Beleolvasó - Stefano Zamagni: Fösvénység

Fülszöveg:

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűn kiemelt szerepet kapott az ókori világban, ahol a gonosz megtestesüléseként tekintették, és a zsidó-keresztény kultúrkörben az erkölcstelenség megfékezésének egyik alappillére lett. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből?

Egy dolog biztos: vétekről és bűnről ismét időszerű beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan szemlélettel vizsgálják, amely távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg kifejlődtek. Kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket, melyek az emberiség azon képességét fejezik ki, amellyel különbséget teszünk jó és rossz között.

A fösvénység a megszerzett véges javakhoz való rendületlen ragaszkodás. E ragaszkodás megmutatkozhat a szerzés túlzó vágyában (kapzsiság) és a megszerzett dolgok birtoklásában. A birtoklás túlzottságát jelzi, hogy a fösvény a számára szükséges mértékben sem válik meg javaitól, nem költi pénzét, esetleg nagy vagyon birtokában is nyomorog. Azt hiszi, maga rendelkezik anyagi javaival, gazdagságát csak a saját ügyességének köszönheti. Ezért a fösvénység a kevélység édes gyermeke.

Részlet a könyvből:

Ez a könyv a fösvénységgel foglalkozik, egy olyan fő­bűnnel, mely csak ritkán nyilvánul meg teljes valójá­ban, inkább a mohóság, a pénzsóvárság, a vágyakozás, az uzsora, az érzékiség, az arany utáni éhség, a fukarság és a kicsinyesség jelmezét ölti magára. Abból a bosszú­ságból, mely a többiek fösvényégét ösztönzi, a fösvény ember levezetheti, hogy mit éreznek mások vele szem­ben. Önmaga iránti szeretetének érdekében a fösvénynek úgy kell viselkednie, mintha maga nem lenne az. A fös­vénység rejtőzködő képessége olyan jó, hogy bizonyos körülmények között még az erény képében is feltűnhet, ahogy ezt már Iuvenalis is megsejtette. Amikor a spanyol Prudentius híres Psychomachiájában (405) - egy allego­rikus mű versben, mely hét rettenetes csatát ír le a lélek birtoklásáért: ezek mindegyikében az egyik főbűn és a neki megfelelő erény csap össze - a fösvénység tárgyalá­sára tér rá, azt írja, hogy mivel a hívők lelkeit (a papokat is beleértve) erővel nem tudja meghódítani, csalás útján éri el a célját. Azzal, hogy egyfajta lelki nemességet tettet, a fösvénység el tudja rejteni valódi vonásait, olyannyi­ra, hogy a pénzsóvárság és a fukarság dicsérendő céllá alakul át, az utódok szükségleteiről való gondoskodássá. Amikor leteszi a fegyvert, a fösvénység takarékoskodás­nak álcázza magát, „a gazdaságosságnak nevezett erénnyé” válva, írja Prudentius. (Végül azonban az operatio, az adakozás végleg legyőzi az avaritiát, a fösvénységet!) A fösvénységet tehát sokféleképpen ki lehet fejezni: ha meg akarjuk érteni egyedi természetét, át kell látnunk minden álcáján, és jelentéseit kell megfigyelnünk, ahogy azok az idő folyamán tagolódtak. Azt tűztem ki célul ma­gam elé, hogy a könyv oldalain háromféleképpen hassak az olvasók gondolkodására.

Először is megpróbálom felszakítani azokat a fösvény­séggel kapcsolatos (különösen a közgazdászokban élő) gondolat-lerakódásokat, melyek hajlamosak megerősí­teni egy röviden szólva kisebb, de legalábbis megfelelő ösztönző módszerekkel könnyebben kijavítható főbűn eszméjét. Nem véletlen, hogy a gazdasági szövegekben, a legkifinomultabbaktól kezdve a tömegeknek szánt írá­sokig, soha nincs szó fösvény viselkedésről, de nem is látják értelmét annak a kérdésnek, hogy vajon a homo oeconomicus hajlik-e a fösvénységre. Csak arra kell figyelnie, hogy racionális módon gondolkodjon, és ezzel megfelelő feltételek mellett saját érdekeit emelje a maxi­mumra, bármelyek legyenek is azok. Megmutatom, hogy ez nincs így: a fösvénység - a „leggazdaságosabb” a fő­bűnök közül - alkotja „az ész kudarcának” egyik legálta­lánosabb esetét gazdasági környezetben. Mivel a fösvény emberből hiányzik az igazán megerősített ész, nem tud­ja irányítani azt a birtoklási szenvedélyt, mely minden emberben lakozik; különösen nem képes ehhez a szen­vedélyhez - mely önmagában természetes - olyan java­kat társítani, melyeket ésszerű lenne táplálni. A fösvény ember gyűjtöget, saját magának szerez vagyont, de ezzel ki is vonja a forgalomból; nem segíti, inkább gátolja a termelést, hiszen viselkedés révén érték vész el. Kicsit olyan, mint az a fogat, melyről Platón beszél a Phaidrosz-ban: a két ló közül, melyek egyenként a szenvedélyek alapvető típusait, a haragosságot és az érzékiséget fog­lalják magukba, a második nem képes a kocsit vezetni.

