Főkép

Jules Verne irodalmi örökségének magas értéke kétségbevonhatatlan, és itt nem csupán a kalandregény-stílus fellendítéséről van szó, hanem a gőzpunk és a tudományos fantasztikum megalapozásáról is. Ha hozzáteszem, hogy mindez némi szatirikus humorral keveredik, akkor nagyjából képet kaptunk az írásairól.

Főhősei általában elég agilisak ahhoz, hogy nekünk, modern olvasóknak például – némi anakronizmussal – Indiana Jones is eszünkbe jusson róluk. Servadac kapitány, a fiatal, de máris két háborút megjárt francia katonatiszt nagyjából rendelkezik is Jones tanár úr minden fizikai és érzelmi jellemzőjével, épp csak a tudományos érdeklődés hiányzik belőle. Pedig nem ártott volna, ha az iskolában nem a legrosszabb tanulók közé tartozik, mert akkor többet is megsejthetett volna a katasztrófa természetéből, amelynek következtében kényszerű utazásra indul.

Várnia kell, amíg felbukkan szerelmi vetélytársa a hajóján, és kiegészíti mindazt, amit ő hiányos tudományos ismereteivel kikövetkeztetett. Ellentéteiket félretéve a két férfiú együtt indul felfedezni jelentősen megváltozott környezetét – és nem, nem fogom ide leírni, hogy mi történt velük, mert ha Verne Gyuszi bácsi a könyv feléig titkolta ezt, akkor nekem nincs jogom elárulni. Ellenben azt elárulhatom, hogy a karakterek ismét a Vernétől megszokott szilárd jellemek, még ha e szilárdság esetenként nem is pozitív jellemző, hiszen többen is a népük vagy hivatásuk irodalmi karikatúrái, szatirikusan felnagyított jellemzőkkel és viselkedéssel. Ilyen a fizikusból lett csillagász tudós, az uzsorás kereskedő, az angol tisztek, és kicsit talán még a szerepet egyébként nem nagyon kapó spanyol földművesek is.

Mindemellett, ahogyan a Hódító Robur a repüléstörténet egyik dokumentuma, úgy a Hector Servadac Verne kora csillagászatának velős összefoglalása. Ma már akár meg is mosolyogjuk némelyik adatot, de nyilvánvaló, hogy a tudomány aktuális állása szerint Verne még szilárdan hitte, hogy például az űrben sem lehet mínusz hatvan foknál alacsonyabb a hőmérséklet. Csak a befejezés... Nekem a befejezés kicsit sótlannak, érthetetlennek és következetlennek tűnt. Ez persze személyes vélemény, több mint százharminc éves klasszikusok esetében nem ér a nevem, káposzta a fejem. Olvassatok sokat!