FőképFülszöveg:
Egy dél-franciaországi kis falu, a második világháború idején. Itt él egy faluszéli házban a gyermek Daniel nagyszüleivel és édesanyjával. Az apa elhagyta a családot. A sivár háborús hétköznapokba, amelyekben az éhség és a csontig hatoló hideg az úr, a görög szigetvilágból származó rajongva szeretett anya meséi és mitológiai történetei lopnak fényt és melegséget.
A felnőtt Daniel már ismert földrajztudósként Mexikóba indul egy beavatással felérő kalandos tanulmányútra. Itt ismerkedik meg két utópisztikus közösséggel és két nővel - mindegyik találkozás életre szóló élmény. Empirio független értelmiségeket tömörítő egyfajta tudományos társaság, Campos a gyermekkori álmok, a hippi kultúra és a különféle mítoszok elemeit ötvöző és az ideális köztársaság címére törő szekta. Mindkét közösség kezdettől fogva magában hordja a bomlás és bukás csíráit, mint ahogy Daniel két szerelme, a portoricói Dahlia, az alkoholistává lett egykori forradalmárnő és a „lagúna Lilije”, a rabszolgasorsban élő prostituált sem hozhat a férfi számára megváltást. Daniel hazatérve is hiába keresi az ígéret földjét, ám lelke mélyén mindvégig él a bizonyosság, hogy álmai országa, Uránia létezett és létezik valahol.
A Nobel-díjas francia író, „Az éhség ünnepei”, „Az afrikai” szerzője az útirajz, a napló, az utópia, a levélregény és filozófiai mese elemeit ötvözi varázslatosan sokszínű, sokrétű történetté.
 
Részlet a könyvből:
Délután négy óra felé eleredt az eső. A kövér esőcseppek nyomán a parázsból csípős pára szállt fel. Az antropológusok a torony belsejébe húzódtak, s ott a helyszűke miatt két csoportra oszlottak. Menendez a házigazda szerepétől valósággal megrészegülve pillangóként rebbent egyik csoporttól a másikig, poharakban sangriát, rumos kólát, dinnyelét osztogatva, körbeadva a chicharrónnal [töpörtyű, pörc] és birsalmasajttal megrakott tálakat. Az általános hangzavarban, a cigarettafüst ködén át figyeltem pocakos alakját, amint lábujjhegyen táncikálva sürög-forog, behajlított tömzsi karjait, mint egy pingvin a szárnyait, kétoldalt feltartva, hogy könnyebben lavírozhasson a vendégek között. Nevetségessége mellett volt benne valami megható. Itt született a Völgyben, nem azok közül a betelepült mexikóiak közül való volt, akik mélyen megvetették ezt a távoli vidéket, melynek lakói elsősorban az eper- és csicseriborsó-kereskedelemből meggazdagodott parasztok voltak. Egy kis faluban született szegény szülőktől, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a szemináriumon kívül másutt is taníttassák. Kiugrott pap volt, aki magán viselte a foglalkozásszerűen űzött vallásosság személyiségtorzító hatásának a nyomait. És bár köpcösségével és eltúlzott modorosságával inkább komikusan hatott, megőrzött valamit indián ősei büszke arcéléből, sasorrát, széles arcát, súlyos szemhéját, mely a régi japán sógunokat idézte.
A Garci Lazaro körül csoportosulók nagy hangon beszélgettek, harsányan nevettek. Nem követtem a vitát, de valami striciről folyt a szó, egy kis helyi gengszterről, akit csak úgy emlegettek: a Terrible [a Szörnyeteg]. Lányok nevei is elhangzottak, és egyszer csak megértettem, hogy a férfiak azon röhögcsélnek, ahogy intim testrészeiket ecsetelik egymásnak. Számomra, aki nem voltam otthon a spanyol argóban, nem minden volt világos. Olyan szavak ütötték meg a fülemet, mint vaina, queso, paja, bár a kontextus nem hagyott kétséget a jelentésük felől. Kollégistakorom jutott az eszembe, az egymás péniszének hosszára meg az alkalmi vaginák összehúzó erejére tett disznó megjegyzések, melyeknek kódolt nyelvezete mindig nagy derültség forrása volt.
– Kiről beszélnek? – fordultam ismét Arianához. – Ki ez a Terrible?
Nem úgy tűnt, mint aki zavarba jött, inkább unta, hogy mindent el kell magyaráznia egy új jövevénynek.
– A piroslámpás negyedről van szó, érted, ugye? A türelmi zónáról, ahol a környék összes bordélya van.
Ennyit magamtól is érteni véltem, de azt még mindig nem tudtam, hogy miért beszélnek róla.
– Garci ötlete volt, és a többiek is jó mókának tartották, hogy külön kutatócsoportot szerveznek a zóna tanulmányozására.
