FőképItalo Calvino könyve az első laptól fogva különleges. A könyv úgy kezdődik, hogy van egy E/2-ben megszólított-megjelenített Olvasó (vagyis egy te, vagyis én), aki épp Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó címűt kezdi olvasni. Kényelembe helyezkedik, kizárja a külvilágot, és a könyvébe mélyed. A történet izgalmasan, kalandosan indul; az első pár oldal rejtélyeket, szerelmeket, összeesküvéseket sejtet. Ám ahogy az Olvasó az első ív végére ér, észreveszi, hogy a kötet hibás: csupa első ívből lett összefűzve. Másnap visszaviszi a könyvet a boltba, hogy kicseréltesse, de kiderül, hogy a könyv összes példánya hibás: egy másik író regényének az ívei kerültek az Italo Calvino neve alatt megjelent kötetekbe – így hát, mivel az Olvasót az a történet érdekli, amibe belekezdett, s mindegy neki, hogy azt Calvino írta-e vagy valaki más, a másik író művéből kér egy példányt.

Mielőtt még távozna, megismerkedik Ludmillával, az Olvasónővel, aki épp ugyanezzel a problémával jött a könyvesboltba. Olvasó és Olvasónő beszélgetésbe elegyedik, s az Olvasó elkéri Ludmilla telefonszámát, hogy elérhesse őt, ha netán további probléma adódik a könyvvel. S adódik is, természetesen – egyrészt a cserekönyvről kiderül, hogy az egy másik regény, nem az, amibe belekezdtek, másrészt pedig az új történet is töredékesnek bizonyul, úgyhogy Olvasó és Olvasónő együtt indulnak nyomozni, hogy felleljék mind az eredetileg elkezdett történetet, mind pedig az újat, amely legalább olyan izgalmas, mint az első regény. De minden könyv újabb könyvhöz vezet, s az elkezdett történetek (amelyeket mi, kisbetűs olvasók az Olvasóval együtt olvasunk, és ugyanolyan kíváncsiak vagyunk a folytatásukra, mint ő) minduntalan félbeszakadnak, és nem úgy tűnik, hogy valaha is sikerül megtalálni azt a regényt, amelyre Olvasó és Olvasónő annyira vágynak.

Ahogy már ennyiből is sejthető, Italo Calvino regénye posztmodern metafikció, s abból is legélvezetesebb, legszellemesebb, legcselesebb fajta. Az író ugyanis – igen udvarias, vagy éppen dörzsölt módon – az olvasót (minket; engem; téged) teszi meg metaregény-főszereplőnek: kalandornak, felfedezőnek, nyomozónak, friss szerelmesnek (Olvasónak vagy Olvasónőnek – lehet választani, de lehet mindkettőnek is lenni egyszerre), és azt mondja: ez te vagy – és mintha Calvino valóban tudná is az így megszólított olvasójáról, hogy kicsoda. Elég csak a regény első lapjaira gondolni: Calvino azzal kezdi a könyvét, hogy leírja: épp olvasni kezdesz; javasolja, hogy nyújtsd ki a lábad; felszólít, hogy még most, idejében gondoskodj a testi szükségleteidről; és még azt is elmondja, hogy milyen érzésekkel és várakozásokkal fogsz neki az olvasásnak. (Nem arról van szó, hogy megmondja, előírja mindezt – hanem elmondja azt, amit valószínűleg valóban érzel.)

Érdekes kérdés, hogy mindez miért olyan ellenállhatatlan. Talán eleve csábító a gondolat, hogy mi lehetünk a regény főszereplői. Vagy talán az az illúzió a vonzó, amit Calvino nyújt: hogy valóban benne lehetünk a regényben, úgy, hogy közben mégis önmagunk maradhatunk. Vagy az is lehet, hogy az az ajánlat a visszautasíthatatlan, amelyet a szerző ebben a regényben és ezzel a regénnyel tesz: Calvino ugyanis azzal kecsegtet, hogy a könyvéből megtudhatjuk, miért és hogyan olvasunk, s hogy mi a jó az olvasásban.

Említettem korábban, hogy Calvino igen előzékeny, hiszen mindig gondoskodik róla, hogy – bármilyen abszurd fordulatokat vesznek is az események – mi magunk legyünk a könyvbeli, nagybetűs Olvasó. De valójában nem is udvariasság ez, hanem inkább végtelenül cseles és okos játék, ami egyes szám harmadik személyben is működne, de sokkal jobban működik attól, hogy második személyben van megírva. Persze el tudom képzelni, hogy vannak, akik nem szeretik, ha egy könyv vagy egy író ennyire közvetlenül megszólítja és aktív részvételre „kényszeríti” őket, de én igen élvezetesnek tartom az ilyesmit, és Calvino engem minden újraolvasáskor meggyőz és gond nélkül átver ezzel a megoldással, s minden alkalommal ugyanolyan izgalommal nyomozok együtt az Olvasóval és az Olvasónővel, hiába tudom már, hogy hogyan végződik a kaland.

Azt mondom, Calvino átver – hiszen természetesen nyilvánvaló, hogy az író nemcsak a szövegével játszik, hanem az olvasójával is –, de azt hiszem, van az a fajta átverés, amit nem lehet rossz néven venni, s Italo Calvino éppen ezt a fajtát űzi ebben az elbűvölő, felemelő, nagyon szellemes és okos regényben.