Főkép

Pion István Atlasz bírja című, első kötetének kapcsán muszáj megemlítenem valami személyeset magamról is. Történetesen azt, hogy nagyon szeretek olvasni. Nagyjából az A betűvel való megismerkedésem idejére datálható a nem múló szerelem kezdete, ami azóta is töretlen. De gyerekkorban még vakon szeret az ember, naivan, rajongva és feltétel nélkül, aztán csillapodik kicsit a vágy, és már nem a rózsaszín ködön keresztül szemlélünk mindent, ami megjelent nyomtatásban.

 

A könyvekben van valami időn túli, állandó és súlyos dolog. Vagyis – ilyennek kéne lenniük. Mindennek, amit egy kiadó hajlandó kiadni. Ezért vagyok néha kicsit szomorú, ha nem sikerül ezt az érzetet kelteniük. Az Atlasz bírja pedig épp ebbe a kategóriába esik.

 

A Pion-kötet egyik jól megfogalmazható újdonsága, hogy itthon először jelennek meg benne slam poetry-szövegek, amelyeket a szerző többször elő is adott. De nekem a slam szóbeli műfaj volt és marad is, és lehet akármilyen jó egy három percben előadott szöveg, tájidegen marad a fehér lapon. Mert nem erre van. Nem erre készült. Bevándorló, aki nem igazán találja a helyét egyéb versek között. Ezzel nyilván lehet vitatkozni, de én ezt az érzést nem tudtam magamban legyűrni.

 

A kötetben szereplő versek Pion István személyes mikrokozmoszát járják körbe, a családot, szülőket, a magunk nyelvére lefordított történelmet, a nyolcvanas generáció megszokott hivatkozásainak alappilléreit – legyen az a tévémaci vagy Csehszlovákia –, és rengetegszer szerepel bennünk a halál szó. Akárcsak a temetés. De szó sincs semmiféle agresszív szomorúságról és gyászról, a versek nagy része inkább a csendes beletörődés érzetét keltik.

 

És ahogy elolvastam őket, úgy el is felejtettem, amit olvastam, pedig kifejezettem szeretek napokig nyammogni egy jó soron. Pion versei nem rossz versek, erről szó sincs, csak nekem nem mondanak semmit. Csak szavakat látok sorban egymás után, de nem találom mögöttük a tartalmat – és Isten ments, hogy ezt bármelyikünk hibájának tudnám be.

 

Egyszerűen nem kedveljük egymást, ez a kötet meg én. Volt már, és gyanítom lesz még ilyen az életben, de ha lehet, akkor szeretném minimálisra csökkenteni az ilyen találkozások számát. A könyvet viszont ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi a ma oly körülrajongott, fiatal költőgeneráció egy oszlopos tagjának munkásságára.