FőképFülszöveg:
A vadregényes Bighorn-hegységben járunk. Ötven éve nem volt akkora hóvihar, mint amilyen éppen közeledik. Joe Pickett vadőr kezében puskájával, a rábilincselt autóvolánt hurcolva ered eszelősen lövöldöző főnöke nyomába - akit végül fának szegezve talál meg nyílvesszőkkel a testében. Gyorsan le kell jutnia a hegyről, nemcsak a vihar, de a kegyetlen gyilkos miatt is, hiszen Joe jól tudja, hogy ő maga is célpont… A cselekményt bonyolítja, hogy a nyomozó hatóságok egy ártatlan embert gyanúsítanak a gyilkossággal, miközben az igazi gonosztevő szabadon garázdálkodik. Ráadásul a hajsza hamarosan Joe Pickett személyes ügyévé válik, amikor elrabolják Aprilt, a nevelt lányát. „Box képes minden egyes hóviharból egy történetet kibontani” (Houston Chronicle). Amilyen szemléletesen írja le Box a kíméletlenül szép wyomingi telet, olyan tárgyilagosan és érzelemmentesen kezeli a bonyolult társadalmi kérdéseket is: a szövetségi hivataloknak kiszolgáltatott hegyvidéki emberek helyzetét, és a törvényen kívüli közösségek sokszor vérre menő szembenállását a hatóságokkal.
 
Részlet a regényből:
Közeledett a vihar a Bighorn-hegység felé. Így december utóján, négy nappal karácsony előtt már csak egy hét volt hátra a vapiti – e jávorszarvasféle agancsos – vadászati idényéből. Joe Pickett, a wyomingi vadőr zöld terepjáró kisteherautójában ült, mellyel a Wolf-hegy déli nyúlványának erdőhatára alatt parkolt le. A terület, amelyet Joe éppen ellenőrzött, egy hatalmas, fákkal benőtt völgytányér volt, melynek a keleti pereme alatt foglalt el megfigyelőállást. A horpadást kitöltő sötét fenyves tengeréből itt-ott régi tarvágások és hegyi legelők szigetei bukkantak elő, s mindezt gránitkő gerincek vonulatai szegélyezték, melyek bütykös ormai egy-egy vízmosást fogtak közre. A medence peremén túl, nyugat felől a Battle-hegy magasodott, melyet a Twelve Sleep folyóba torkolló Crazy Woman-patak választott el a Wolf-hegytől.
Még két óra volt sötétedésig, de az ég ólomszürke alja hóvihart ígért. Az idő már délután erősen lehűlt, ahogy az égen sűrű egymásutánban átvonuló felhők rendre eltakarták a napot. A mínusz két fok körüli levegőt jeges-nedves fuvallatok kavarták. Az idény első vörös viharjelzését aznap estére és a következő napra adták ki, mikorra is egy újabb, kanadai eredetű hidegfront betörése volt várható Wyoming északi és Montana déli területeire. A magasban húzódó, egybefüggő felhőtakaró alatt súlyos, baljós fellegek zárt alakzatai közeledtek.
Joe úgy érezte magát, mint a katona, aki messze előretolt állásából hallgatja, amint az ellenség tüzérségi ütegei csattogva-dübörögve foglalják el távoli lőállásaikat, mielőtt zárótüzet zúdítanának az övéire.
A délután java azzal telt, hogy Joe egy vapiticsordát figyelt meg, melynek egyedei a sötét fenyves fái közül óvakodtak elő, hogy legelészni kezdjenek a szélfútta mezőn. Joe eddig az állatokat nézte, majd róluk felpillantott az égre, aztán megint vissza a mintegy húsz szarvasra.
A Joe melletti utasülésen egy köteg papír feküdt, melyeket a felesége, Marybeth szedett össze neki abból, amit a lányaik hoztak haza az iskolából. Most, hogy mindhárom kislány iskolába járt – a tizenegy éves Sheridan ötödikbe, a hatéves Lucy az előkészítő osztályba, kilencéves fogadott lányuk, April pedig harmadikba –, a kicsiny, állami tulajdonban lévő otthonukat elárasztották az írólapok. Joe arcára mosoly ült ki, ahogy végiglapozgatta az irományokat. Lucy az egyik mosolygós arcocskát a másik után gyűjtötte be a tanítónőtől képregényszerű alkotásaiért. Aprilnek nem ment ilyen jól az elemi számtan – különösen az ötös, a nyolcas és a hármas szorzótáblával gyűlt meg a baja. De a tanító néni így is dicsérőt írt be neki a minap a fejlődéséért.
Sheridan azt kapta házi feladatul, hogy édesapja munkájáról írjon fogalmazást.
 
Apukám, a vadőr
 
Sheridan Pickett
5. osztály, osztályfőnök: Mrs. Barron
 
Apukám a vadőr errefelé a hegyekben, mindenütt, amerre csak a szem ellát. Nagyon sokat dolgozik a vadászati idényben, ezért csak késő este ér haza, és kora reggel már indul is a munkába. Neki kell gondoskodnia róla, hogy a vadászok felelősségteljesen viselkedjenek, meg hogy betartsák a törvényeket. Néha veszélyes a munkája, de ő nagyon érti a dolgát. Három és fél éve lakunk Saddlestringben, és apa itt mindvégig ezt csinálta. Néha bajba jutott állatokat kell megmentenie. Anyukám otthon van, de közben eljár dolgozni egy istállóba meg a könyvtárba.
