafelé egyébként is bárki megmondja, hol tanyázik az öreg Virág.

– Kösz. Majd észben tartom.

A busz egyre gyorsabban robogott, és a megállók sorra elmaradtak mögöttük. Harlan a telefirkált üvegen át megpróbált rájönni, hol járnak éppen. Nem tűnt ismerősnek a környék.

– A feliratokat nézi? Mind egy-egy hőstett regéje.

Harlan rámeredt a firkákra, de az írásjelek ismeretlenek voltak. A kamaszok biztos el tudják olvasni ezeket. – Merre megy a busz?

– Amerre kell. Mindig arra megy.

Harlan rámeredt a fiúra, és azon tűnődött, érdemes-e megkérdezni egy drogostól vagy részegtől, hogy drogos-e, netán részeg. Virág szemét mindenesetre nagyon különösnek látta, sehogy sem illett a törékeny gyermekarcba. Sóhajtott: kemény dolog lehet az utcán élni. Talán a szülei minden éjszaka elzavarják, hogy a székével kolduljon; nem csoda, ha korán kell felnőnie.

– Jó reggelt, megváltották már jegyüket az útra? – A sovány, barkós ellenőr a semmiből termett mellettük. Harlan meg volt győződve róla, hogy idáig ketten utaztak a buszon a fiúval.

– Van bérletem, egy pillanat – mondta, és a zakója belső zsebébe nyúlt. A fiú rá sem pillantott az ellenőrre, csak csöndesen felelte: – Én már egy életre megváltottam az utazást.

Az ellenőr jóváhagyólag biccentett, majd végigmérte Harlant, ügyet sem vetve az orra alá dugott bérletigazolványra. – Ne bérlettel jöjjön, jóember. Erre a buszra nem jó a bérlet. Mivel akarja megváltani az utat? Aranyfácán tolla? Ezüstkunyhó szalmaszála?

– Az azért sok lenne, nem? – kérdezte ártatlanul a fiú a kerekesszékből. Az ellenőr felmordult. – Szóval?

Harlan arra jutott, hogy egész biztosan valami átverésbe keveredett. Talán összekeverik valakivel. És az ellenőr nem is utazhatott a buszon, hacsak nem a vezetőfülkében. Elfér ott két ember?

– De hát itt a bérletem. Miért nem jó ez?

– Mert nem jó. Tudhatná, ha már felszállt.

– Márpedig ez a bérletem. És érvényes – megköszörülte a torkát, és igyekezett erélyesnek tűnni. – Úgyhogy hagyjon békén. A főnökei se örülnének, ha kiderülne, hogy a saját zsebét tömi az utasok kárára.

Az ellenőr közel hajolt, ajka lefittyedt csupa borosta arcában. – Már miféle főnökök?

– A zakója! – rikkantotta hirtelen a kerekesszékes fiú. – Ha nem csal a szimatom, márpedig nem csal, akkor részt vett egy s másban a mai este.

– Na de ez már mégiscsak… – Harlan legnagyobb megrökönyödésére az ellenőr arca még közelebb nyomult, és kitáguló orrcimpákkal megszaglászta a zakóját. – Úgy igaz! – Aztán fémes csisszanással arasznyi penge jelent meg az ellenőr kezében, majd egy villanás, és a zakó legfölső gombja hangtalanul belepottyant a férfi mancsába.

Harlan még csak el sem ugorhatott, hiszen fogva tartotta az ajtó. – Mégis mi a fenét csinál?!

– Egy Animátor volt az, szavamra! – morogta az ellenőr elégedetten, ügyet sem vetve Harlan felháborodására. Hátralépett, és meghajolt: – Az utazás díja kiegyenlítve!

Harlan becsukta a száját. Rájött, hogy a helyzet nem csupán végtelenül bizarr ezzel a két őrülttel, de még fegyverük is van.

– Én csak… haza akarok menni – motyogta.

– Ott is van – mutatott rá az ellenőr megenyhülve.

A busz csikorogva fékezett, és az ajtó szusszanva elengedte Harlan zakóját.

A háza előtt álltak.

Harlan bizonytalanul bólintott, majd kezét az oldalához szorítva, maradék méltóságát összeszedve leszállt, hogy végre hazamenjen, és aludjon egyet.

 

A Kiadó engedélyével.