FőképElég egyetlen pillantást vetni a borítóra, és máris látjuk, hogy valami megváltozott. A Deep Purple név logószerű megjelenése, ami ugyan később csupán a Made In Europe című, „poszthumusz” koncertlemezen, valamint különböző válogatásalbumokon bukkant fel újra, hosszú időre a zenekar arculatának meghatározó részévé vált. Ám még ennél is fontosabb a borítófestmény motivikája, mely az magányosan álló épülettel, a tornádóval és a pegazus felett villámként cikázó szivárvánnyal egyértelműen L. Frank Baum Oz, a nagy varázslójának ismerős elemeiből merít, még ha tényleges fényképből alakították is át, és a moorcocki ihletésű címmel együtt megelőlegezi a csapatból hamarosan kiváló Ritchie Blackmore Rainbow nevet viselő produkcióinak fantasztikumba hajló színpadi és szövegi témáit.
 
Így nem különösebben meglepő az sem, ha visszatekintve és mai tudásunkkal felvértezve számtalan olyan megoldást fedezünk fel a számokban, amelyekhez hasonlóval mindenekelőtt a nem sokkal a Stormbringer megjelenése után alakult Rainbow nagylemezein találkozhatunk. A gitárszólók mindegyike jellegzetesen blackmore-os, ám már nem a „Child In Time” vagy a „Smoke On The Water” szinte jazzesen virtuóz futamait hallhatjuk, hanem sokkal átgondoltabb, klasszicizáltabban kidolgozott kvázi-improvizációkat. Blackmore emellett a kíséretekben is vagy akkordfelbontásokkal, vagy a kemény rock and rollra jellemző harmóniákkal operál igazán szívesen, habár Glenn Hughes hatására több számban kifejezetten funkos akkordozás hallható.
 
A Stormbringer azonban mégsem egyszerűen Blackmore későbbi formációjának megelőlegezése, hiszen David Coverdale hangja önmagában garanciát jelent valami egészen eredetire, ami aztán a Whitesnake máig páratlanul sikeres pályája során bontakozott ki teljes egészében. Az a kemény, rockos blues, ami aztán Coverdale csapatának jellegzetessége lesz, nyomokban már itt is felbukkan, még ha nem is jut uralkodó szerephez a nagylemez egyetlen számában sem. Ezen kívül a dalszerzőként ezúttal meglepően keveset közreműködő Jon Lord és Ian Paice rövid életű triójának, a PAL-nak funk-rockosabb stílusának gyökerei is kitapinthatók már az albumon, és ennek elővetítéseként szokatlanul nagy szerep jut az elektromos zongorának és a kopogós hangú szintetizátoroknak az egykor tipikusan az együttesre jellemző Hammond-hangzás mellett-helyett.
 
Az album három messze legismertebb dala viszont kizárólag Blackmore és Coverdale közös gyermeke, a hard rock, a rock and roll, a blues és a klasszika hallatlanul jó érzékkel összevegyített elegye. A „Stormbringer” fő riffje kérlelhetetlen erővel halad, zakatol, és szippant magába, akár egy tornádó tölcsére. A kettős szóló a gitár két erősen eltérő hangszínét használja ki – miképpen évekkel később Mike Oldfield „Moonlight Shadow”-jának híres kettős szólója is –, és ahogy a kiállás közepén egymásba fonódnak-úsznak a tónusok, mintha valóban szivárvány ragyogna fel. A „Lady Double Dealer” roppant lendülete bárkit ledöntene a lábáról, s a két szerző kétségtelenül hibátlan összhangban alkothatta meg ezt a nagyszerű rock and rollt, melynek meglehetősen absztrakt szólójához hasonlót később még sokat hallhatunk Blackmore-tól. A „Soldier Of Fortune” ugyanakkor a Deep Purple pályafutásának egyik legszebb dala, amely talán még a „When A Blind Man Cries” mélységeinél is mélyebbre jut a keserűség és lemondás sötét óceánjában, és mindehhez nem egyedül Coverdale kifejező éneke és Blackmore valóban lelkünk húrjain pengető játéka járul hozzá, hanem az egészen zseniális strukturális és hangszerelési megoldások is.
 
Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy a többi szám a szemétbe való. Sőt. A „Love Don’t Mean A Thing” ellenállhatatlan lüktetését rendkívül feldobja a funkos szóló, és szembeállítva a rögtön rákövetkező „Holy Man” finom arpeggióival és mélázó gitárszólóival (melyek bizonyos szempontból ismét csak a Rainbow stílusát előlegezik meg), különös módon kiegészülve alkotnak egyfajta sajátságosan Purple-ös egységet. Az első oldalt lezáró „Hold On” ismételten a hagyományos hard rock kereteinek feszegetése, Lord és Paice radikális rock and bluesos kísérleteinek egyik első példája, és még csak nem is szükséges elfelejteni, hogy Deep Purple-t hallgatunk, a fantasztikus, dallamos gitárszóló ugyanis azonnal visszavisz a régi időkbe, hogy erre rögtön következzék Lord rövid, ám annál izgalmasabb elektromoszongora-kiállása.
 
Az eredetileg a nagylemez második oldalának köztes – ám még véletlenül sem egyszerűen kitöltésül szolgáló – számai Blackmore-é és Coverdale-é mellett újfent Lord és Paice, de mindenekelőtt Glenn Hughes kifejezetten zseniális zenei húzásainak köszönhetően feledhetetlenek. Az elképesztően funkos „You Can’t Do It Right” egyes témái, de még inkább hangzásai, meglepő módon épp Ritchie Blackmore Rainbow-jának bemutatkozó albumán bukkannak fel megint egy esztendővel később (de még az Ian Gillan Band Clear Air Turbulence-én is felfedezhetők távoli visszhangjai), míg a „High Ball Shooter” bluesos rock and rollja a Whitesnake nem egy hasonlóképp sodró lendületű dalának előképe, a remekbeszabott orgonaszóló ráadásul még inkább erősíti ezt az érzetet. Ha nem épp a „Soldier Of Fortune” követné, a „Gypsy” kétségtelenül elementáris erővel hatna bárkire, aki kedveli a lassabb, merengőbb rock balladákat, melyek közepes tempójukkal inkább elgondolkoztatnak és gyönyörködtetnek, mint beindítanak. Coverdale és Hughes kétszólamú éneke alapvetően a két, egymást kiegészítő gitárszólamra felel, a szintén kétszólamú, bizonyos fokig a régi időket idéző gitárszólót viszont sejtelmesen egzotikus elektromos zongora ellenpontozza, és mozdítja el egy akkoriban egyértelműen modernebb felfogás felé.
 
Megjelenésekor valamiért nem tett súlyához és értékéhez mérhető hatást a lemez, ám az azóta eltelt évtizedek nemhogy tompították, sokkal inkább a felszínre hozták az erényeit. A korabeli közönség és kritika egyértelműen nem volt felkészülve még erre a fajta muzsikára, ma már viszont pontosan tudjuk, mennyire előremutató és minden részletében páratlan invencióval kidolgozott dalokat hallhatunk az albumon. Szinte szétfeszíti a kreativitás a csapatot, és ha összebalhéztak is, Blackmore pedig a művészi nézeteltérések miatt ki is szállt a csapatból, az együttes mindegyik tagjának későbbi produkcióira rányomta bélyegét ez a különösen gyümölcsöző együttműködés. A Stormbinger nem kizárólag a Deep Purple, hanem az egyetemes rocktörténet egyik legkiemelkedőbb albuma, melyet minél jobban megismerünk, annál több örömünket lelhetjük újbóli meghallgatásában.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – basszusgitár, ének
Jon Lord – billentyűk
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Stormbringer
2. Love Don’t Mean A Thing
3. Holy Man
4. Hold On
5. Lady Double Dealer
6. You Can’t Do It Right (With The One You Love)
7. High Ball Shooter
8. The Gypsy
9. Soldier Of Fortune
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)