 
Joe tudta, hogy nem egyedül van kint a hegyen. Korábban egy új típusú, bronzszínű GMC kisteherautót látott valamivel maga alatt a horpadásban. Az ablakra erősített Redfield teleszkópot a gépjárműre irányozva joe egy gyors pillantást vetett a kocsi hátsó ablakára – vezető, utas nélkül, a fegyvertartón látcsöves puska, alul wyomingi rendszám, rajta a vadlovas cowboyjal –, majd az üres platóra nézett, mely azt jelezte, hogy a vadász még nem terítette le a szarvasát. Joe megpróbálta leolvasni a rendszámot, mielőtt a jármű a fák közé ért volna, de kudarcot vallott. Így aztán csak a kisteherautó leírását firkantotta le a középkonzolra erősített jegyzettömbbe. Aznap ez volt az egyetlen gépjármű, mellyel a körzetben találkozott.
Huszonöt perccel később az utolsó vapiti is beleszimatolt a szélbe, majd kilépett a tisztásra, hogy csatlakozzon a csordához. Mintha az állatok is értesültek volna a viharjelzésről, és most azon lennének, hogy minél jobban kihasználják a nappali világosság utolsó óráit, és alaposan belakmározzanak a legelő füvéből, mielőtt mindent ellep a hó. Joe arra gondolt, hogy ha a bronzszínű gépkocsi magányos vezetője látná a mezőt, válogathatna a jobbnál jobb célpontokban. Érdekes lenne végignézni az események alakulását, ha ugyan kialakulnak bármilyen események. Könnyen lehet, hogy a vadász egyszerűen csak továbbhajt, mélyen be a fák közé, hogy az útról lövöldözzön az állatokra, ahogy azt a vadászok kilencven százaléka teszi. Így aztán sose fogja megtudni, hogy fölötte, a legelőn egy egész csorda kínálta fel magát zsákmányul. Joe csak ült a kocsijában, és csendben várt.
 
Egy éles csattanás, aztán még három zúzta szét az erdő csendjét. A lövések olyan zajt ütöttek, mintha köveket csapkodnának egy vaslemezhez gyors egymásutánban. A hangokból Joe arra következtetett, hogy legalább három lövés talált célba, de mivel egy nagy szarvasbika leterítéséhez egyetlen lövés gyakran kevés, Joe nem lehetett biztos benne, összesen hány állat esett áldozatul. Maxine, Joe sárgás szőrű labradorja úgy pattant föl alvóhelyéről az utasoldali ülésen, mintha áramütés érte volna.
Alattuk a csorda is azonnal megelevenedett, és már futott is keresztül a legelőn. Joe látta, hogy az állatok három barnás foltot hagynak maguk mögött a mély fűben a zsályacserjés mögött.
Egyetlen vadász és három szarvas kiterítve. Ez kettővel több, mint ahányat a törvény megenged.
Joe dühöt és aggodalmat érzett. A vadvédelmi szabályok megszegése nem volt éppenséggel ritkaság a vadászati idényben, úgyhogy az évek során többtucatnyi büntetőcédulát kiosztott az engedélyezettnél nagyobb számú vad elejtéséért, a zsákmánytetem jelöletlenül hagyásáért, érvénytelen vadászengedély birtoklásáért, lezárt területen folytatott vadászatért és egyéb kihágásokért. Gyakran megesett, hogy az elkövetők maguk jelentették be a szabályszegést, mivel tisztességes emberek voltak, akik évek óta a területen éltek és vadásztak. Az sem volt ritkaság, hogy Joe maga fülelte le a törvényszegőket, mikor találomra kiválasztott táborhelyeken végzett ellenőrzést. Előfordult, hogy más vadászok tettek bejelentést valamilyen bűncselekményről. Joe Pickett vagy négyezer négyzetkilométernyi területért volt felelős, de szolgálatának négy éve alatt szinte sohasem volt közvetlen szemtanúja, ahogy a törvénysértést épp elkövetik.
Joe lekapta az adó-vevő készülékét a konzolról, és az elektrosztatikus háttérzajon át megadta a pozícióját. A távolság és a terepviszonyok lehetetlenné tették a tiszta rádió-összeköttetést. A központos elismételte Joe szavait, amit Joe megerősített, aztán megadta a bronzszínű kisteherautó leírását, és közölte, hogy azonnal megközelíti a gépjárművet. Válaszként mindössze magas hangon sípoló háttérzaj érkezett, amiből Joe képtelen volt bármit is kiszűrni. Legalább tudják, hol van, gondolta Joe. Sajnos ez nem mindig volt így.
– Gyerünk, Maxine! – szólalt meg Joe feszülten. Gyújtást adott, terepfokozatba kapcsolt, és megindult lefelé a hegyoldalon a sötétlő fák irányába. A fagyos levegővel nem törődve leengedte az ablakokat, hogy meghallja az esetleges további lövéseket. A levegő, amit kilehelt, kis, fehér felhők formájában vágódott ki az ablakon át a szabadba.
Egy újabb lövés csattant, majd további három. A vadász nyilván újratöltött, mivel ötlövetűnél nagyobb tárkapacitású vadászpuska használatát nem engedélyezte a törvény. A csorda élén haladó vezérbika felbukott, rögtön utána pedig egy szarvastehén meg egy borjú. A csorda maradéka viszont ahelyett, hogy bemenekült volna a fák közé, megmagyarázhatatlan módon épp a fenyves szegélyfala előtt irányt változtatott, és egy íves kanyart véve lefelé vágtatott a legelőn, tökéletes célpontot nyújtva a vadásznak.