Amellett fogok érvelni, hogy a gazdaságban egy olyan elmélet hiánya, mely az ésszerű cselekvés motivációiról szólna - mi az okunk arra, hogy azt tegyük, amiről elis­merjük, hogy meg kell tennünk - magyarázza azt, hogy a tudományág nem alkalmas arra, hogy megértse a fös­vénységet sokféle megjelenésében (ez annyira igaz, hogy nem is beszél róla). Miért halmozza fel a fösvény ember kielégíthetetlen módon vagyonát, miközben tudja, hogy a hatalmat, melyet a gazdagság ad a kezébe, sosem töltheti be? A közgazdaságnak, bár logikai elmélettel rendelkezik arra nézve, hogy azt tegye, amiről a homo oeconomicus úgy ítéli, hogy tennie kell, oksági elmélete nincs arra, hogy azt tegye, amiről amaz elismeri, hogy tennie kell.

Másodszor megkísérlem bemutatni, hogy az időben, a késő ókortól kezdve, hogyan lett alávetve a fösvény­ség fogalma egy sor szemantikai csúszásnak, olyan vál­takozásban, melynek nem találjuk párját a híres hetesből egyetlen másik főbűnnél sem: SALIGIA (Superbia `kevélység`, Avaritia `fösvénység`, Luxuria `bujaság`, Invidia `irigység`, Gula `torkosság`, Ira `harag`, Acedia `jóra való restség`). Hogyan is számolhatnánk be egy ilyen külön­leges jelenségről, mely már-már kuriózumnak számít?

Míg a késő ókorban a fösvénységet Szent Pál híres meghatározása szerint minden baj „gyökereként” bélye­gezték meg (1Tim 6,10: Radix Omnium Malorum Ava­ritia, ebből származik a ROMA betűszó, mely a 4. és 5. század között kezd elterjedni, a Római Birodalom bomlá­sa idején), olyan bűnként, melyből minden más bűn táp­lálkozik, a kora középkor, mely különösen magán viseli a kolostori élet hatását, a kevélységnek tulajdonítja majd minden baj kezdetét (initium omnium malorum), azt a pontot, ahonnan a rosszra való hajlam kiindul. A kevély­ség a kezdet, mivel az Istenéhez hasonló lét szenvedélye; a fösvénység pedig a gyökér, mivel az Istenéhez fogható birtoklás szenvedélye. Valóban, ahogy már Arisztotelész is megemlítette, a bűnök mint „rossz szokások” komoly akadályai a tökéletesedésnek mint az ember virágzásá­nak: a kolostori élet tökéletesedésének céljához képest az engedetlenség, az inobedientia a legsúlyosabb akadálya a világ megvetésének (contemptus mundi) mint életszabálynak, melyet annyira dicsért Damiáni Szent Péter és III. Ince pápa. Ahogy Szent Bonaventura írja majd, „az ember bukásában az első bűn az engedetlenség volt”: mindennek a kezdetén egy engedetlen tett áll, mely ön­magában a kevélység legmagasabb kifejeződése is.

A 11. század kereskedelmi forradalmának elérkezésével, melyet erőteljes teológiai és lelkipásztori megújulás is kísér - gondoljunk csak a Gergely-reformra -, a fös­vénység újból elfoglalja az első helyet a főbűnök sorá­ban. Az új évezred hajnalán megszületnek a „városok” és velük a közlekedés, a kereskedelem és az önkormányzat is. Ahogy majd később mondják, a társadalmi-gazdasági rend radikális átalakulása nem jár együtt erkölcsi fejlő­déssel: a kevélység és az irigység bűnéhez, melyek tipi­kusak a falvak és a feudális rend világában, új alakban társulnak a fösvénység és a bujaság bűnei, melyek a vá­rosokra jellemzőek. De a fösvénység a legalattomosabb és a legveszélyesebb a főbűnök közül, mivel ez a keres­kedők bűne, a legbefolyásosabb képviselőié ennek a „új gazdaságnak”, mely a papság hatalmát fenyegeti.