Ariana Luz egészen sötét bőrű chilei lány volt, jellegzetes indián beütéssel. Egyedül élt, éppen a disszertációját készült befejezni szociális antropológiából, és látható érdeklődést mutatott e frissen érkezett spanyol iránt, aki magas termetével, szőkés hajával, dülledt, kék szemével és szinte észrevehetetlen állával maga volt a cinikus, jó szónoki képességekkel megáldott, ambiciózus és gavallér kutató mintapéldánya.
Garci Lazaro most épp egy lányról beszélt, bizonyos Liliről, egy fiatal kis indiánról, aki nemrég került ide Oaxaca vidékéről, elég csinos volt, de egy kicsit duci, leírta a mellét, a hasát, s hogy egy Bugs Bunny-tetoválást visel éppen a feneke fölött. Elváltoztatott hangon utánozta, ahogy a lány a maga együgyű módján válaszolgatott a kérdéseire, fizetett neki az interjúért, a dupláját annak, amennyit egy menetért szokás, a lány meg fuvolázó hangján felelt neki: „Igen, uram!”, „Nem, uram!”, mint egy cseléd, egy fekete rabszolga. A többiek harsány férfinevetéssel helyeseltek, vedelték a rumos kólát, a sangriát, és mesélték az anekdotákat: „Lili a biztonsági őrrel a bejáratnál. Én nem iszom alkoholt, épp csak egy cubitát, biztos úr, csak egy icipici cubitát!” Leon Saramago szivarkáját szíva: „Én egy kicsit később mentem, nem tudtam, hogy Garci már járt ott, bent voltunk a szobában, a lány meg már vette volna le a szoknyáját, már felhúzta, mondtam neki, hogy csak néhány kérdést szeretnék feltenni, ő meg ott állt felemelt szoknyában, és azt kérdezte: előtte vagy utána, mint a másik doktor úrral?” Folyt a könnyük a nevetéstől, Garci pedig a hátba veregetésektől megtántorodva az ingére löttyintett egy fél pohár sangriát.
A mexikóiak, Vega, Losa, Valois, Uacus és a többiek félrehúzódva ácsorogtak.
Juan Uacus szintén egykori szeminarista volt. Igazi zord indián, aki mindig feketében járt. A legenda szerint az irecsák, Michoacán hajdani királyainak a leszármazottja volt. Thomas Moises azért vette fel, hogy a taraszkó nyelvet tanulmányozza és tanítsa az Emporióban, olyanformán, ahogy a bennszülött naguatlatók tették a gyarmati időkben. Amikor először szólítottam meg a könyvtárban, bizalmatlan volt. Azután feloldódott. Rájött, hogy nem tartozom a „kapitalisták” közé, akik az elegáns kerületekbe fektették a pénzüket. Ő maga a Curutaran vulkán oldalában fekvő, Emiliano Zapatáról elnevezett plebejus lakónegyedben él, ahol a gyerekek szabad idejükben a poros utcákon játszanak.
Uacus és én megragadtuk cubitáinkat, és letelepedtünk a belső udvar szélén. Az eső előcsalogatta a szúnyogokat.
– Ki ez a Lili, akin viccelődnek? – kérdeztem.
Uacus nem mutatott különösebb érzelmet. Arcán mindig ugyanaz a konok, melankolikus kifejezés tükröződött. Az Emporióban azt pletykálták, hogy Juan Uacus nagyon művelt, és nagyon részeges. Egyedül Don Thomas pártfogásának köszönhetően őrizhette meg kutatói állását. Az antropológusok közül sokan szívesen vették volna a távozását, örültek volna, ha visszamegy a falujába, Arantepacuába, a hegyek közé. „Este Indio” – Mogollon, Beltran, Staub csak így emlegették. Hogy Thomas Moises miért pártfogolta, örök rejtély maradt. Talán tartott tőle? Mint helybéli mesztic ösztönösen bizalmatlan volt az indián királyok egyik leszármazottjával szemben? Uacus mindenesetre nem akart válaszolni a kérdésemre. Csak ennyit mondott:
– Egy kurva, hallhatta. Egy lány a piroslámpás negyedből.
Vajon helyeselte Garci Lazaro körének kutatási tervét, amely inkább meglehetősen ízléstelen heccnek tűnt? Valószínűleg hidegen hagyta. Hiszen ebből is csak azoknak az embereknek az iróniája csendült ki, akik az uralkodó csoport tagjai egy olyan társadalomban, ahol minden, még maga a tudomány is az ő hatalomvágyuk kifejezője.
Kicsivel később, néhány további cubita elfogyasztása után visszatértem a többiekhez. Már nem Garci Lazaro vitte a szót. Fáradtnak tűnt (nyilván a Zónában töltött esték miatt). Fakó, szőke haja az arcába csüngött. Tekintete, még így elcsigázottan is, megőrizte élénkségét, nagy, kék, vizenyős szeme gonoszul csillogott. Körülötte párnákra könyökölve heverésztek a földön az antropológusok, dohányoztak és beszélgettek. Magam sem tudom, miért, de kedvem támadt az egészet újrakezdeni, kötözködni velük.
