FőképBán Mór (polgári nevén Bán János, sci-fi olvasói körökben Kim Lancehagen) nevét a Hunyadi-regényfolyam által ismertem meg, melyről korábban már írtam rajongó hangvételű cikket e magazin hasábjaira. Nem titok hát senki előtt, hogy mélységesen tisztelem és becsülöm a szerző munkásságát, aki az elmúlt pár évben a kedvenc kortárs írómmá nőtte ki magát. Mindezt csupán a Hunyadi-sorozattal érte el nálam, tehát más művét mindez idáig nem olvastam.

A számunkra, magyar olvasók számára kísértetiesen ismerősnek tűnő Kárpáthia világában játszódó Nomádkirály-ciklusnak igen érdekes már maga az eredettörténete is. A kétezres évek elején egyfajta íratlan szabálynak minősült, hogy a fantasy-íróknak előbb egy-két novellát, de legalább egy kisregényt kellett publikálniuk egy feltörekvő szerzőket összegyűjtő antológiában, és csak ezen irodalmi előjáték után jöhetett szóba a regény. Bán Mór pedig annak rendje és módja szerint kitalált egy fantasy-világot (Kárpáthiát), abba pedig egy történetet, mely a tervek szerint nagyjából nyolcvanezer leütésben el is fért volna (az úgy 50-70 könyvoldal, a tördeléstől függően). Neki is állt a kisregénynek, csakhogy az valamiképp életre kelt a keze alatt, és előbb egy, majd két, később három könyvnyi hosszúságúra nyúlt, végül pedig négykötetnyi terjedelemnél állt meg. Ezzel a négykötetes regényfolyammal Bán Mór egy erőteljes bemutatkozást tudhat a háta mögött – és most, hogy a Hunyadival még szélesebb olvasótáborra tett szert, új kiadója egy tucat esztendő után felújítva, az író által némileg átírva, „extrákkal” kibővítve újból a piacra dobta a Nomádkirály-ciklust.

Cikkem hivatalosan a sorozat első kötetéről, Az ezeréves háborúról szól, én mégis inkább magát a teljes ciklust, illetve a világot mutatnám be, melyben játszódik. Bán Mór első (és tulajdonképpen egyben legújabb) regénye ugyanis nem csak egyetlen síkon értelmezhető és élvezhető – ami azt illeti, nekem a sorok közt talált üzenet még jobban is tetszett, mint a történet direkt értelmezése. Kárpáthia – ezzel nyilván nem lepek meg senkit – egy kitalált univerzum helyett a mi Kárpát-medencénkben található, csak épp ezer évvel a végpusztulás után. Mélyen a föld alatt, és részben a titokzatos Hor-papok által elrejtve még ott van a mi jelenleg ismert „szép új világunk”, a civilizáció azonban középkori szintre süllyedt. A magyarság egy része nomád életmódot folytat, a másik része pedig a klasszikus lovagkor kellékei közt él. Az évezredekig a mélyben szunnyadó gonosz erőket és rémisztő szörnyetegeket a föld ébresztette fel, amikor a végítéletkor megrázta magát – így az embereknek nem csak egymással és önmagukkal, hanem még különféle sötét lényekkel is gyakorta meg kell küzdeniük. A távoli jövőben járunk tehát, de mégsem sci-fi az, amit olvasunk…

A történet, mint olyan, tulajdonképpen akcióról akcióra építkezik. Több cselekményszálat követhetünk nyomon, és míg az egyiken éppen puccsot követnek el, addig a másikon menekülnek, a harmadikon pedig elkeseredett élet-halál harcot vívnak a puszta túlélésért. Ami tehát a kalandot illeti, azzal egy cseppet sem spórolt a szerző, szinte egy percre sincs megállás – kivéve a leíró részeket, melyeknek feladata, hogy az olvasó minél jobban megismerje Kárpáthiát, és minél jobban mozogjon benne a szereplőkkel együtt. És hogy mit is értek sorok közti üzeneten? Azt, hogy a Nomádkirály-ciklus telis-tele van szimbólumokkal.

A teljes magyarság két pártra szakadt, akik legfeljebb egy-egy összecsapás, vérengzés okán hajlandóak érintkezni, de hogy normálisan kommunikáljanak egymással, arról szó sem lehet. A történet azzal kezdődik, hogy kelet felől óriási, megállíthatatlannak tűnő vérszláv had özönlik be az országba (nagyobb hadsereg, mint amit a nép el tudna képzelni), nyomukban pedig vörösen lángol az ég alja. Az ország nyugati végén egy hatalmas, áthatolhatatlan fal áll, melyen hiába is próbálna bárki átkelni (khm… átlépni), nem képes rá. A nyugat Kárpáthia számára elérhetetlen. Ami pedig felteszi az „i”-re a pontot, hogy az ország valódi vezetői, a mindenki felett álló Hor-papok a régi világ utolsó kis cserépdarabkáit is begyűjtik és elrejtik, mondván, a nép ne törődjön a saját múltjával, hiszen az már nem fontos. Számomra ezek egytől-egyig hátborzongatóan ismerős szituációk.

A végső bizonyítékot számomra az a rész jelentette, ahol a regény egyik főhőse, Thangar kán ezt mondja bajtársainak: „Nemcsak az országról van szó! (…) Ha el is bukunk, egy napon úgyis jön majd egy nép, amely elsöpri a vérszlávokat. De Savik álmát nem ébreszti fel senki, ha most kudarcot vallunk! És akkor marad a sötétség. Az ezeréves háború nem ér véget. Tovább tombol újabb ezer, tízezer évig. Ezért kell megpróbálnunk!” – Mintha csak a Hunyadi valamelyik, az Oszmán Birodalom ellen küzdő szereplője, vagy épp egy ’56-os forradalmár mondaná ezeket a szavakat (alig kéne változtatni hozzá a szövegen).

Aki tehát szakítani szeretne a milliószor bejáratott fantasy-klisékkel (ork, törp, tünde, troll stb.), és a Trónok harcán kívül valami más egyedi különlegességet is olvasna, mindenképp szerezze be magának a Nomádkirály-ciklust! A Gold Book eddig a négykötetes mű első két részét adta ki, de egészen valószínű, hogy hamarosan a harmadik és negyedik epizód is (újra) megjelenik.

A Nomádkirály-ciklus egyes epizódjai:
Az ezeréves háború
A vérszemű csillag
A hadak ura
Gadur kapui