Főkép

Catherynne M. Valente neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye egy éve jelent meg az Ad Astra Kiadónál, és sokakat elvarázsolt a szovjet idők és az orosz népmesék sajátos, zabolázhatatlan képzelőerővel megalkotott mixtúrájával. Inkább felnőtteknek, vagy legalábbis mondjuk 16 éven felülieknek való könyv az, míg cikkem tárgya gyermek/ifjúsági regény, de persze a tavaly nyáron Budapestet is megjárt Valente sajátos stílusa, jellemzői ebben is megmutatkoznak.
 
Írónőnk valószínűleg bele is halna, ha valami átlagosat, kliséset kellene írnia, noha sokszor épp abból kovácsol tőkét, hogy különféle régi kliséket, történetelemeket képes új módon használni, más megvilágításba helyezni. A regény címszereplőjét Szeptembernek hívják, a Zöld Szél ragadja őt el otthonából (ahol igen un már lenni), s repíti át Tündérföldre. Odaát egy igen furcsa szerzet, a Márkinő uralkodik, és erőszakolja rá nagyon is emberinek (bürokratikusnak, túlszabályozottnak, kegyetlennek, stb.) tűnő rendszerét az ott lakókra. Szeptemberre elképesztő kalandok hosszú sora vár, melyben természetesen elkerülhetetlen az összecsapás a főgonosszal, de persze az sem olyan, ahogy azt megszokhattuk. A szereplők között találunk például könyvgyíkot (egy könyvtár és egy sárkány nászának gyümölcsét), repülő leopárdokat, kék bőrű máridokat, csordákban élő velocipédeket, és még hosszan sorolhatnám – s a helyszínek és események is Valente káprázatos fantáziáját dicsérik. Hogy egy példát mondjak: az x. fejezet címe ez: Az édesanyád kardja - Amelyben Szeptember belép a Rémgyapjú-erdőbe, elveszti az összes haját, találkozik a halálával és álomba énekli.
 
A könyv egy pontjáig tartottam tőle, hogy a nagy ötletsziporkázásban elvész a történet, Uram bocsá’ a mondanivaló, vagy hogy valahova vigyen is a dolog, de igazán nem kellett volna. Ismerhetném már Valentét annyira, hogy megbízzak benne. Egyrészt ott vannak a regény egyre bonyolódó-gombolyodó szálai között azok az egyszerre költői szépségű és lenyűgözően őszinte részek, amikor Catherynne valami fontosat közöl – ezek néha olyan erősen és világosan válnak ki a cselekményből, hogy egy idő után szinte számítani lehet rájuk. Másrészt pedig a történet végül eljut valamiféle kifejletig, ami megint csak egyszerre gyönyörű és valóságos. Valente akkor sem kendőzi az igazat az élet dolgairól, amikor gyerekeknek ír, és ez, hogy értelmes embernek tekinti az olvasóit, az egyik legjobb, amit író tehet.
 
Sok más könyv, történet jutott eszembe olvasás közben, a népmeséktől és mítoszoktól kezdve az Alice Csodaországbannal, Frank L. Baum Óz sorozatán át Gaiman Csillagporáig, s párszor még Ende felülmúlhatatlan Végtelen története is, de végeredményben ezektől is különbözik, megáll a saját lábán, és van olyan jó, mint bármelyik. Kivéve persze Ende művét, de nem baj az, ha itt nincs annyi réteg – sőt, azt is nagy erényének tartom a regénynek, hogy az ember akkor is élvezettel olvashatja, és akkor is izgulhat a szereplőkért, meg szeretheti őket, ha nem ért még minden értelmezést meg szimbólumot, amit ez a boszorkányos amerikai nőszemély beleszőtt. És akkor még nem beszéltem a gazdag nyelvezetről, Valente remek humoráról, és így tovább. Nem is folytatom, legyen elég ennyi: az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni már úgy három évtizede.