– Hogy gondolhatták, hogy egy prostituált élete a türelmi zónában jó témája lehet egy disszertációnak?
Hirtelen döbbent csönd lett. Egy geográfus, ráadásul francia, aki laikusként azt sem tudja, mi a különbség fajkeveredés és akkulturáció között, és jobban tenné, ha inkább méricskélne, és kőzetmintákat gyűjtögetne a kis kalapácsával meg a mintavevő tasakjaival.
Leon Saramago ekkor felállt, és védelmezőn átkarolt.
– Tudod, mi még képesek vagyunk különválasztani az érzelmeket és a tudományos megfigyelést. – Majd bizalmas hangon folytatta: – Ez terepmunka, hombre! Ne értsd félre a szándékainkat, az, hogy nevettünk, még nem jelenti azt, hogy ne gondolnánk komolyan.
Oda sem figyeltem rá. Mereven néztem Garci szemébe, és közben éreztem, ahogy elönt a harag, amiben az alkoholnak is volt némi szerepe.
– Nem igaz! Ez nem terep, hanem egy emberi lény, egy lány, aki borzalmas életet él, amilyet a legnagyobb ellenségünknek sem kívánnánk, egy rabszolga, akit ez a Terrible fogva tart a pöcegödrében, egy lány, akin már végigment a Völgy férfi lakosságának a fele, az összes eper- és avokádótermesztő, tisztviselő és bankár, sőt az Emporio tanárai és kutatói is, és te ezt nevezed terepnek, vagy talán átvitt értelemben gondolod, és a baktériumoktól hemzsegő csernozjomról beszélsz, a kiszáradt földekről, ahol Lili és a hozzá hasonló lányok zabigyerekei robotolnak, hogy előteremtsék a Strawberry Lake meg a MacCormick lekvár alapanyagát, vagy talán az ültetőbotról beszélsz meg a palántázó kezekről, az ujjacskákról, amelyek a gyümölcsöt szüretelik hajnalonta, amikor a meggyötört, drogoktól és alkoholtól elbutult szerencsétlen lány álomba merül a szobájában, a Zóna börtönében!
Garci megvonta a vállát. Kuncogva sugdosott valamit a szomszédja fülébe. Mindent hallott. De a társalgás közben újrakezdődött. Ariana Luz próbálta menteni a helyzetet:
– Nincs igazad, Daniel, ennek a kutatásnak tényleg van létjogosultsága. Attól, hogy egy kicsit mulattak a lányon, még nem érzéketlenek.
Nyilvánvalóan túl sok rumos kólát ittam, és elragadtattam magam. Reménykedtem benne, hogy Juan Uacus és a mexikóiak mellém állnak, ám ők addigra átszivárogtak a másik helyiségbe. Semmiféle cinkosságra nem számíthattam. Ott álltam kiszolgáltatottan. Saramago leültetett, és magyarázni kezdett:
– Te geográfus vagy, barátom. Ez minálunk, a latin-amerikai országokban luxus. Lehetsz geográfus otthon, Franciaországban, az Egyesült Államokban, vagy ahol akarsz. Nincs ezzel semmi gond, tiszteljük a tudományod. De nekünk most más sürgős teendőnk van. Neki kell látnunk, nincs mit tenni. Bele kell túrnunk ebbe a szutyokba, felkavarni ezt a szart, akkor is, ha bűzlik. Olyanok vagyunk, mint az orvosok a sürgősségi osztályon, nincs időnk várni, olyasmikről vitatkozni, mint a női egyenjogúság és hasonlók, a képmáshoz való jog meg az emberi méltóság. Értsd meg, barátom, gyorsan kell cselekednünk, egy lavina kellős közepében vagyunk. És könyékig ebben a mocsokban.
A vita le volt zárva. Motyogtam még valami hiábavaló tiltakozásfélét, hogy:
– Én pedig azt gondolom, hogy egy emberi lény nem valami szutyok. És még ha az is – tettem hozzá –, akkor sem kell tanulmányozni, legalábbis nem így. Azok az egyetemisták jutnak eszembe rólatok, akik a felboncolt holttesteken viccelődnek.
Ariana ezen felhúzta magát:
– Mégis milyen alapon mondasz ítéletet arról, amit csinálnak? – Tekintetével Garci Lazaro bágyadt mosolyán csüggött. Valószínűleg hazudott. Nyilván ő is tudta, hogy a Zóna a lehető legrosszabb téma egy terepmunkához.
Saramago kikísért. Szivarkája elaludt, esőcseppek csorogtak hosszú haján, ezüstös szálakkal tűzdelt szakállán. Úgy nézett ki, mint Zeusz, vagy inkább, mint Michelangelo Mózese. Megfelelő végszót keresett.
– Tudod, a geográfusok meg az antropológusok olyanok, mint a művészek meg a szociológusok: soha nem jöttek ki egymással. – Aztán nevetve hozzátette: – Ezt nem én mondom, hanem egy honfitársad, Gilles Deleuze, a filozófus.
 
A Kiadó engedélyével.