A 15. századi polgári humanizmussal váratlan néző­pontváltozás következik be, amikor is olyan nagy hatású gondolkodók, mint Poggio Bracciolini, Coluccio Salutati, Leonardo Bruni, Matteo Palmieri, Lorenzo Valla és Marsilio da Padova, nem minden kockázat nélkül egy olyan eszmét kezdenek el hirdetni, mely szerint a fösvénység csak akkor válik bűnné, amikor már a pénz mértékte­len hajszolását jelenti, akkor nem, amikor még a haszon megszerzésére irányul - szemben a pápa gazdaságról szóló tanításával, mely szerint „a jó és tisztességes gazda­ság” csak az, ami a megélhetéshez kell. Híres De avaritia (A fösvénységről, 1428) című munkájában Poggio nem­csak azt állítja, hogy „a fösvénység nem természetelle­nes”, hanem ráadásul a fösvényeket „erős, elővigyázatos, leleményes, komoly, mérsékelt, nagylelkű és igen bölcs (sic!)” emberekként írja le. A fösvénység nem csupán arra tanítja az embereket, hogy miként gondoskodjanak magukról, de képes segíteni a tőke felhalmozódásának folyamatát is, ezáltal pedig felgyorsítani az egész közös­ség fejlődését.

Az úgynevezett „polgári humanisták” által elvetett mag és Thomas Hobbes - a kontraktualizmus kidolgo­zója, aki szerint nem a vallás, hanem a társadalmi szer­ződés az, ami meghatározza, hogy mi a bűn és mi az erény - eszméje a felvilágosodás időszakában hajt majd ki, amikor először Bernard de Mandeville munkássága, majd Jeremy Bentham utilitarizmusa nyomán a fösvény­ség lényegében szinte erénnyé válik. Aki pénzt gyűjt - mint a kereskedő, de nem csak ő -, talán nem boldog, de tevékenysége mégis pozitív társadalmi hatásokkal jár. Ahogy erről már volt szó, ez az oka a „fösvénység” szinte teljes eltűnésének abból a gazdasági szókincsből, mely Adam Smith Vizsgálódás a nemzetek jólétének termé­szetéről és okairól (1776) című művétől kezdve kezd el­terjedni európai és észak-amerikai körökben. Míg Petrus Lombardus leírhatta azt, hogy „a fösvénység az, amikor az ember sok pénzt keres, de a fölösleget nem adja a szegényeknek”, a skót és francia típusú felvilágosodás­ban az a meggyőződés terjed el, hogy egy, a célok heterogenezisében tipikus mechanizmusnak megfelelően a leghatásosabb mód a szegények segítésére a fösvények munkásságának támogatása.

A 20. század utolsó negyedében, nagyjából együttmű­ködve az új globalizáció és a harmadik ipari forradalom (az informatikai technológiák és a telekommunikáció for­radalma) elérkezésével, váratlan módon visszatér a fös­vénység iránti érdeklődés. A fösvénység az a bűn, mely az összes többinél látványosabban erősödött meg a múlt században, azzal vádolják, hogy a másodlagos hiányok fő előidézője, hiszen lehetetlenné teszi a szükségletek és a vágyak megkülönböztetését. Úgy tűnik, hogy ma a dol­gok utáni mértéktelen sóvárgást újból társadalmaink pol­gári és erkölcsi fejlődésének egyik legkomolyabb akadá­lyaként fogják fel. Míg a kevély embert saját maga veszi birtokba, a fösvényt a dolgok. Viselkedése összetéveszt­hetetlen jegyeket mutat: a fösvény ember felhalmozza a pénzt, de nem fekteti be; megőrzi, de nem használja; birtokolja, de nem osztja meg. Nemcsak az egyén, hanem a társadalom is válhat fösvénnyé, és pontosan ez az, ami problémát jelent a társadalmi fejlődés céljai szempontjá­ból. Úgy látszik, hogy újból aktuálissá vált Machiavelli régi figyelmeztetése, mely szerint: „a városoknak többet árt saját polgáraik mohósága, mint az ellenség rablásai”¹.