– A fenébe! – tört ki Joe-ból. – Most miért kellett befordulniuk?
Két újabb lövés dördült, és két újabb állat rogyott össze.
– Ez meg van őrülve! – szólt Joe Maxine-hez, és a szavaiból kihallatszott az egyre növekvő félelem. Aki képes rá, hogy hidegvérrel leterítsen hat vagy hét halálra rémült szarvast, az ugyanezzel az erővel akár egy magányos vadőr ellen is fordíthatja a fegyverét. Joe fejben gyorsleltárt készített saját fegyvereiről: ott volt az osztatlan ülés alatt rögzített 308-as karabély, a feje mögötti fegyvertartóban elhelyezett 270-es Winchester, és az ülése mögötti rugók közé benyomott, 12-es furatú Remington WingMaster sörétes puska… de egyiket sem tudta vezetés közben könnyedén kézbe kapni. Oldalfegyvere egy újonnan kiutalt, kilenc milliméteres Beretta volt, amit a helyett a hasonló kaliberű 357-es Magnum helyett kapott, mely még tavaly nyáron semmisült meg egy robbanásban. A Berettával Joe éppen hogy csak átcsúszott az alkalmassági vizsgán, mivel eleve nem volt valami híres céllövő, és egyáltalán nem bízott benne, hogy bármit is képes eltalálni az új pisztollyal.
Egy dombháton haladva régi keréknyomra bukkant, melyet követve lefelé ereszkedett a hegyről. Noha az erdőt keresztül-kasul szabdalták a fakitermelők által használt dűlőutak, egyet sem ismert, amely egyenesen a céljához vezette volna. Meg aztán ott volt az a viszonylag új keletű probléma is, hogy a Szövetségi erdészeti Szolgálat jó néhány régi útvonalat lezáratott a keréknyomokra merőlegesen ásott, tankcsapdaszerű árkokkal vagy a behajtást megakadályozni hivatott, lelakatolt láncokkal. Joe ezért nem tudta biztosan, melyik utak voltak lezárva. A hepehupás keréknyomot rögbilabda méretű kődarabok szabdalták, úgyhogy Joe-nak keményen kellett markolnia a kormányt, miközben az első kerekek bukdácsolva rángatták a kocsi orrát. Egy felverődő kődarab fémesen koppanva ütődött az alvázhoz. Joe azonban még a felbőgő motor hangján át is jól hallotta, ahogy újabb lövések dördülnek, immár egészen közelről. A régi ösvény viszont szerencsére nem volt lezárva.
 
A fák között azonnal megérezte az állatok jelenlétét, és valóban: egytucatnyi vapiti – ennyi maradt a csordából – csörtetett előre Joe körül a fenyvesben. Beletaposott a fékbe, ahogy a tülekedő szarvasok a kocsi mellett elrobogtak, s miközben Maxine vadul ugatta őket, Joe meg-megpillantotta az állatok kivillanó szeme fehérét, kilógva csapkodó nyelvét, sűrű, barna szőrzetét. Az egyik kétségbeesett bika olyan közel vágtatott el a kocsi mellett, hogy súlyos és terebélyes agancsának egyik ága fémes csattanással – ping! – a motorháztetőnek ütközött, mély horpadást hagyva maga után. Az egyik szarvastehén három lábon imbolygott előre, a jobb mellső lába szét volt lőve, s csak néhány szabadon maradt ínon és egy darabka bőrön fityegett.
Mikor a szarvasok mind elhúztak a kocsi mellett, Joe a gázra lépett – amivel Maxine-t hátralökte az ülésben –, és túlontúl nagy sebességgel áthajtott a környező fák között. Az utasoldali tükör egy fatörzsnek csapódott és darabokra tört, miközben foglalata az ajtóhoz lapult.
Ekkor elfogytak a fák, és Joe már ott is volt a lövöldöző nyakán.
Leállította a kocsit, de még fogalma sem volt, mi legyen a következő lépés. A vadász háttal állt neki, és enyhén előredőlve minden figyelmét valami előtte levő dologra összpontosította, mint aki Joe tükörzúzó, viharos érkezéséből mit sem hallott. A férfi súlyos viharkabátot viselt, fölötte narancsszín biztonsági vadászmellényt, lábán pedig túrabakancsot. Üres réz töltényhüvelyek kandikáltak elő lába körül a fűből, a levegőt pedig puskapor szaga ülte meg.
Távolabb a lövöldöző előtt szarvastetemek hevertek a füves dombháton. egy borjú panaszosan bőgetett, ahogy szétroncsolt medencével és hasznavehetetlen hátsó lábaival próbálta álló helyzetbe felküszködni magát.
Joe kinyitotta a kocsi ajtaját, oldalvást kicsúszott a járműből, és kicsatolta a pisztolytartóját. Megmarkolta a Berettát, hogy rögtön fegyvert tudjon rántani, ha a lövöldöző megfordulna, és megindult a férfi felé, a háta mögött jobbról, hogy az csak egy esetlen, teljes fordulatot téve foghassa rá a puskáját.
