FőképRutkai Bori az „ultimate” művészek egyike. Szerintem. Persze, nálam nem nehéz ilyen státuszba kerülni, egyszerűen csak szívvel-lélekkel kell alkotni, és mindegy, mi lesz belőle, én besorollak a legnagyobbak közé. Vagy – persze – nálam nehéz ilyen státuszba kerülni, mert eleve kizárom a listáról azokat, akik nem szívvel-lélekkel alkotnak. Akik nem teszik oda magukat. Vagy inkább úgy mondanám, hogy akik nincsenek benne igazán a műveikben.

Bori meg benne van, és ezt imádom benne a legjobban. Csak egy kis „Van-e égősorod...” vagy „Bácsi a biciklin...”, és már vigyorgok, de nem azért, mert vicces a szöveg, hanem mert Bori úgy tudja előadni. Pont úgy. Imádnivalóan, aranyosan és viccesen egyszerre, érezhetően valami belülről jövő őserőtől fűtve és persze sajátos világlátással. Na jó, sajátos világlátása bárkinek lehet, csak épp nem mindenki tudja kifejezni, amit sajátosan lát a világban. Bori ki tudja fejezni. Megfesti és elverseli a Combino villamost, vagy azt, hogy „Kezet ráztunk és én is olyan lettem, mint ők”, esetleg ahogy a „Kurvák önfeledt csoportja a téren a Szűz csillagjegy konstellációjába rendeződik éppen”, esetleg Bivaly Ibolyát, akinek „Minden szerve szív”.

Illusztrál és fest, énekel, kézműveskedik, verseket ír, filmez, neve performance-ok és egyebek kapcsán is felbukkan színházakban. Összeállít egy könyvet, amely tele van festményekkel és versekkel, megtűzdeli néhány fényképpel is, és ez az egyszerre művészeti album és verseskötet máris önéletrajzzá minősül át. Összművészeti önéletrajz-albummá, egy nehezen meghatározható művész nehezen meghatározható alkotásává.

Eleve azzal kezdi a kötet előszavát, afféle bemutatkozásképpen, hogy „Gyerekkoromban is imádtam mindent és egyszerre csinálni.” Eddigi pályájára visszatekintve e kötetben nem marad kétség e mondat igazsága felől. Bori egy polihisztor. Borihisztor.