Beleolvasó - Bruck András: Elárult szavak

Fülszöveg:

Regény a mindent felemésztő érzelmekről, a féltékenységről és az árulásról, melyben a szerelmi játszmák lényege tárulkozik fel. Félix és Edit szerelme egyszerre elsöprő és kínzóan fájdalmas, hevesen lángoló és szívből gyűlölő, védelmező és támadó, ahol az elmulasztott szavak megbosszulják magukat, s a bizalmatlanság rémisztő árnnyá nő. Vajon túl lehet-e lépni a sérelmeken, fátylat lehet-e borítani a múltra, s megláthatjuk-e valaha is a másikat úgy, amilyen az valójában?
Bruck András neve jól cseng az „És” olvasóinak körében. Most egy másik arcát ismerhetjük meg.

 

Részlet a könyvből:

A kerekek az előbb még forogtak - villant át Félix agyán.

Pipacsokkal teleszórt mezőt látott maga körül, és azt próbálta felbecsülni, mennyi ideje feküdhet a fel­borult autó mellett. Sokáig töprengett, de cserben­hagyta az időérzéke. Öt perc, húsz vagy talán még több is eltelhetett azóta, hogy kocsija lesodródott az országútról, átrepült egy vízelvezető árok fölött, le­szánkázott a domboldalon, és az oldalára fordul­va megállt. Hasogató fájdalmat érzett a vállában és a nyakában, de remélte, hogy legfeljebb néhány töréssel megúszta. Meg kéne bizonyosodnia róla, hogy nem bénult meg deréktól lefelé. Ez volt a legnagyobb félel­me: tolókocsiban ülve, elsorvadt altesttel leélni az éle­tét, kiszolgáltatva valaki, alighanem egy nő megalázó szánalmának.

Az autó felé pislantott. A szélvédő kitört, ezért felté­telezte, hogy azon át repült ki, amitől még jobban meg­ijedt. Aggodalmát tovább fokozta, hogy furcsán kicsa­varodva hevert, ami szerinte gerinctörésre utalt. Így viszont jól látta saját tornacipős lábát. Arra gondolt, hogy ha eltört a gerince, biztosan nem tudja a lábfejét mozgatni. Próbaképp ezzel kéne kezdenie... Egyelőre azonban várt - notórius halogató volt; hetekkel a határidő lejárta után fizette be a csekkjeit, fontos te­lefonhívásokra napokig nem tudta magát rászánni. De most ennyi ideje nem volt, ezért óvatosan megmozdí­totta előbb az egyik, aztán a másik lábfejét. Mindkettő mozgott, amitől valamelyest megnyugodott - a legna­gyobb bajt valószínűleg elkerülte.

Szédült, a szájában érezte az arcán csordogáló vér ízét. Az országút felől hallotta az elsuhanó autók zaját. Apró nyögéssel oldalra fordította a fejét, hogy megnéz­ze, milyen messzire került az úttól. Egy kicsit homályo­san látott mindent: a fákat, a villanyoszlopokat, néhány piros tetős házat. Mintha csak Pissarro egyik tájké­pe lenne - ez jutott eszébe. Az ég színe is milyen fur­csa: akár a friss vajé. Úgy érezte, magában hangosan nevet. Hogy megrótta egy kritikusa Pissarrót, amiért éppen ilyen vajszínű eget festett! Elmebajosnak nevez­te, egy kortárs festő pedig Franciaország szégyenének. De most már legalább biztos, hogy nem gerinctörése van, hanem agyrázkódása. Az mégiscsak kevésbé ve­szélyes. Fel kéne állnia, sürgette magát, akkor talán a látása is rendbe jönne. Éppen ehhez készülődött, ami­kor hallotta, hogy valaki szól hozzá.

- Fel tud állni?

- Mindjárt kiderül - felelte Félix mintegy magának. Egy férfi elmosódott arcát látta, amint föléje hajol. Ne­hézkesen felült, és az idegenre meredt.

Szemmel tartottam magát - folytatta a férfi -, onnan a kocsi mögül. Rögtön láttam, hogy nem halt meg, inkább csak álmodozik. Van gyakorlatom az ilyesmiben.

- Régóta figyel? - kérdezte Félix kábán, még min­dig a földön ülve.

A férfi az országút felé nézett, majd vissza a kocsira, mint aki felbecsüli a távolságot.

- Legalább húsz métert repült, ahhoz képest egész jól megúszta. Az autója viszont alaposan összetört. Van biztosítása? Mert ha nincs, akkor inge-gatyája rámegy erre. Bár, ahogy elnézem magát. Lefogadom, hogy nincs egy fillérje sem.