Joe nem akart hinni a szemének, amikor meglátta, mit művel a lövöldöző. Bár kezeit vad remegés rázta, a férfi épp azon volt, hogy újratöltse tolózáras fegyverét, mégpedig lőszer helyett cigarettával. Száraz dohánydarabkák és cigarettapapír-csíkok tömték el a tárat, ami a férfit nem tartotta vissza attól, hogy újabb cigarettákat próbáljon a töltényűrbe gyömöszölni. Úgy látszott, fogalma sincs Joe jelenlétéről.
Joe előhúzta a revolverét, és kibiztosította, remélve, hogy a kattanásra végre felfigyel a vadász.
– Dobja el a fegyvert! – vakkantott rá Joe, pisztolyával a férfi felsőtestére célozva. – AZONNAL DOBJA EL! Aztán pedig lassan forduljon meg!
Joe remélte, hogy a férfinak nem tűnik majd fel, mennyire reszket a keze. Keményebben markolta meg a fegyvert, hogy megállítsa a remegést.
A férfi ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, egy újabb cigarettát próbált a puskájába tömni.
Süket ez az ember? – töprengett Joe. – Vagy bolond? Esetleg csak taktikázik, és így próbálja meg kijátszani Joe éberségét? A hideg ellenére Joe érezte, ahogy inge és dzsekije alatt verítékcseppek ütköznek ki a bőrén. Olyan bizonytalanul állt a lábán, mint aki futtában torpant meg, levegő után kapkodva.
– DOBJA EL A FEGYVERT, ÉS FORDULJON MEG!
Semmi. A kiszórt dohány lassan pergett le a földre. A halálosan megsebesített szarvasborjú felbőgött a legelőn.
Joe felfelé fordította a Beretta csövét, és a levegőbe lőtt. Meglepően hangos volt a dörrenés, amire a vadász is végre felocsúdott, és úgy kezdte rázni a fejét, mint aki egy kemény ütés után próbál magához térni. Azután megfordult.
Joe egy sápadt, rángatózó, megrettent arcot látott maga előtt: Lamar Gardiner volt az, a Twelve Sleep Nemzeti Parkerdő területi felügyelője. Még csak egy hete, hogy a Gardiner és a Pickett házaspár egymás mellett ülve nézte a két család lányainak karácsonyi színielőadását. Lamar Gardinert kicsit lassú felfogású, de jó szándékú, bár határozatlan hivatalnoknak ismerték. Keskeny ajka fölött ritkás, seszínű bajuszt viselt. Nyaka gyakorlatilag egybenőtt az állával, amitől úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad. A helybéliek a háta mögött csak „Elmer Fudd”-nak hívták, a Tapsi Hapsi bősz ellenfeleként ismert, tojásfejű, áll nélküli rajzfilmfigura után.
– Lamar! – üvöltötte Joe. – Mégis mi az ördögöt művelsz? Szarvastetemek borítják az egész környéket. Elment az eszed?
– Úristen, Joe… – suttogta Lamar, ahogy sokkos állapotából kezdett magához térni. – Ezt nem én csináltam.
Joe rámeredt Lamar Gardinerre. Gardiner nézése fókuszálatlan volt, nyakán egy izmocska rángott. Szellő sem rebbent, Joe mégis érezte a leheletéből áradó alkoholszagot. – Hogy micsoda? Te megbolondultál? Naná, hogy te csináltad, Lamar! Ki más? – mondta Joe, s közben alig tudta elhinni, hogy micsoda helyzetbe csöppent. – Hallottam a lövéseket. A földön mindenfelé üres töltényhüvelyek hevernek. A fegyvered csöve olyan forró, hogy szinte remeg körülötte a levegő.
Mint aki csak most ébred rá a valóságra, Gardiner úgy nézett végig a lába körül heverő hüvelyeken, majd szemét felemelve a legelőn haldokló és elpusztult szarvasokon. És ekkor a kettő összekapcsolódott.
– Jézusom! – vinnyogta panaszosan. – Ezt nem tudom elhinni.
– Azonnal tedd le a puskát! – utasította Joe.
 
Gardiner úgy ejtette ki kezéből a fegyvert, mint akit áramütés ért, majd egy tántorgó lépéssel elhátrált tőle. Arcára egyszerre ült ki a döbbenet és a kimondhatatlan szomorúság.
– Miért nyomkodtál cigarettaszálakat a fegyveredbe? – kérdezte Joe.
Gardiner lassan megrázta a fejét, miközben forró könnyek öntötték el a szemét. Reszkető kézzel veregette meg a jobb oldali ingzsebét. – Lőszer – mondta. Aztán megveregette a bal zsebet is. – Marlboro. Azt hiszem, összekevertem.
Joe elfintorodott. Nem volt kellemes látvány végignézni, ahogy Gardiner darabokra hullik előtte. – Én is azt hiszem, Lamar.
– De igazából nem akarsz letartóztatni, ugye, Joe? – kérdezte Gardiner. – Mert akkor az én karrieremnek annyi. Akkor Carrie biztos elhagy, és a lányunkat is elviszi.
Joe lassan visszaengedte a pisztolyán a kakast, és leeresztette a fegyvert. Az évek során volt már rá példa, hogy valamelyik ismerősét kellett előállítania, de ez most más volt. Gardiner hatósági tisztviselő volt, aki egy nagy tölgyfa íróasztal mögött megalkotott rendeletekkel szabályozta a völgyvidék lakóinak életét. Nem az a fajta, aki áthágná, vagy – legalábbis Joe tudomása szerint – akár csak megkerülné a törvényt. Semmi kétség, Gardiner elveszíti az állását, bár ahhoz Joe nem ismerte eléggé a férfi családi viszonyait, hogy megítélhesse, vajon Carrie Gardiner mit lép erre. Lamar a szövetségi kormányzat kinevezett hivatalnoka volt, és a saddlestringi lakosok átlagos jövedelméhez képest igen jól megfizették. Nem sok éve lehetett már hátra a nyugdíjig, amikor jogosulttá válik az azzal járó kedvezményekre és juttatásokra is.
