Főkép

Amikor nemrégiben kézbe vettem a Lelkek lovagját, elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is szerettem az előzményében, a Chalion átkában – és igazából nehézkesen tudtam csak megfogalmazni magamnak. Volt benne valamiféle ódon nosztalgia, a barátságos otthon képét idézte fel előttem, ahol minden úgy történik, ahogy történnie kell, mert tudjuk, hogy a végén úgyis a boldogság és az öröm vár. Így aztán kellemes volt olvasni, még ha nem is vártak hatalmas fordulatok és ámulatba ejtő ötletek, azért jó érzéssel tettem le a kötetet, s egy hasonló érzést vártam a folytatásától is. Részben megkaptam, részben mégis valami újdonsággal találkozhattam, amelynek csak örülni tudok, hiszen a kettő kombinációja egy egyedien érdekes hangulatot eredményezett – kezdem sejteni, hogy mire kaphatta meg a regény a nagy fantasztikus díjak többségét.
 
Chalion átkának megtörése óta már eltelt három év, mely alatt az országban beköszöntött a boldogság aranykora. Habár még vannak ellenséges szomszédok, azért minden virágzik, és többé-kevésbé mindenki békében élhet, márpedig ennél többre talán senki nem vágyhat. Az özvegy Ista királyné mégsem elégedett, s bár az őrületétől megszabadult, továbbra is bezárva érzi magát a vára falain belül. Ezért úgy dönt, hogy zarándokútra indul, s kíséretül mindösszesen néhány testőrt, egy fiatal lányt és a Fattyú papját viszi magával. Természetesen az úton váratlan veszélyekkel találkozik, s nemsokára egy háború közepén találja magát – ahol a harc nem csupán erődökért és földekért zajlik, hanem azt emberek lelkéért is. Arról nem is szólva, hogy Ista támasza a démonokkal vívott küzdelem során mindössze egy megbízhatatlan istenség és egy halott ember lehet…
 
Ista kénytelen azzal szembesülni, hogy az istenek újra kihasználják, ám ezúttal nem a szerető és a „jó” istenségek – az égi család tagjai: Apa, Anya, Fiú és Leány – vezetik lépteit, hanem a kitaszított, félig-démon Fattyú avatkozik bele az emberekkel történtekbe rajta keresztül. Ebben pedig megmutatkozik, hogy valójában kegyetlenek és számítóak is tudnak lenni az istenek, s nem törődnek az emberekkel, ha céljaikkal összeütközésbe kerülnek. Ezt a folyamatot kiválóan érzékelteti Lois McMaster Bujold, aki már korábbi regényében is pedzegette ezt a szálat, ám ott nem folyt bele igazán. Most viszont megtapasztaljuk mindazt az ármánykodást és erőt, amit az emberek felett álló lények közvetítenek, szépítés nélkül, így pedig már a világkép sem tűnik olyan barátságosnak vagy kellemesnek.
 
Persze még mindig nem lesz olyan nyersen erőszakos, mint a hasonló hátterű George R. R. Martin sorozat, de ez egyáltalán nem baj. Cserébe sokkalta érzékletesebben (és egyben szerethetőbben) mutatja be karaktereit, legfőképpen Ista királynét. Talán még nem is találkoztam olyan fantasy-vel, amely egy középkorú, lendületes és energikus fiatalságán jócskán túllépő érett nőt állít a középpontba, de ettől még egy pillanatig sem válik unalmassá vagy érdektelenné a történet. Intelligens és eszes, de mégis megfáradt alakja nem mentes a nőiességtől sem, a megpróbáltatások (melyek először még mindennaposnak tűnnek, később egyre nagyobbak) viszont megedzik, s még jobban ki tud teljesedni. Az írónő úgy írja le érzéseit – az istenekkel, majd később saját erejének növekedésével kapcsolatban –, hogy az tényleg hihető, sőt átérezhető, noha nem kis változáson esik át a közel ötszáz oldal folyamán.
 
Habár már folytatásként aposztrofáltam a Lelkek lovagját, valójában önállóan is olvasható és érthető regény (alig utalnak a korábbi eseményekre), ezt mégsem ajánlanám: Ista személyének morális problémái és belső tépelődései akkor hatnak igazán, ha ismerjük az előzményekben részletezett eseményeket is. Sajnos a felépített világ továbbra sem bővelkedik eredetiségben, a középkori Spanyolországra (és a fenyegetésként megjelenő mór hordákra) emlékeztető környezet leginkább az istenek (és démonok) jelenlétének ilyen mértéke miatt lesz emlékezetes, bár ebben még a trilógia befejező része hozhat meglepetéseket – hiszen akad még egy folytatás is, jóllehet az már nem a megismert karakterekkel.
 
A Chalion átkától némileg eltérő stílust legalább annyira megkedveltem most is, mint az említett regényben, s azáltal, hogy túllépett az ódon hangulaton, egy izgalmasabb felépítésű, érdekes momentumokban gazdag könyv születhetett meg. Már nem éreztem azt, hogy valami régit olvasok, sokkal inkább annak a számlájára írtam az epikus fantasy finom, szimpatikus hangulatát, hogy a szerző is nő. Ilyesmivel pedig viszonylag ritkán találkozunk, hát még ilyen kiváló színvonalon. Nagyon remélem, hogy meg fogja találni közönségét hazánkban Lois McMaster Bujold, mert érdemes lenne rá – én mindenesetre várom a harmadik részt is.