Miféle magyarázatot adhatunk az elméleti vélemé­nyeknek és a morális ítéleteknek erre a ciklikusságá­ra, egy olyan váltakozásra, melynek nem találjuk párját egyetlen másik főbűn esetében sem? A De Beryllóban (A berillkőről, 1458) Nicolaus Cusanus (1401-1464) a következőt írja: „a berill fényes, fehér és átlátszó kő [...]; aki átnéz rajta, meglátja azt, ami előtte láthatatlan volt számára. Ha a gondolkodó ember szeméhez helyezzük, a gondolkodás berillköve lehetővé teszi számára, hogy átnézve rajta megértse minden dolog megoszthatatlan alapelvét.” Nálam a gondolkodás berillköve a társadalmi változás és a gazdagság formáinak, valamint megszerzé­sének időbeni átalakulása lesz a fenti kérdés megvála­szolására. Ennek a választásnak az a nem elhanyagolha­tó érdeme, hogy lehetővé teszi, még ha részlegesen is, annak az erős kölcsönös függésnek a kiemelését, mely egyrészt a társadalmi és etikai normák fejlődése, más­részt pedig a gazdasági és pénzügyi struktúrák átalaku­lása között áll fenn.

Ahogy majd a harmadik fejezetben látjuk, talán az uzsora esete az, mely a többinél jobban megmutatja, hogy a gazdasági életet érintő egyik erkölcsi tanítás gyökeres megváltozása hogyan következik magának a gazdasá­gi életnek a mély átalakulásából. De nem az e mögött álló alapelv változik - tehát az az alapelv, hogy sosem lehet megengedni mások szükséghelyzetéből hasznot húzni -, hanem inkább konkrét szituációkban történő alkalmazása.

Ismeretes, hogy a vallás, lévén a társadalom alapve­tő eleme, bár részint megbéklyózza - közvetlenül vagy közvetetten - az ember tevékenységét, más részről tet­tek lehetőségét szabadítja fel. Ez, talán mindenekelőtt, a gazdasági tevékenységre is vonatkozik, mely tipiku­san kötött foglalkozás. Valójában a gazdasági tevékeny­ség mögött meghúzódó rendszer is mindig előirányoz valamilyen célt, melyet bizonyos kötöttségek mellett is el akar érni az ember. Kétfajta kötöttség létezik: tech­nológiai-természeti (például annak a technológiának az ismerete, mely egy bizonyos dolog elérésére irányul) és erkölcsi (az a fajta kötöttség, mely tiltja a mások bizal­mával való visszaélést saját előnyök elérése céljából).

Szóval, míg a természettudományokat illeti az első típusú kötöttségek meghatározása, a vallás vagy általá­nosabban a kulturális lenyomat hiedelmeinek tulajdonít­ják az erkölcsi természetű kötöttségek meghatározásának szerepét. Világos, hogy a különböző etikai rendszerek - mint Hobbes kontraktualizmusa, Kant deontologizmusa, Bentham utilitarizmusa, az arisztotelészi és Aquinói Szent Tamás-i erényetika és még sok másik - különböző erkölcsi kötöttségeket állítanak fel, ez pedig egymástól nagyon eltérő gazdasági viselkedésekhez és kimenete­lekhez vezet. De míg a technológiai-természeti kötött­ségek, bár különböző intézményi háttérből származnak, hajlamosak az uniformizálódásra, tehát az egy irányba tartásra - ami megmagyarázza, hogy a technikai-tudo­mányos tudás miért képes egyik kontextusból a másikba viszonylagos könnyedséggel átmenni -, az erkölcsi kö­töttségeken érződik, ami definíciójukat illeti, egy bizo­nyos környezetben, meghatározott történelmi korszakban uralkodó specifikus vallási-filozófiai hagyomány. Maguk az erkölcsi kötöttségek is érzékenyek azonban a gazda­sági tevékenység eredményeire, úgyhogy a kettő között meg is lehet határozni összetett visszahatási jelenségeket: a gazdasági mechanizmus erős hatással van a társadalmi normákra és viszont. A fösvénység esete tehát kiemelt módon tanulmányozható ennek a kölcsönös függésnek a tisztázásához, és ez lehetővé teszi számunkra, hogy elfogadható magyarázatot adjunk a szóban forgó főbűn változó megítélésére.