A sebzett szarvasborjú sírása azonban visszatérítette Joe gondolatait a legelőn elébe táruló látványhoz. A borjú, amelynek a gerincét puskagolyó roncsolta szét, őrülten kaparta a földet, hogy talpra tudjon állni, ám békamód kiterült hátsó lábai sehogy sem engedelmeskedtek neki. A mellette heverő, szintén meglőtt szarvastehén kiontott zsigereiből csak úgy dőlt a pára.
Joe most Gardinerhez fordult, és fókuszálatlan szemébe nézett. – Lamar, letartóztatlak legalább hatrendbeli, elhullást okozó állatkínzásért, ami tetemenként ezerdolláros bírságot és adott esetben börtönbüntetést von maga után. Számíthatsz még a vadászfelszerelésed elkobzására és az engedélyed bevonására is. Mindezt még további vádemelések követhetik. És akkor még egész könnyen megúsztad ahhoz képest, ahogy más orvvadászokkal szemben szoktam eljárni.
Gardiner térdre rogyott, és olyan jajveszékelésben tört ki, amitől Joe ereiben megfagyott a vér.
És ebben a pillanatban eleredt a hó. Megindult a tüzérségi zárótűz.
 
KEZÉBEN 270-ES WINCHESTERÉVEL és fényképezőgépével Joe Pickett a sűrű hóesésben átvágott a legelőn, és egy közelről leadott fejlövéssel először végzett a borjúval, majd továbbindult a többi sebesült állat felé. Miután ennek a végére járt, valamennyi tetemet lefotózta. Lamar Gardiner, aki már Joe kisteherautójában ült zokogva, összesen hét vapitit ölt meg: két bikát, három tehenet és két borjút.
Gardiner puskáját Joe a kocsi hátuljában levő bizonyítéktároló fémládába zárta, és magához vette Gardiner kocsikulcsait. A bronzszínű kisteherautóban egy félig teli tequilásüveget talált az első ülésen, a padlón pedig jó néhány üres Coors Light sörösdobozt. A kaszni belseje csak úgy bűzlött a tequila édeskés szagától.
Ugyan hallott már ennél súlyosabb esetekről is, Joe személyesen még nem tapasztalt ehhez fogható vérengzést. Amikor a megengedettnél több vadat ejtettek el egyidőben, annak rendszerint az volt az oka, hogy egyszerre több vadász lőtt bele egy csordába, és egyikük sem számolta a találatokat. Habár szigorú értelemben tilos volt egy vadásznak másvalaki helyett ejteni el vadat, a „csoportos” vadászat viszonylag bevett gyakorlatnak számított. De hogy valaki egymaga lődözzön ész nélkül egy csordára… nos, ez példátlan és ijesztő jelenség volt.
A mészárlás gyomorforgató látványt nyújtott. egy nagy horderejű fegyverből pontatlanul leadott lövés rettenetes sérüléseket képes okozni.
Joe ugyanilyen tragikusnak látta azt a körülményt, hogy túlságosan sok volt az elejtett vad ahhoz, hogy a kisteherautóra pakolva a városba szállíthassa valamennyit. Egy átlagos súlyú vapiti vagy két mázsát nyomott, és még Gardiner segítségével is legfeljebb két tetemet rakhattak fel a hátsó platóra. Ilyenformán az elejtett állatok nagyobbik része legalább egy éjszakára kint kell hogy maradjon a szabadban a ragadozók prédájául. Joe-t nagyon bántotta a gondolat, hogy ennyi húst – lehetett vagy egytonnányi – hagyjanak kárba veszni, amikor pedig elszállíthatnák a megyei fogda vagy a rehabilitációs intézet konyhájára, netán kioszthatnák a rászoruló családok között, akiknek a listáját Joe felesége, Marybeth állította össze. De bármennyire aggasztó is volt a szarvastetemek sorsa, a hirtelen jött hóvihar most csak egyetlen dolgot jelenthetett: lefelé a hegyről!
Mire visszaért a kisteherautóhoz és Lamar Gardinerhez, Joe hangulata igencsak elborult.
– Nagyon rémes a helyzet? – tudakolta Gardiner.
Joe szeme izzott a dühtől. Gardiner olyan hangon érdeklődött, mint akinek semmi köze sincs az egészhez.
– Nagyon – felelte Joe, ahogy lendületből beszállt a vezetőfülkébe. Maxine, aki elkísérte Joe-t, és most szinte önkívületben volt az elejtett szarvasok pézsmaillatú kipárolgásától, nagy vonakodva ugrott csak be a kocsi hátsó részébe, ahova azért kényszerült, mert megszokott helyét most Lamar Gardiner foglalta el.
– Segíts kibelezni és a platóra rakni két tetemet! – mondta Joe, és beindította a motort. – Ha segítesz, akkor körülbelül egy óra alatt végzek. Sőt talán gyorsabban is, ha csak annyit teszel, hogy elkotródsz az utamból. Aztán szépen beviszlek, Lamar!
Gardiner felhördült, mint akit gyomorszájon vágtak, és kétségbeesetten hátravetette a fejét.
