Diego Marani: Új finn nyelvtan
Írta: Bak Róbert | 2013. 05. 25.
Az Új finn nyelvtan az 1959-ben született szinkrontolmács-fordító, az Europanto mesterséges nyelv megalkotója, Diego Marani első regénye. Maga a történet meglehetősen egyszerű. 1943 szeptemberében egy eszméletlen, fejsérült férfit találnak a trieszti kikötőben. Felviszik az itt horgonyzó Tübingen nevű német kórházhajó fedélzetére, sebeit ellátják, magához térése után azonban kiderül, hogy mind beszédkészségét, mind emlékeit elveszítette. Semmiféle irat, dokumentum nincs nála – így kezelőorvosa, a félig finn származású Friari, jobb híján a tengerészzubbonyába varrt név alapján finn tengerészként, Sampo Karjalainenként azonosítja. Ezután különféle gyakorlatokkal sikerül megtanítania a férfit a finn nyelv alapjaira, majd segít neki hazajutni Helsinkibe, hogy megtalálhassa családját, emlékeit. Erről Sampo első személyben íródott beszámolójából értesülünk, amit azonban, mint ahogy a prológusból kiderül, doktor Friari a rengeteg nyelvtani hiba, zavaros rész és kihagyás miatt alaposan átszerkesztett, kiegészített, illetve kommentárokkal látott el. Így a szöveg eredetisége, valós mondanivalója kérdésessé válik.
A könyv egyik központi kérdése az, hogy létezhet-e a személyiség saját anyanyelv, emlékek, vagy identitás nélkül? Ezek pótolhatók-e, rekonstruálhatók-e? És ha igen, átvehetik-e az eredeti helyét? Működhet-e egy ilyen mesterségesen megteremtett ember egyáltalán? Ezek a kérdések Sampo szempontjából azért is különösen érdekesek, mert agysérülése maradandó, ezért esélye sincs, hogy valódi személyisége, nyelve, vagy emlékei visszatérjenek.
Sampo úgy-ahogy megtanul beszélni, írni-olvasni, alapszinten képes is a kommunikációra, de örökké magányosnak, kitaszítottnak érzi magát, és úgy véli, a lelke üres maradt. Az ideje nagy részét egy pappal, Olof Koskelával tölti, akivel nyelvtani gyakorlatokat folytat és aki folyton a finnek nemzeti eposzáról, a Kalevaláról mesél neki. Itt felbukkan egy fontos párhuzam, ugyanis a „Sampo” szerepel ebben az ősi mesében is. Ez egy megfoghatatlan és leírhatatlan valami, amiért az ősök és istenek küzdenek, és ami, ha megvan, maga a boldogság, de ha elvesztik, akkor mindennek vége. Talán kicsit leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy Sampo maga az ember, a lélek. Az ifjú tengerész mindent meg is tesz, hogy a nyomára bukkanjon annak, hogy ki is az a ruhába hímzett Sampo, és ez a nyomozás krimiszerű izgalmakat és néhány nem várt fordulatot is hoz majd.
A kötet címe meglehetősen érdekes annak, aki nem tud még semmit a történetről, azonban az eddig leírtak alapján is lehet sejteni, hogy mire utalhat – egyrészt. Mert van egy másik olvasata is. Koskela ugyanis főképp pap, akit elborzaszt ez a háború, az örök orosz fenyegetés. Ilyenkor szerinte igazodni kell valamiféle univerzális szabályokhoz, ősi kötelékekhez, melyek megkérdőjelezhetetlenek. Ezek egyfelől lehetnek a Kalevala ősi alakjai, másrészt azonban lehet a Biblia is. A Biblia szó finnül a „nyelvtan” szóból ered. A nyelvtan pedig szabályrendszer, és ez adja a cím második olvasatát. Ahogy Friari fogalmaz: „a szabály a rendetlenség leírása”. Minden nemzetnél mások és mások a szabályok, szokások, minden nép azt hiszi, hogy ezek mindenkire érvényesek, háborúk is törnek ki miatta, de ha ezek elvesznek, akkor minden elveszik.
Ez azért komoly figyelmeztetés a ma emberének is, ugyanis nem nehéz magunkra ismerni a gyökértelen, emlékek nélküli, biztos igazodási pontok és szabályok nélkül kallódó finn férfi alakjában. Ahogy magára ismer a bűntudattól gyötört, már több évtizede száműzetésben, hazájától távol élő Friari is, így a kommentárjai is inkább szólnak saját magáról, mint az általa életre keltett Karjalainenről.
Az Új finn nyelvtan egy nagyon komplex kis könyv, alig 200 oldal, de végtelenül gazdag és élvezetes, hosszasan el lehet mélyedni benne. Remélhetőleg így lesznek vele minél többen.