Főkép

A 2013-as, 20. születésnapját ünneplő Titanic Filmfesztiválról valószínűleg az fog megmaradni, hogy mennyi olyan külföldi filmet láttam, ami akár magyar is lehetne. A Kutyatej humoros vagy a Kutyám, Killer brutális drámája akár itthon is játszódhatna – nincs ez másként mostani cikkem tárgya, a Köszönöm, jól esetében sem. Persze a kép kicsit árnyaltabb, utóbbi ugyanis félig magyarnak is tekinthető, mivel a stáb egy része (köztük a rendező) szlovákiai magyar származású, így annyira nem meglepő, hogy alkotásuk ennyi magyar jegyet mutat. Az már más kérdés, hogy ez mennyire tükrözi a rendezői szándékot, vagy alapvetően ennyi hasonlóság van a két ország között – mindenesetre, aki megtekinti a filmet, talál benne virágmintás abroszos kisvárosi vendéglőt, lakodalmat „Megy a gőzös”-t éneklő részeg rokonokkal és menyasszonytánccal, s természetesen sok-sok magyar szót. Ettől pedig a Köszönöm, jól világa egyszerre lesz komikusan és szívmelengetően, egyben fájdalmasan magyar is.
 
Három történetet mesél el Prikler Mátyás rendező, melyben ugyan a szálak erősen kapcsolódnak egymáshoz, mégis különállónak tekinthetőek. Az elsőben egy szlovák hivatalnokot és vállalkozót láthatunk, aki tehetsége mellett ravaszságának is köszönheti karrierjét, kétes ügyletei következtében nem él rosszul, de ha felesége leissza magát, képes jelenetet rendezni, és kiteregetni a családi szennyest. A második filmnovella egy öregedő szlovákiai magyar nyugdíjast helyez a középpontba, aki felesége halála után majdhogynem összeroppan, de gyerekei nem érnek rá (vagy nem akarnak) foglalkozni vele. Fiának története a harmadik szál, akit nemcsak hogy kirúgnak munkahelyéről (méghozzá a korábbi politikus megbízásából), de családja is szétesőben van. Állandó veszekedésektől zeng kicsiny lakásuk, még karácsonykor sem tudnak békében élni egymás mellett, amit a gyerekeik is megsínylenek.
 
Így elmondva valószínűleg nem tűnik túl figyelemfelkeltőnek a cselekmény, én magam sem túl nagy elvárásokkal ültem be a vetítésre – talán ennek köszönhető, hogy ennyire meglepődtem, ugyanis nagyon élveztem ezt a valamivel több, mint két órát. Érdemes megjegyezni, hogy először egy negyven perces rövidfilm készült el a témáról, mely még 2010-ben a Cannes-i Filmfesztivált is megjárta, noha már az eredeti elképzelésben is csak a nagyjátékfilm előkészítésének szánták. A készítők állítása szerint csupán körbenéztek a világban, megfigyelték, hogy mi folyik környezetükben, s ebből jött össze a Köszönöm, jól. Ennek megfelelően Prikler Mátyás filmje egyrészt társadalomkritika a mai Szlovákiáról, különösképpen a szlovák-magyar viszonyokkal összefüggésben, másrészt sajátos látlelet a modern emberi kapcsolatokról, harmadrészt pedig zavaróan ismerős, ebből fakadóan fájó, de mégis megmosolyogtató családtörténet.
 
Társadalomkritika, mert – akárcsak a magyarok – a szlovákok sem találják a helyüket a nagy Európában, valahogy minden félrecsúszik a nagy tervezgetésben. A szlovákiai magyarok egyre jobban asszimilálódnak, vegyes házasságokat kötnek, ahol a gyerekek már magyarul sem beszélnek, miközben megdöbbentően hasonlít egymásra a két nép kultúrában és hagyományokban. Továbbá látlelet, mert a modern értékrendek nem működnek igazán: mindenki a saját hasznát keresi; még ha azt is hiszi, hogy segít máson, valójában csak a saját céljaival törődik. Az emberi kapcsolatok és viszonyok terén erősen félresiklott valami, mindig az a fontos, hogy velünk mi történik: a másik nyugodtan csinálhat, amit akar, csak nekünk ne kelljen vele foglalkozni. Furcsa mentalitás ez, s erősen kérdéses, hogy hova fog vezetni.
 
S végül (kétszeres) családtörténet, mely olyan zseniálisan mutatja be a való életet, hogy öröm (vagy épp ellenkezőleg, rossz) nézni. Döbbenetesen autentikus alkotás, s nem csak forgatókönyvében. Kifejezett rendezői törekvés volt olyan filmet készíteni, mely nem hasonlít a szokványos játékfilmekre: az egyébként kitűnő színészek határozták meg a felvételt, és nem fordítva, minden hozzájuk alkalmazkodott. Így pedig tényleg valósághűnek, életszagúnak tűnnek a jelenetek, melyre még a remek fényképezés is rátesz egy lapáttal izgalmas beállításaival. Mégis párbeszédeiben és cselekményében él igazán, hiteles pillanatai velünk is megeshetnének, túlságosan ismerősnek tetszenek. Tökéletes összhangban állnak a szívfájdító momentumok és a kacagtató percek, egyik sem válik uralkodóvá, így azon kapjunk magunkat, hogy míg az egyik jelenetet megkönnyeztük, a következőben már hangosan nevetünk a valóság abszurditásán.
 
Zárásként talán azt említeném meg, hogy a film kétnyelvű, vagyis olykor szlovák, míg máskor magyar mondatokat hallunk, ami több gondolatot is elindított bennem. Az egyik, hogy ha a szereplők ilyen zökkenőmentesen és probléma nélkül váltanak a nyelvek között (vagy például az egyik jelenetben a pesti rokon és a szlovák sógor között egy kisfiú tolmácsol), akkor ezt a hozzáállást miért nem lehet kiterjeszteni, s barátságosabbá tenni a két nép viszonyát. A másik pedig, hogy mostanság miért egy szlovák filmben hallok színészeket magyarul beszélni, és miért nem egy hazai alkotásokban? Ha északi szomszédaink ilyen kiváló művet is képesek alkotni, akkor itthon ez miért nem lehetséges? De innen már messzire vezet a gondolatsor, úgyhogy inkább a Köszönöm, jól megtekintésére biztatnék mindenkit: mert rólunk szól, mert rólunk beszél. Nem is akárhogy.