 
JOE TÖBBMAROKNYI HÓVAL igyekezett tisztára súrolni a kezét, melyet a kiontott szarvasvér pirosra festett. A szarvastetemek kizsigerelése még Lamar segítségével is több mint egy órába telt. S közben egyre sűrűbben havazott. Joe végül bemászott a kocsiba, és lassan kihajtott a mezőről azon a régi, favágók által használt dűlőúton, melyen Gardiner is jött. Megkísérelt rádiókapcsolatba lépni a központossal, de megint csak a zúgó háttérzajjal kellett beérnie. Kénytelen volt belenyugodni, hogy akkor tud majd újra próbálkozni, ha felér a hegytetőre.
Joe tökéletesen tisztában volt a helyzetével és azzal, hogy ez a helyzet mennyire egyedülálló a rendvédelmi intézkedések gyakorlatában. Ellentétben a seriff hivatalához vagy a rendőrséghez tartozó járőrkocsikkal és speciális terepjárókkal – melyek belülről kinyithatatlan hátsó ajtóval és a hátul ülő gyanúsítottat a vezetőtől elválasztó rácsozattal voltak felszerelve –, Joe kisteherautójában a szabálysértők számára csak a vezető melletti ülésen volt hely. Bár Lamar viselkedése eddig cseppet sem volt agresszív, Joe-t mégis zavarta a férfi kényszerű közelsége az utasfülkében.
– Egyszerűen nem tudom felfogni, mit tettem – nyöszörgött Gardiner. – Mintha valami elborította volna az agyamat, és egy dühöngő őrült lett volna belőlem. Valami eszelős gyilkos… életemben nem csináltam még csak ehhez hasonlót se.
Gardiner elmondta, hogy tizenhat éve vadászik vapitire, hogy Montanában kezdte, aztán mikor Wyomingba helyezték, itt folytatta. Sírós hangon adta elő, hogy mikor megpillantotta a szarvasokat fényes napvilágnál, valami elpattant benne. Ez lett volna az első alkalom, hogy végre leteríthet egyet, és talán emiatt érezte magát annyira frusztráltnak.
– Részeg vagy, Lamar? – kérdezte Joe, megértőnek szánt hangon. – Láttam az üveget meg az üres sörösdobozokat a kocsidban.
Gardiner elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Talán egy kicsit – felelte. – De mostanra már nagyjából kijózanodtam. Tudod, amikor épp nem vadászom, mindenütt vapitiket látok. – Joe jól ismerte ezt az érzést. – De amikor kijövök vadászni, még csak véletlenül se bukkanok a nyavalyások nyomára.
– Egészen máig – jegyezte meg Joe.
Gardiner megdörzsölte az arcát, és bólintott. – Egészen máig – visszhangozta. – Nekem most már annyi.
Az meglehet, gondolta Joe. Az állását mindenképp elveszti Gardiner az erdészeti szolgálatnál, más munkát pedig aligha talál a városban. Ha mégis, akkor is csak a töredékét kapja majd a mostani fizetésének és a különféle juttatásoknak, melyekkel kipárnázták egy hűséges szövetségi alkalmazott életét. És mindennek a tetejébe a helyi újság meg a kávézók pletykaéhes közönsége ízekre fogja szedni Lamar Gardinert. Eddig sem volt túl népszerű ember, most viszont valóságos pária lesz belőle. A vadvédelmi törvények megszegői iránt a helybéliek feltűnően kevés megértéssel és még kevesebb együttérzéssel viseltettek – míg más bűntettekkel és azok elkövetőivel szemben jóval elnézőbbek voltak. A Bighorn-hegységben honos vapitiállomány közkincsszámba ment, és e szarvascsordák állapotát az itt élő közösség nagyon is a szívén viselte. A helybéliek közül nem kevesen kizárólag azért érték be Twelve Sleep megye rosszul fizetett munkalehetőségeivel és lehangoló kilátásaival, mert vonzotta őket az itteni életmód – ami nagyrészt a kiváló vadászati lehetőséget jelentette. Semmi nem váltott ki olyan dühödt megvetést, mint ha valaki a nagyvadak élőhelyét, jólétét vagy egészségét veszélyeztette. Míg az teljes mértékben elfogadott – mi több, üdvözlendő – dolog volt, ha egy vadász kilőtte a számára engedélyezett évi egy darab szarvast, addig ha valaki egymaga képes hét példányt esztelen módon lemészárolni, az már vérlázító gonosztettnek számított. Kiváltképp, ha a fickó, aki ilyesmire vetemedett, az a szövetségi hivatalnok, aki az erdei utak lezárásáért és a legeltetési meg fakitermelési jogok megvonásáért felelős.
Joe képtelen volt felfogni, mi lelhette Lamar Gardinert. Ha egy ilyen Gardiner-féle anyámasszony katonájában ilyesféle indulatok lappanganak, akkor a hegyvidék sokkalta veszélyesebb terep volt, mint azt Joe valaha gondolta volna.
 
A HEGYTETŐRE VEZETŐ KÉT KERÉKNYOMNI ÚT hepehupás és meredek volt, ráadásul a hullámokban támadó hózáporban alig lehetett kivenni a nyomvonalat. A nedves útfelületen a kisteherautó többször is kifarolt. Holnap se lesz könnyű visszajutni ide a horpadáshoz, ha a hó így esik tovább – gondolta Joe.