- Talán ebben is van gyakorlata? - kérdezte Félix. Irritálta az idegen fölényes magabiztossága, a nagyda­rab, föléje tornyosuló test pedig rossz érzéssel töltöt­te el. Hogy véget vessen kiszolgáltatottságának, össze­szedte minden erejét, és feltápászkodott. Könnyebben ment, mint gondolta. De a nyaka és a válla tényleg fájt, nem csak képzelte.

- Na, ugye, hogy csak álmodozott - jegyezte meg a fickó.

Félix, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, teker­getni kezdte a fejét. Nem akarta megmondani a másik­nak, mit keres, de az magától is kitalálta.

- A hölgy már nincs itt - közölte, gúnyosan meg­nyomva a hölgy szót. - O is megúszta.

- Hála isten! - sóhajtott megkönnyebbülten Félix.

- Piszok szerencséjük volt - hallotta ismét a férfi hangját -, nekem elhiheti. Több hullát láttam, mint egynémely kórboncnok.

Félix egyszerre érzett csalódást és kétségbeesést. Tudta, hogy gyötrelmes napok következnek, tele bi­zonytalansággal. Edit itt hagyta. Egyszerűen lelépett. Megpróbált mentséget találni neki. Megijedt. Sok­kos állapotba kerülhetett, és az ösztön dolgozott ben­ne. mentette az életét. Végtére is az autó kigyullad­hatott, felrobbanhatott volna. Hát persze, ezért futott el. Már-már sikerült megnyugtatnia magát, de az alak újabb megjegyzése mindent elrontott.

- Hallja, magát aztán szépen cserbenhagyták.

Félix a férfi arcát fürkészte. Egyáltalán nem talál­ta bizalomgerjesztőnek. Ki ez az ember? Nemcsak azt tudja, hogy nem egyedül utazott a kocsiban, de azt is, mi jár a fejében.

- Hogyan jött rá? - kérdezte.

- Igazán nem volt nehéz - felelte a fickó, s látható­an élvezte, hogy kontroll alatt tarthatja a helyzetet és Félixet. - Találtam pár dolgot szétszórva a kocsi mel­lett: rúzst, szempillaspirált, egy hajkefét. hosszú szálú vaddisznósörtéből készült, olajfa nyéllel. Szép darab. Hát innen. Gondolom, nem a magáé a rúzs. - A saját viccére hangosan, nyersen felnevetett.

Félix némi elégtételt érzett, ez a nagyokos legalább a rúzsban tévedett: Edit nem használt rúzst, így az csak szájfény lehetett. Gyanakodva méregette az ellenszen­ves idegent. Kezdett az agyára menni, de kocsi nélkül, még mindig szédelegve hova menjen? A férfi pedig úgy folytatta, mintha mindent látott volna.

Az történhetett, hogy amikor a hölgy magához tért - ismét megnyomta a hölgy szót, ekképp jelezvén, hogy megvan róla a véleménye -, kapkodva összeszedett né­hány dolgot, ami a keze ügyébe került, aztán kirohant az úthoz, és addig integetett, amíg valaki fel nem vet­te. Ideális útitárs. amilyen hisztérikus állapotban le­hetett. De majd csak akkor jön ki rajta igazán, ha haza­ér. Ez így szokott lenni ilyenkor.

- Úgy beszél, mint egy rendőr - morogta Félix.

- Lehet, hogy az is vagyok. Vagy voltam.

- A hölgy magához tért? - kérdezte Félix. - Honnan tudja, hogy elájult?

- Nincs kizárva, hogy néhány percre elveszítette az eszméletét. Vért viszont nem találtam a szélvédő üve­gen. Úgyhogy nagy baja nem eshetett. Ha akarja, elvi­szem, én is Budapestre megyek.

Félix a felborult autót nézte. A fűben hosszú, sötét csík jelezte, ahol végigszánkóztak a domboldalon.

- Miattunk állt meg? - kérdezte.

- Igen. Ez egy veszélyes szakasz, nem maga az első, aki itt kicsúszott. Nagyon elszúrták azt a kanyart. És persze az sem árt, ha valaki tud vezetni. Na, jön vagy marad?

A férfi már indult is vissza. Félixnek semmi ked­ve nem volt kiállni az útra, és várni, hogy valaki meg­szánja. Egy nőnek ez egyszerűbb, hát még Edit külse­jével. Ha a férfival tart, fél óra alatt otthon lehet, és most semmi mást nem akart. A kocsijára pillantott. Vá­laszthat. Vagy itt őrzi egész éjszaka, vagy megy ő is. Úgy döntött, elfogadja az ajánlatot. Ha majd haza­ér, küld valakit a kocsiért, addig csak nem szedik szét. Úgyis kezd sötétedni, hamarosan nem is fog látszód­ni fentről.

