Ödön von Horváth: Korunk gyermeke
Írta: Szabó Dominik | 2013. 04. 24.
Ödön von Horváth, vagy eredeti nevén Edmund Josef von Horváth azon kevés magyar származású író közé tartozik, akik valamilyen oknál fogva még nem váltak híressé hazánkban, noha ez rendszerint meg szokott történni a magyar ősökkel is büszkélkedhető szerzőkkel. A kalandos (bár egyben elég tragikus) életű von Horváth fiumei születése után felfedezte az akkori Monarchia városait, tanult Budapesten, Bécsben, hogy végül Németországban váljon híressé azóta is játszott színdarabjával, a Mesél a bécsi erdővel. A náci hatalomátvétel és az Anschluss bekövetkezte után menekülni volt kénytelen, menedéket Párizsban lelt, ám nemsokára az alig 37 éves szerző egy viharban életét vesztette. Talán csak azért nem lett igazán népszerű, mert többségében drámákat írt, alig néhány regényéről tudunk – köztük viszont ott a rendkívül gondolatébresztő Istentelen ifjúság (korábban Hogyan lettem én néger), valamint jelen cikk tárgya, a Korunk gyermeke.
Melynek főszereplője egy katona. Így, egyszerűen, mindenféle jelző nélkül, a mondhatni tökéletes, archetipikus katona, „korának gyermeke”. Aki vakon elhisz mindent, amit a vezérek ordítanak, aki gyűlöli az ellenséget, aki gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot, sőt, még a gondolkodást is feleslegesnek tartja, elvégre a „vezéreink majd jól kifundálják!”. A katonaság előtt nem volt munkája, cél nélkül tengődött, még bűnözött is, ám a bevonulás után végre megvilágosodott. Már tudja, hogy mit kell tennie, aláveti magát feljebbvalói akaratának, hisz abban, hogy ők helyesen és igazságosan döntenek. S amikor megtapasztalja a háborút, gyenge nőket és gyerekeket kell ölnie, egy pillanatra sem inog meg. Hiszi, hogy az „egyes ember nem számít”, hogy a tisztogatásnak meg kell történnie, s ezért bármi elfogadható.
Tényleg menthetetlen lenne? Nem lehetne-e még valahogy a helyes útra téríteni? Nincs már remény nemzedéke, a háború szülötteinek véglegesen eltévelyedett, kihasznált és befolyásolt emberei számára? Bár úgy tűnik, hogy aki lelkiismeret-furdalás és megbánás nélkül gyilkol ártatlanokat, azon már semmi nem segíthet, Ödön von Horváth mégis felvillant egy apró reménysugarat. Aprót, mert tetteket eltörölni képtelenség, s ezt névtelen főhősünk is tudja. Megbocsátást várni felesleges. De megértést még lehet. Átérezhetjük bizonytalan helyzetét, egy vesztes Németországba születés fájdalmas emlékét, a célnélküliség és a kétes értékrend könnyen manipulálható állapotát. Láthatjuk azt a szituációt, amikor a náci demagógia döbbenetes hatása és a kisemberek ilyen mértékű kilátástalansága találkozik, s belőle valami szörnyű születik. Talán meg is érthetjük. De megbocsátani…?
Nehéz kérdéseket vet fel Ödön von Horváth, s bár válaszokat nem ad, folyamatosan mozgásban tartja gondolataimat. Talán most nem kerül elő olyan sok téma, mint az Istentelen ifjúság esetében, ám annál érdekesebben járja körül erős ecsetvonásokkal megrajzolt karaktereinek (főleg a főszereplőnek) szemléletét és világnézetét, az adott társadalmi berendezkedés buktatóit és alapvető hibáit. Főleg jelenetekkel dolgozik leírások helyett, viszont ebben (minden bizonnyal drámaírói tapasztalatainak köszönhetően) nagyon hatásos, képes hirtelen fájóan őszinte pillanatok felvezetésére, melyek súlyosan rátelepszenek az olvasóra. Mégsem válik patetikussá, nincs felesleges szentimentalizmus, egyszerűen csak a kendőzetlen valóság.
Ezért aztán szívesen ajánlom mindenkinek von Horváth korképeit (vagy kórképeit?), mert nagyon érdemes olvasni. Nem túl vaskos kötetei meglepően sok gondolkodnivalóval szolgálnak, legyen szó fasizmusról, propagandáról, vagy egyszerűen csak a mindennapi ember kiszolgáltatottságáról, zavaró módon rátapint a lényegre. Csak remélhetem, hogy kicsit jobban megismeri a nagyközönség a szerzőt, s mást is éppúgy elmélkedésre sarkallnak sorai, mint engem. A tőle olvasott két regény után nagyon sajnálom, hogy nem volt ideje már több mű befejezésére (a Korunk gyermeke is csak halála után jelenhetett meg), kíváncsian olvastam volna, hogy a II. világháború kitörését követően miként ragadja meg a harcokat, s az abban résztvevő egyének tragédiáját.