Épp egy fákkal sűrűn benőtt részen küszködte át magát a kocsi, mikor Joe-nak eszébe jutott, hogy Maxine ott van hátul a platón, a szarvastetemek mellett. A tükörbe nézve látta, ahogy a kutya, bundájában hócsomókkal, szája körül jégkristályokkal, az utasfülkének nyomva kuporog.
– Nem baj, ha megállunk, és beengedem a kutyát? – kérdezte Joe, miközben egy újabb emelkedőhöz vezető, rövid, egyenes szakaszon leállította a kocsit.
Gardiner olyan arcot vágott, mint akinél ezzel aztán végképp betelt a pohár, majd színpadiasan felsóhajtott.
– Darabokban hever az egész életem – kiáltotta nyafogva. – Mit számít, ha még egy csatakos, büdös kutya is az ölembe ül?!
Joe az ajkába harapott. Ahogy ránézett Gardiner könnyek barázdálta arcára, véreres szemére, áll nélküli profiljára, nem tudta volna megmondani, látott-e valaha ilyen szánalmas alakot.
Mikor Gardiner oldalra fordult, hogy beengedje Maxine-t, térde beleütődött a kesztyűtartó nyitógombjába, mire a fedél kinyílt, és ami csak ott volt – távcső, kesztyű, egy régi tartalék bilincs, térképek, borítékok –, az mind a padlóra borult. Maxine pont ezt a pillanatot választotta ki, hogy beugorjon a kocsiba, így aztán teljesen összegabalyodott Gardinerrel, aki épp hajolt volna le, hogy összeszedje a kiömlött holmit.
Gardiner egy panaszos kiáltással durván az ülés közepére lökte a kutyát.
– Nyugalom! – szólalt meg Joe, szavait legalább annyira Maxine-hez, mint Gardinerhez intézve. A még reszkető Maxine magánkívül volt az örömtől, hogy beengedték. Ázott kutyaszaga átjárta az utasfülkét.
– Jesszusom, csuromvíz lettem! – mondta Gardiner kezét maga elé emelve, majd hisztérikus hangon folytatta: – Az istenit! Az istenedet, TE ROHADÉK! Ez életem legrémesebb napja! – Keze úgy rebbent a magasba, mint a ketrecéből kiengedett madár, miközben vinnyogva kiáltotta: – Teljesen ki vagyok borulva!
– HIGGADJ LE! – parancsolt rá Joe.
Milyen különös az ellentét, gondolta Joe, amely az utasfülkét betöltő, mély, emberi elkeseredettség és a sűrű hóesésben odakint magasodó hegyek végtelen nyugalma és csendje között feszül.
Joe egy pillanatra megsajnálta Lamar Gardinert. Ám ez a pillanat azonnal elszállt, mihelyt Gardiner Maxine fölött áthajolva a bilincs egyik karikáját Joe csuklójára, a másikat pedig a volánra kattintotta egy gyors és váratlan mozdulattal. Ezután Gardiner kivágta az utasoldali ajtót, kiugrott a kocsiból, és futni kezdett. Vadul hadonászó karokkal futott még akkor is, mikor eltűnt a fák között.
 
A BILINCS MÉG A RÉGEBBI FAJTÁBÓL VALÓ VOLT, melyet a mostaninál kisebb kulcs nyitott. Joe végigtúrta a kesztyűtartót, a középkonzolt, és még vagy féltucatnyi rekeszt, ahová a kulcsokat tehette, de nem járt sikerrel. Mint minden vadőr ismerőse, Joe maga is gyakorlatilag a kisteherautójában lakott, úgyhogy a kocsi dugig volt mindenféle felszereléssel, ruhadarabbal, szerszámmal, irattal… holmival. Csak épp a csuklóján levő bilincset nyitó kulcs nem volt sehol.
Húsz percbe telt, mire Leatherman multiszerszámkészletével Joe-nak sikerült leszerelnie a kormányról a takarósapkát és meglazítania a volánt a kormányoszlophoz rögzítő csavarokat. Ezalatt Maxine Joe ölébe hajtotta vizes fejét, és együtt érző szemekkel figyelte gazdája ténykedését. A sűrű pelyhekben hulló hó a nyitva hagyott utasoldali ajtón át beszállt a fülkébe, és lassan belepte az ülés külső szélét és a padlót. Joe egy fémfűrésszel átvághatta volna a volánt vagy a bilincs láncát, hogy kiszabadítsa magát, de ilyen szerszám éppen nem volt nála.
Joe-ban forrt a méreg, ahogy a fák közt lépdelt a viharban. Baljával a sörétes puskát szorította, jobb keze viszont még mindig hozzá volt bilincselve a kormányhoz, ami most ott himbálózott a csuklóján.
– Lamar, az istenedet, itt pusztulsz el ebben a viharban, ha nem jössz vissza! – ordította. A viharos szélben a kiáltás elhalt a fák között, s még saját fülében is úgy hangzott, mint a repedt fazék kongása.
Joe most megállt és fülelt. Mintha távoli motorbúgást hallott volna néhány perccel ezelőtt, és mintha egy kisteherautó ajtaja is becsapódott volna valahol. Akárki vezette is azt a kocsit, nyilván pontosan azt teszi, amit neki is tennie kéne – alacsonyabban fekvő területre húzódik vissza a hóvihar elől. Talán a facsoporton túlról hallotta a hangot, de olyan halkan, hogy maga sem volt biztos benne, tényleg hallotta-e.