- Magával megyek - kiabálta, aztán az autóhoz ván­szorgott, kivette a slusszkulcsot, és sietett a férfi után, aki már javában fölfelé tartott a domboldalon. Amire Félix felért, a férfi már a kocsijában ült. Beszólt neki: - Nem bánja, ha hátra ülök? Tudja, a nyakam és a vál­lam. talán kényelmesebb hátul.

- Felőlem azt csinál, amit akar - felelte a másik, és már indított is.

- Félix taxiban sem ült soha a sofőr mellé, nehogy an­nak kedve támadjon beszélgetésbe elegyedni. E mellé az alak mellé viszont egyenesen viszolygott volna beül­ni. Érezte, hogy hazudik, csak azt nem tudta, mi a célja vele, ezért úgy kezelte, mint egy fertőző beteget, akitől jobb minél távolabb lenni. Negyven kilométer, aztán nem látja többet.

- Amennyire fájós nyaka engedte, kényelmesen elter­peszkedett, és hamarosan átadta magát egyfajta zak­latott merengésnek... Remélte, hogy Edit nem törte nagyon össze magát. Valószínűleg nem, ha a saját lá­bán el tudott menni. Néhány kék-zöld folt azért biz­tos van rajta, majd egész héten azt hallgathatja. Vajon nem látta, hogy ő ott fekszik ájultan a fűben? Vagy lát­ta, csak nem érdekelte? Félix a férfira pillantott. Mere­ven nézte az utat, csak egyszer találkozott a tekintetük a visszapillantó tükörben. Ami azt illeti, nem az éles kanyar miatt csúsztak le az útról, hanem azért, mert összevesztek, és Edit a kormány felé kapott. Ott rög­tön, az országút közepén ki akart szállni, ő meg nem volt hajlandó megállni. A benzinkútnál, tankolás köz­ben kezdődött a vitájuk, aztán a kocsiban kilométere­ken át folytatódott. Félix arra gondolt, micsoda osto­baság volt belekezdeniük, de hát az életben csak a halál tudható előre. Természetesen egy semmiségen vesztek össze, és mi lett belőle! Edit egykori gimnáziumi osz­tálytársát, Mártát látogatták meg. A két nő máig tar­totta a kapcsolatot, és Edit már régóta készült hozzá. Máskor egyedül ment, de most őt is hívta. Bárcsak ne ment volna vele, de olyan régen töltöttek együtt két teljes napot... Márta elmesélte, hogy udvarol neki vala­ki, csak nem az esete, mert túlságosan nagydarab. Tud­ja, hogy sok nő éppen az ilyen mackós férfiakat szereti, o viszont a törékenyekhez, esendőkhöz vonzódik. Pél­daként pedig felsorolt néhány filmszínészt. Mire Edit tréfásan megjegyezte, hogy az ilyen mackós alkatúaknak fát lehet vágni a hátukon, és a frizsiderük is mindig tele van. Félix nyelt egyet: ez egyik sem ő volt, és tud­ta, hogy a nők bármit mondanak is, saját tapasztalatból beszélnek. Amíg Mártánál voltak, erről nem esett több szó, de vesztükre Félix éppen egy ilyen nagydarab ala­kot pillantott meg a benzinkútnál.

- Az idegen a volán mögött rágyújtott. Félixet is megkí­nálta, de o nem dohányzott.

- Nem cigarettázik, a barátnője is otthagyta - szó­lalt meg, és leengedte az ablakot, hogy kimenjen a füst. - Van egyáltalán valami öröme? Legalább olykor leissza magát?

- Olykor - felelte Félix, és az ülés legszélére húzó­dott, hogy ne lássa a férfi szemét, amely most radar­ként követte őt a visszapillantó tükörben. Már tudta, mi zavarja benne a legjobban: a sunyi tekintete. A spic­liknek van ilyen szemük. Honnan tudta például, hogy Budapestre megy? És az a leltár az Edit táskájából ki­szóródott tárgyakról meg a hajkefe pontos leírása? Vi­szont a megjegyzését a cserbenhagyásról telitalálatnak érezte, Edit tettét kezdte ő is annak tekinteni. Évek­kel ezelőtt egy csúnyácska lány a pesti bölcsészkar bü­féjében hosszasan magyarázta neki, hogy semmi nem rombolja annyira a személyiséget, mint az árulás. Ez­zel próbálta őt jobb belátásra bírni, egész pontosan sze­relmi viszony létesítésére, talán, mert ígéretnek vehette ártatlan beszélgetéseiket. Igen, gondolta Félix, a cser­benhagyás épp olyan bűn, mint az árulás. Miközben haladtak Budapest felé, a lelkébe egyre mélyebben rág­ta bele magát, hogy Edit elárulta őt.

