Főkép

Fülszöveg:
A Spinoza család az ősidőktől fogva zsidó volt, talán inkább a körülményeknek, mint a meggyőződésüknek következményeként. Egy váratlan felfedezést követően a család egyik tagjának birtokába kerül az örök élet receptje, ami isteni adomány, de ördögi örökség is egyben. Ari Spinoza az utolsó sarj, kezében a múlt és a jövő: 36 generáció mágikus, vérrel és szenvedéllyel teli krónikája. Ősöké, akik ott voltak Európa történelmének legfontosabb pillanatainál, és döbbenetes titkok ismerői.
A halhatatlanság elixírje egyszerre torokszorító és humoros családregény az emlékezés erejéről, és mindazokról, akik leigázhatták volna a halált, de megelégedtek az örökkévalósággal...

Részlet a regényből:
FROMBICHLER ÉS ADI NEVŰ BARÁTJA

Mathäus Frombichler jól sakkozott, merészen támadott, készséggel feláldozott egy­két bábut, ha íg y mattot tudott adni ellenfelének. Azt beszélték róla, hogy a háború előtt játszott Emanuel Laskerrel. Lasker, a világbajnok a szocialista párt meghívására látogatott Bécsbe, és huszonhat játszmát játszott szimultán, ebből huszonkettőt meg is nyert. A többi négy döntetlennel végződött.
Frombichler csak és kizárólag Adi nevű barátjától kapott ki állandóan. Még a linzi gimnáziumban ismerkedtek meg, két különc figura, akik mindig lemaradoztak a velük egykorú gyerekektől az iskolában, és többször kellett osztályt ismételniük. Mindketten kisgyermek koruk óta úgy érezték, hogy igazságtalanul bánnak velük. Engesztelhetetlen gyűlöletet éreztek a hatalom iránt, és g yakran összerúgták a port a tanárokkal. Egykettőre megkedvelték egymást, és egész életükön át összetartottak.
Frombichler nyilvánvalóan jobban sakkozott Adinál. Egyik alkalommal azzal nyitott, hogy merészen előretört a gyalogjaival a szárnyakon, majd Adi centrumát támadta két oldalról. Huszonegynéhány lépésben nyert. Adi aznap rosszkedvében volt, és a gyalázatos vereség fájón érintette. Annyira feldühödött, hogy megpróbálta pisztollyal lelőni Frombichlert. Szerencsére véletlenül többen is voltak a közelben, és valaki kirántotta a fegyvert a forrófejű Adi kezéből. Frombichler kalapáló szívvel határozta el, hogy onnantól fog va mindig hagyja majd Adit nyerni. Közben valami hálafélét is érzett a barátja iránt, amiért nem végzett vele.
Adi fiatalabb napjaiban semmiségekért is tombolni tudott. Frombichler ezt a nagyonnagybátyámnak mesélte, és elmondott egy történetet, ami egy jéghideg januári estén játszódott 1913­ban, amikor doktor Trockij egy himlőhelyes, nagy bajuszú grúz társaságában tért be a Waldvogel sörözőbe sakkozni.
Trockij minden második szerdán ellátogatott az ivóba, mindenki kedvelte finom modora és szerethető társalgási stílusa miatt. De a vendége, aki nagy, piszkos csizmát és szakadt télikabátot viselt, igazi bugrisként viselkedett, és képtelen volt szépen kifejezni magát. Ezzel szemben kiválóan sakkozott, különösen a középjátékot élvezte, amely során számtalan rafinált lépéskombinációt tudott kiötleni. A merész királycsel volt a specialitása, az ellenfél ritkán élte túl. A bábukat a bal kezével mozgatta, pedig az kissé csökevényes volt. A sörözőben mindenkit gyorsan elintézett.
Trockij Kobának szólította. Néhányan azt mondták, hogy az igazi neve Joszif Dzsugasvili; mások Sztálin néven emlegették.
Az utolsó sakkpartit Adi ellen játszotta, aki aznap tudta meg, hogy másodjára sem sikerült a felvételije a Művészeti Akadémiára. Egész este rosszalló tekintettel nézte a grúzt. Adi elhatározta, hogy mindenáron legyőzi az ellenszenves férfit. Szinte elviselhetetlen izgalmat élt át. De már a nyolcadik lépés után belesétált egy csapdába.
Adi mélyen megalázva érezte magát. Izzadni kezdett, felment a hőmérséklete, a keze remegett, fekete foltok jelentek meg a szeme előtt. A grúz ravaszkás mosollyal megpaskolta Adi vállát, és azt mondta:
– Szpasziba. – Adi megértette, hogy ez csak egy ártalmatlan köszönetnyilvánítás, bár még soha nem hallotta ezt az orosz szót azelőtt. De a grúz hirtelen érintése áramütésként szaladt végig rajta. Remegett a dühtől, és alig tudott uralkodni a kezén. Rá akart támadni a fickóra, és úgy érezte, ki kell oltania az életét. Olyan volt, mint egy hirtelen elmebaj, egy leküzdhetetlen gyűlölet. Egy pillanat erejéig majdnem engedett a késztetésnek, hogy torkon ragadja a grúzt. De rájött, hogy túl sok tanú van a helyiségben, és sikerült türtőztetnie magát.
Nem sokkal később Trockij és a vendége elhagyták a sörözőt. Adi gyilkos szándékkal utánuk eredt. A hideg levegőn azonban visszatért a józan esze, és egy kissé lehiggadt. Amikor visszatért a sörözőbe, azt üvöltötte, hogy utálja a kelet­európaiakat. A frufruja lengedezett, a kezével kalimpált a levegőben, és fejhangon kiabálva fogadkozott, hogy egy nap majd megöli a himlőhelyes, nagy bajszú grúzt.
Mindenki tudta Adiról, hogy normális körülmények között rendes srác. De nevetséges kitörése és üvöltözése nem tett jót az üzletnek. Furcsa műsora után Julius Waldvogel kitiltotta őt a sörözőből.
Azt nem tudom biztosan, mikor ismerkedett meg nagyonnagy bátyám Frombichlerrel. Azt viszont tudom, hogy eleinte idegesítőnek találta. Zavarta, hogy a sakkpartik közben gyakran elkezdett Adiról hadoválni. A dörzsöltebb, idősebb kelet­európai bevándorlók megmosolyogták Frombichlert, amikor az kéretlenül szónokolt a barátja világjobbító képzelgéseiről, és legtöbbjük kerülte vele a játékot.
Adi a háború utolsó időszakában gázmérgezéssel feküdt egy tábori kórházban. Sok ideje volt gondolkodni. Minden nag yobb bécsi építészirodában megmutatta már a rajzportfólióját, de senkitől sem kapott állásajánlatot. Az akvarelljei sem érdekelték egyik galériát sem. Mélyen csalódott osztrák honfitársaiban. Szemmel láthatóan elkorcsosultak, mondta, és Münchenbe költözött, ahova titokban fiatalkora óta vágyott.
Új hazájában letette az ecsetet, és félretolta a palettát, mert az elmaradt sikerek azt vetítették előre, hogy nincs a művészetben jövője. Inkább a politikában próbálta ki magát mint egy új német párt szóvivője. Sziszegő mássalhangzókkal és zengzetes magánhangzókkal ontotta magából a szónoklatokat erkölcsről, fajtisztaságról, a németek feladatáról és a szlávok árulásáról.
Frombichler szerint Adi reményt adott az alkoholizmus, a szifilisz, a TBC és az idegbetegségek sújtotta német munkásosztálynak. Úgy vélte, hogy barátja az energikus fellépésével a különböző bajor kocsmákban a torkára forrasztotta a nevetést mindazoknak, akik addig gúnyolták alacsony termete és mókás bajsza miatt, és hogy az elmékre gyakorolt hallatlan befolyásának köszönhetően hamarosan az egész német nemzet a lába előtt fog heverni. Frombichler odáig ment, hogy vizionált egy küszöbön álló világforradalmat a barátja vezetésével, egy forradalmat, amely kitörli az olyan fogalmakat, mint az „enyém” és a „tiéd” az emberek tudatából. Egy tűzviharról beszélt, amit Adi indított el zabolátlan akaraterejével, és ami még a legnyomasztóbb nyomornegyedek kisemmizettjeibe is az élet új értelmének reményét égeti.
– Hamarosan vége annak a kornak – mondta –, amikor a munkások beérik a szegénységgel, némán és passzívan. Nem kell hozzá más, mint hogy Adi barátomra hallgassanak, és félelem nélkül használják gondolatai erejét. A sakkozás kitűnően élesíti az elmét.
Egy sikertelen puccskísérlet után Adi börtönbe került. Frombichler onnantól ritkábban említette, és ha néha mégis, akkor a torka kiszáradt, és a hangjában nyoma sem volt a korábbi lelkesedésnek. A sörözőben mindenki megértette, hogy elkeserítette őt a müncheni barátja, aki az osztályharc helyett valami antiszemita sátánmítoszt hozott létre. Megfestette a világuralomra törő zsidó képét, először a polgárság, majd a marxizmus álruhájában. Frombichler félig zsidóként csalódottan vette tudomásul, hogy Adi antiszemitizmusa nem csupán valami olcsó figyelemelterelés az elégedetlenkedő nép számára, hanem politikai küldetésének a magját képezi. Onnantól fogva ellenfeleit a családja történeteivel gyötörte sakkozás közben.

A Kiadó engedélyével.