Főkép

Humoros tévéjeleneteket fordításban, kinyomtatva olvasni nagyjából olyan, mintha Braille-írásba átültetett kotta segítségével igyekeznénk „meghallgatni” egy szimfóniát. Még ha valaki nem is látta a többségében 1989 és 1995 között rögzített és adásba került szkeccseket, az is jól tudja, hogy a Dr. House sorozat rendkívüli sikere nem kis mértékben Hugh Laurie zseniális alakításának köszönhető, és ugyan Stephen Fry nyelvileg is sziporkázó regények szerzője, azért színészként sem csapnivaló – ennek igazolásához elég a Wilde vagy a V, mint vérbosszú című filmekre gondolnunk. És ugyan mindezek tudatában tartottam valamennyire attól, hogy a kint még 1990-ben kiadott első Fry és Laurie kötet magyar kiadása meg sem közelítheti az eredeti élményt, többször is hangosan felnevettem olvasás közben.

 

Nem tagadom persze, hogy mindig is vonzódtam az abszurdnak nevezett angol humorhoz és a sajátságosan televízióra szánt jelenetekhez, amit legmarkánsabban talán a Monty Python csoport képviselt, ám amint azt Stephen Fry magyarul még meg nem jelent önéletrajzából tudhatjuk, félő volt, hogy a nyolcvanas évekre a műfaj kifulladt, helyét pedig az amerikaiasabb stand-up comedy (a dumaszínház) veszi át – a show (amely a többek között Emma Thomsonnal és Ben Eltonnal közösen készített Alfresco amolyan folytatása volt) mégis hat éven keresztül futott. A Pythonos örökséget Fry és Laurie maguk sem tagadják, sőt, meg is említik a bevezető „jelenetben”, ám nem szégyen, hogy időnként hozzájuk nyúltak vissza ihletért, hiszen nálunk úgyszintén ezeken az alapokon indult el a Holló Színház és összes leszármazottja, vagy a kizárólag élőben fellépő Télapó Akciócsoport.

 

E szkeccsekben Fry és Laurie rendesen leszedik a keresztvizet az angol politikusokról, televízióról és oktatási rendszerről, ahogy kifigurázzák a kritikusokat és a kémeket is, mégis univerzális és, mondhatni, örök érvényű poénokat dobnak be – már ahol lehet beszélni tényleges csattanókról. Humoruk forrása ugyanis sokszor maga a nyelv, például – főként a Fry alakította karakterek – dagályossága, ami időnként egyszerűen választékos, ékesszóló beszédmodorrá szelídül, és a másik szereplő nyersesége kerül kontrasztba vele. Nem ritka még az egymás melletti elbeszélés vagy a homoszexualitással való viccelődés sem, de a két alkotó az olyan témák körüljárásától – és nyilvánvalóan nevetségessé tételétől – sem riad vissza, mint a szélsőséges vagy csupán az angol mentalitással kevésbé összeegyeztethető nézetek népszerűsítése vagy épp az ellenük való küzdelem. A leghatásosabb humorforrás viszont valószínűleg mégis a közönséges prűdség marad.

 

Nem lehetett túlzottan könnyű dolga a fordítónak, mivel a magyar nyelvből egyszerűen eleve hiányoznak bizonyos regiszterek, a tisztán – ám nem feltétlenül szójátékokon alapuló – nyelvi humor pedig többnyire áttehetetlen. Kövesdi Miklósnak mégis sikerült élvezetes, magával ragadó szöveget létrehoznia, aminek köszönhetően a könyv gyakorlatilag letehetetlen, hiába, hogy pár oldalanként új jelenet következik. Fontosnak érzem tehát, hogy végre nálunk is hozzáférhető és feledhetetlen perceket szerezhet az, ami közel másfél évtizeden keresztül kizárólag az angolul tudó közönséget szórakoztathatta.

 

Szerintem kétségkívül kihagyhatatlan, és alig várom a folytatást, de inkább mindenki olvassa csak el a könyvet, és döntsön maga.