- A telefonja a nadrágzsebében lapult. Megnézte, nincs-e üzenete tőle, de nem volt. Úgy vélte, Edit már félúton lehet, vagy ha ő sokáig feküdt a fűben - álmo­dozva, ahogy a férfi mondta -, mostanra haza is érhe­tett. A férfi láthatta, hogy a zsebében kotorászik, mert megszólalt.

- Tessék, ez a magáé - nyújtott hátra egy telefonno­teszt. - Az autó mellett találtam.

- Félix megismerte, Edité volt. Elvette, és zsebre tette.

- Mást nem talált? - kérdezte, inkább érdeklődve, mint gyanakodva.

- Semmit - felelte a férfi. - Csak nem pénzre gondol?

- Ugyan, az eszembe se jutott - mondta Félix.

- Remélem is. a becsületemre kényes vagyok.

- Maga mondta, hogy talált ezt-azt.

- A hölgy szépészeti dolgait ott hagytam a kocsi­ban - közölte, elhallgatva, hogy Edit személyi igazol­ványa és lakcímkártyája viszont ott lapul a zakója zsebé­ben. Amikor úgy döntött, megtartja őket, csupán vala­mi homályos ösztönnek engedett. De mivel egész életét ezek a homályos ösztönök irányították, elsüllyesztet­te az iratokat. Ugyanezek a sötét ösztönök okozták szé­pen felfelé ívelő rendőrnyomozói karrierje végét is. Egy drogkereskedő lakásán, razzia közben a társa észrevette, hogy egy köteg pénz nem a bizonyítékok között, hanem a zsebében végzi.

- De nemcsak Edit igazolványait tartotta meg, hanem egy fényképet is, amelyet a kocsi kesztyűtartójában talált egy könyv lapjai között, és őket, kettőjüket ábrázolta. A kép a kölni dóm előtt készült: Edit hátulról átöleli Fé­lix nyakát, olyan mosollyal, mint egy filmcsillag. A férfi biztosra vette, hogy a balesetkor ez a nő ült az autóban Félix mellett. De most a sorsára hagyta, amitől perverz elégtételt érzett. Hogyan lehet ennek a szerencsétlennek ilyen gyönyörű nője? Amikor eltette a fényképet, még csak az munkált benne, hogy az ilyen típusú nőkkel neki sosem volt szerencséje. Egyszerűen levegőnek nézték, a nőkről szerzett összes tapasztalata ócska férfitrükké silá­nyult velük szemben. Máig élénken emlékezett arra a két szép szlovák színésznőre, akiket Budapesten kirabol­tak. O vette fel az adataikat, amikor a szlovák nagykö­vetség egyik, magyarul jól beszélő munkatársával meg­jelentek a kerületi rendőrőrsön. Bármit kérdezett tőlük, egy kurta ánó-val vagy ne-vel feleltek, ő meg a legszíve­sebben az asztalba verte volna a fejüket; a szemükben csak egy bunkó nyomozó volt. Edit külseje erre a két gőgös színésznőre emlékeztette, és már az is örömmel töltötte el, hogy ennyi mindent tud róla.

- Félix legközelebb a metró Örs vezér téri végállomá­sánál szólalt meg. Minél előbb meg akart szabadulni ettől az alaktól, így most jelezte, hogy kiszállna. De a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye.

- Tudja maga, hogy néz ki? Csupa kosz, az inge véres és el van szakadva. Így nem szállhat metróra. Hol lakik? A kapu előtt teszem ki.

Félix nem látta értelmét, hogy leálljon vitatkozni. Vagy talán ugorjon ki a robogó autóból?

- Király utca.

- Az hosszú. A körúton innen vagy túl?

- Túl. Majd szólok, ahol jó lesz.

A férfinak még az udvariassága is agresszív volt, ami óvatossá tette Félixet, és valamilyen előre nem elhatározott megfontolásból nem mondott neki házszámot. De annak nem is volt szüksége rá. Csak azt akarta tudni, Félixnek ugyanaz-e a címe, mint Editnek, akinek a lakcímkártyáján egy Szent István körúti lakás volt feltüntetve.

 

A Kiadó engedélyével.