Harmadszor a „rossz elvilágiasodásának” elméletét tervezem megvitatni. Tudvalevőleg nem is olyan régen a főbűnökről szóló elmélkedés elsősorban vallásos közeg­ben zajlott, főként teológusok és moralisták közreműkö­désével. Ezért mosódik össze a főbűnök² és általában a bűn fogalma: a főbűnök mint „a bűn kapui” - Gianfranco Ravasi egy új tanulmányának címével élve. A főbűnök, a hajlamok, melyek az erkölcsi rossz, azaz a bűn felé irányulnak, szemben állnak az erényekkel. Fő okukat az Ószövetség a bálványimádásban, azaz Isten megtaga­dásában látta. Az Újszövetség egy olyan minősítést állít majd előtérbe, mely döntő jelentőségű lesz a főbűnök­ről szóló elmélkedés későbbi fejlődésének szempontjá­ból. Mivel az erkölcs szilárd alapjaként a szeretet jelenik meg, végeredményben a bűn az, ami a szeretettel helyez­kedik szembe. De mit tudnak ehhez hozzáfűzni azok a gondolatrendszerek - mint a laikus-világi eszmeiség -, melyek nem a Bibliát teszik meg elméletük kiinduló­pontjává? Valójában nem sokat. Ezért kell megváltoztat­ni a perspektívát és ennek következtében az értelmezési szempontot is.

Darwin kezdte ezt a munkát azzal, hogy a fösvénység eredetét a biológia területére helyezte át, kivonva ezzel a teológia alól: a gazdagság felhalmozásának mértéktelen vágya, amennyiben a jólétet teszi lehetővé, megkönnyíti a környezethez való alkalmazkodást, tehát az evolucio­nista elmélet alapelvei szerint javít a faj helyzetén. Az axiologikus individualizmus nézőpontja - mely a 19. század második felében fejlődött ki teljesen, többek kö­zött a pozitivista tanítások hihetetlen sikerének köszön­hetően, amely szerint a bűnt az egyéni, megfellebbezhe­tetlen lehetőségek körébe kell sorolni, megerősíteni lát­szik az evolucionista véleményeket. Mégis a 20. századig kell várni, hogy egyfelől Sigmund Freuddal, másfelől a különféle pszichoterápiai iskolákkal (Adlertől Rogerig; a Gestalt-elmélettől az egzisztencializmusig) beteljesed­jen a „főbűnök” megszabadításának folyamata magától a bűntől: az ember áldozata és nem szerzője a főbűnöknek. Itt találjuk a rossz elvilágiasodásának lényegét: a bűn betegség, kór, nem pedig elferdült viselkedés, melyet az ember tudatosan választ és szilárdan őriz, ahogy a teo­lógia tanítja.

Bemutatom, különös tekintettel a fösvénységre, hogy a megszabadítás folyamata nem olyan eredményeket ért el, melyeket várni lehetett volna tőle. Érvelésemnek két lépcsője van. Először is azt állítom, hogy a látszat ellené­re a két felosztás közötti különbség nem a leírt tárgyban és jelentőségében - jelen esetben a fösvény viselkedé­sében - rejlik, hanem kiváltó okában, ahogy Arisztote­lész mondaná. Annak állítása, hogy a fösvénység főbűn, annak kimondását jelenti, hogy ez az akarat és/vagy az ész egyedi kudarcának a kifejeződése, tehát annak az el­ismerését is, hogy a fösvény embert különös személyes felelősség terheli, amelynek pontosan megfelel egyfajta bűntudat. Ha viszont a fösvénység beteges jellegét feltételezzük, az azt jelenti, hogy eredetét a társadalmi szerveződés egyfajta kudarcának és/vagy a fösvény ember csa­ládi diszfunkcionalitásának tulajdonítjuk. Az az állítás, hogy a fösvény embernek nincs személyes felelőssége, ha a bűntudattól megszabadítja is, a szégyen eltünteté­sére nem alkalmas: szégyen azért, mert olyan viselke­dést valósít meg, melyet a társadalom tulajdonképpen kifogásolhatóként definiál, vagy mert kollektív szinten kontraproduktív (mint az uzsora esetében), vagy mert el­lentmond az ésszerű erkölcsösség szabályrendszerének. Míg az erkölcs szakértője szerint bűnösebbek vagyunk annál, mint ahogy azt általában gondoljuk magunkról, a pszichoterapeuta úgy véli, hogy a mai ember a szégyen nyomása alatt él, mely eszerint megakadályozza, hogy jól éljen és hogy kiteljesítse lehetőségeit.

A Kiadó engedélyével.