Főkép

Három nem túl szerencsés sorsú katona életét követhetjük nyomon Leo Kessler művében. Karl, akinek az apja mindig is a szocdemekkel szimpatizált és ezért a Gestapo koncentrációs táborba zárta, egyszerű tetőfedő. Polack félig lengyel származású földműves. Ami, hasonlóan Polackhoz félnémet - az apja amerikai, az anyja német. Nem túl bíztató jövő vár rájuk a háború kitörése után Hitler Németországában. Hogy megelőzzék és elkerüljék a vegzálásokat, mindannyian önként jelentkeznek a Wehrmachtba, ahol aztán jól kifogják: a 4. gránátos ezredhez kerülnek, konyhaszolgálatra. Első hallásra ez egyáltalán nem tűnik kemény valaminek, azonban a konyhát Bika őrmester, azaz Bika, a király vezeti, aki az első pillanatban eldönti, hogy kicsinálja a három szerencsétlent. Egyre-másra éri utol őket a főszakács „jóindulata”, míg aztán egy apró hiba miatt a Rajna partján nem találják magukat, csontig hatoló hidegben, 1939-40 telén. A feladatuk, hogy felderítsék és szemmel tartsák a „békazabáló” franciákat és állásaikat. Habár mindenki úgy gondolja, ez igazi kitolás a három szerencsétlennel, ők mégis jutalomként élik meg a történteket, mert legalább kiszabadulnak Bika uralma alól a „büntetés” idejére. Visszatérve a konyhára aztán minden folytatódik ott, ahol abbamaradt, egészen addig, amíg meg nem indul a német offenzíva Franciaország ellen…

Alapvetően rendben van, hogy adott három szerencsétlen, akiket minden ok nélkül agyba-főbe szívat az őrmesterük. Az is rendben van, hogy emiatt nem érzik jól magukat és valamilyen bosszút forralnak, csak hát a kivitelezés nem sikerült olyan színvonalon, hogy az különösebben meghassa az embert. Az apró kis oda-vissza piszkálódások sem váltottak ki különösebb érzelmeket belőlem, ráadásul a viccesnek szánt „babakocsival malaclopás estét” már olvashattuk egy Wotan-os regényben, így másodjára nálam már nem érte el a neki szánt hatást ez a momentum sem. A három főszereplőt sem érzem annyira erős karakternek, mint ahogyan azt Kessler más regényeiben megszokhattam. Viszont a francia vonalak elleni támadás teljesen  rendben van, itt Kessler hozza a tőle megszokott formát. Abban mindig is jó volt, hogy a maga rögvalóságában, mindenfajta szépítgetés nélkül fesse le a harc borzalmait; ezzel el is vegye bárki kedvét attól, hogy ilyesmiben részt vegyen valaha is. Úgy gondolom, a regény távlati célja akár ez is lehetne, azonban a kivitelezés erőtlensége miatt összességében nem tudja száz százalékosan teljesíteni ezt.

(Sajnos ismét azt kell mondanom, hogy a könyvben sok szedési hibára lehet bukkanni, melyek eredményeként értelmetlen szavakba vagy szóösszetételekbe botolhat az olvasó.)