Egykettőre Lamar nyomára kéne bukkannom – gondolta. Ágak reccsenését próbálta meghallani, vagy Gardiner nyögdécselő-hüppögő hangját. De a vihar zúgásán kívül nem hallott semmit.
Aztán belegondolt a saját helyzetébe, és halkan elkáromkodta magát. Nem csak Lamar Gardinernek volt rémes napja ez a mai. Joe-tól megszökött a foglya, a rádiója használhatatlan volt, már vagy tizenöt centiméter friss hó esett le, mindössze egy óra volt sötétedésig, és egy kormánykerék volt a csuklójához láncolva.
Keserűen állapította meg, hogy ha rábukkan Gardinerre, nem lesz más választása, mint hogy vagy visszarángatja a kocsihoz, vagy a sörétes puskájával lövi agyon. Egy pillanatra az utóbbi tűnt a vonzóbb lehetőségnek.
– Lamar, ITT FOGSZ ELPUSZTULNI, HA NEM JÖSSZ VISSZA!
Semmi.
Nem volt nehéz Gardiner nyomait követni, noha a szökevény léptei nyomát percről percre jobban belepte a hó. Gardiner gyakran változtatott irányt a fák között, és többször is útját állták a kidőlt törzsek és letört faágak, ahol ugyancsak kerülnie kellett. Úgy tűnt, egyetlen úti célja, hogy Joe-tól minél távolabb kerüljön.
Egyre nehezebbé vált a járás. A hóréteg alatt nedvességtől síkos ágak feküdtek keresztbe-kasul Joe útjában, bakancsával meg folyton kiálló gyökerekbe botlott. Gardiner többször is eleshetett, aminek nyomát feltúrt hókupacok őrizték.
Ha a saját kocsijához igyekszik visszajutni – gondolta Joe –, akkor rossz irányba megy. És különben se igen van rá esély, hogy lenne nála tartalék slusszkulcs.
Egy behavazott ág akadt a kormánykerékbe, ami Joe-t jártában visszarántotta. Egy újabb káromkodással visszalépett egyet, hogy kiszabadítsa a volánt. Egy helyben állva letörölte arcáról az olvadó hólét, majd lerázta a havat dzsekijéről és cowboykalapjáról. Megint fülelni kezdett, mert azt nehezen tudta elképzelni, hogy Gardiner egyszerre megtanult teljesen észrevétlenül osonni a fák között, miközben Joe hangosan morgolódva csörtet utána.
Lepillantva a földre Joe arra lett figyelmes, hogy hirtelen milyen frissek lettek Gardiner lábnyomai. Percek kérdése, és utoléri.
Joe egy rántással csőre töltötte a sörétes puskát. Bízott benne, hogy a fémes csattanás hallatán Gardiner legalább egy pillanatra elgondolkodik.
Joe az egyre ritkásabban álló fák között követte tovább Gardiner nyomait. A sűrű havazásban pislogva szegezte előre a tekintetét. Gardiner lépte nyoma az egyik fától a másikig cikázott, majd egy vaskos lucfenyőnél megszakadt. Joe nem látott több lábnyomot.
– Jól van, Lamar! – kiáltotta. – Most már előjöhetsz.
Semmi mozgás a fa mögött, de még egy pisszenés se hallatszott.
– Ha sötétedés előtt vissza akarunk jutni a városba, akkor el kell indulnunk. AZONNAL!
Joe egy dühös horkantással a vállához emelte a puskát, és oldalazva kezdte megkerülni a lucfenyőt, hogy átjusson a fa túloldalára. A hóban csoszogva előbb Gardiner vállát pillantotta meg, aztán a törzs mellett egy fél pár bakancsot. Gardiner testéből pára gőzölgött, nyilván az izzadság miatt, ami a hideg ellenére ütött ki rajta a megerőltetéstől.
– Kifelé onnan, de RÖGTÖN! – utasította Joe.
De Lamar Gardiner képtelen volt teljesíteni a parancsot, és ahogy jJe odalépett a férfihoz, rögtön megértette, miért.
Joe hallotta saját elakadó lélegzetét, miközben kis híján kiejtette a kezéből a fegyvert.
Gardiner testét két nyílvessző szegezte a fatörzshöz, melyek a mellkasát teljesen átütve a férfit álló helyzetben rögzítették a fához. Gardiner feje a mellére hanyatlott, és Joe látta, hogy a nyakából vér szivárog. Gardiner torkát átvágták. A fa körül egy bakancsos láb taposta le a havat.
Gardiner ruháját elöl teljesen átitatta a vér. A férfi lába körül is tócsában állt a még gőzölgő vér, mely szív alakú foltban olvasztotta meg a havat; a folt széle olyan színű volt, mint a málnás jégkásáé. Joe valósággal elszédült a meleg vér erős, sós illatától.
Joe vadul kalapáló szívvel fordult abba az irányba, ahol a gyilkosnak kellett állnia, s közben azért fohászkodott, hogy a rejtőzködő ne épp őt vegye célba kifeszített íjának nyílvesszejével.
Hirtelen ez jutott az eszébe:
 
…Neki kell gondoskodnia róla, hogy a vadászok felelősségteljesen viselkedjenek, meg hogy betartsák a törvényeket. Néha veszélyes a munkája, de ő nagyon érti a dolgát. Három és fél éve lakunk Saddlestringben, és apa itt mindvégig ezt csinálta. Néha bajba jutott állatokat kell megmentenie…
 
A Kiadó engedélyével.