Főkép

A Nightlife-ot a kezünkbe véve rögtön feltűnik, hogy nem egyszerűen a Thin Lizzy felállása változott, hanem az első oldal utolsó számának előadói gárdája is eltér a többitől. A magyarázat egészen egyszerű, habár elszomorító is. A kifejezetten zseniálisan sikerült Vagabonds of the Western World után az egyik koncerten történt atrocitás olyannyira felzaklatta Eric Bellt, hogy a gitáros-énekesnek orvosi javaslatra egy ideig szüneteltetnie kellett zenészi karrierjét. A banda szekerét ugyanakkor tolni kellett tovább, így Downey és Lynott kénytelen volt új társak után nézni. Lynott előbb Gary Moore segítségét kérte, akit még a Skid Row-ból ismert, ám vele csupán a „Little Darling” című kislemezt készítették el, mire azonban megkezdődtek a Nightlife felvételei, Moore továbbállt, keze nyomát pedig a negyedik nagylemezen csupán a „Still in Love with You” szólója őrzi, amit az egyik új gitáros, Brian Robertson olyannyira eltaláltnak érzett, hogy nem akarta újravenni azt.
 
A Vagabonds után a Nightlife kimondottan furcsának, sokkal amerikaiasabbnak hat ahhoz az irányhoz képest, amerre a csapat nem sokkal korábban elindult, ám az album valójában egyetlen más Thin Lizzy nagylemezhez sem hasonlítható. Betudhatjuk ezt a kényszerű újrakezdésnek, a változó összetétel miatti útkeresésnek, ugyanakkor akár az is elképzelhető, hogy mindössze másban akarta kipróbálni magát az új tagokkal kiegészült zenekar, amely klasszikus progresszív trióból sokkal inkább jellegzetes hard rock bandává bővült – noha ez ezen a produkción még épp nem igazán érződik.
 
Mindjárt a „She Knows”-ban hallhatjuk, miben különbözik a kétgitáros Lizzy a korábbitól, és miért is szeretjük annyira Robertsont. Közben az akkordok, a dallamfordulatok, a vokál és a díszítések nagyrészt inkább az USA folk rockját idézik a végre megtalált ír-kelta stílus jegyeit is magán viselő keményebb beállítottság helyett. A „Night Life” ugyan tradicionális bluesként indít, mégis rengeteg benne a funkos, R&B-s elem, ráadásul a háttérben halványan Phil Spector „wall of sound”-jának nyomai is felfedezhetők, és ha nem tudnám, hogy ez is Lizzy, egyes részekről, különösen a zenekarral erősen feldúsított középrészről bizony nem feltétlenül hinném el, hogy Downey és Lynott efféléket valaha is szalagra rögzített.
 
Az „It’s Only Money”-val aztán egy vérbeli, húzós hard rock számot kapunk, melynek különlegessége, hogy a két alapító tag időnként magukra maradva is izgalmas és erőteljes hangzást képes előállítani. A keménykedés persze egyelőre időleges, mivel a „Still in Love with You” majdhogynem a lemez legsoulosabb dala. Különösen a sötét tónusú, felelgetős ének emlékeztet a feketék számaira, de még lassú bluesnak véve is inkább az Atlanti-óceán túlpartján lehetett hallani ehhez hasonló számokat, nem pedig a Zöld Szigeten. Gary Moore szólója pedig valóban annyira eltalált, mint amilyennek Robertson vélte, és már csak ezért érdemes minél többször meghallgatni a számot.
 
A „Frankie Carroll”-ban ismét előtérbe kerül a vonós szekció, ráadásul a kíséretet alapvetően a zongora adja, ez a szerzemény mégis inkább a Beatles némelyik klasszikusabb beütésű próbálkozására hajaz, mint a rhythm and bluesra és a funkyra, mely utóbbi két stílus sokkal inkább a „Showdown”-ban dominál. Itt ráadásul még női vokál is erősíti az amerikás atmoszférát, és végeredményként a nagylemez leginkább nem rockosan kemény dalát kapjuk. Ezt a sajnálatosan rövid, ám annál csodálatosabb, instrumentális „Banshee” követi, hogy végre átadja a helyét az igazi ír muzsikának. A „Philomela” refrénje ugyanis dudaszerű gitárszólamaival és a hozzá illő dobpergetéssel hamisítatlan kelta hangulatot teremt, de a dallam maga is tipikus ír balladát idéz, amivel a zenekar mintegy hazatalál saját terepére.
 
A „Sha-La-La” különlegessége, hogy a funkos gitározást elképesztő keménységgel ötvözi, a számot szerzőként is jegyző Downey pedig újfent hatalmasat dobol, emellett pedig a gitárszólók is karakteresek, még ha lehengerlőnek talán nem is mondhatók. Ennek szinte szöges ellentéte a majdhogynem érzelmesnek mondható, mindenesetre rendkívül visszafogott tempójú, és határozottan jazzes-soulos beütésű „Dear Heart”, melyben ismét fontos szerepet kapnak a vonósok, és voltaképp kifejezetten odaillő módon zárják le ezt a rendhagyó Lizzy-albumot.
 
Nem igazán illik bele tehát a sorba a Nightlife, hiszen Phil Lynott és Brian Downey együttesét ennél kevésbé rockosnak egyetlen más korongon sem hallhatjuk, ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy többek között a Deep Purple is ebben az időben kísérletezett a funkos, R&B-s motívumok és a rock valamiféle keverésével, cseppet sem csodálkozhatunk a kitérőn. Előítéletektől mentesen hallgatva egyenesen ritka gyöngyszemnek mondanám a nagylemezt, mégis bennem motoszkál a kisördög, hogy ez nem igazán az ő stílusuk. Mostanra ennek ellenére képes vagyok teljesen belefeledkezve élvezni ezeket a maguk nemében nagyszerű zenéket.
 
Előadók:
Brian Robertson – gitár
Brian Downey – dob, ütőhangszerek
Phil Lynott – basszusgitár, ének, gitár
Scott Gorham – gitár, ének
 
Közreműködött:
Jean Russel – billentyűk (1, 5, 10)
Gary Moore – gitár (4)
Frankie Miller – ének (4)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. She Knows
2. Night Life
3. It’s Only Money
4. Still in Love with You
5. Frankie Carroll
6. Showdown
7. Banshee
8. Philomena
9. Sha-La-La
10. Dear Heart
 
Diszkográfia:
Thin Lizzy (1971)
Shades Of A Blue Orphanage (1972)
Vagabonds Of The Western World (1973)
Nightlife (1974)
Fighting (1975)
Jailbreak (1976)
Johnny The Fox (1976)
Bad Reputation (1977)
Black Rose: A Rock Legend (1979)
Chinatown (1980)
Renegade (1981)
Thunder And Lightning (1983)