Főkép

Pörgés, lendület, tempó, minőség és olyan fogós dallamok, amelyek egyből belevésődnek az ember hallójárataiba és beleragadnak az agyába. Valahogy így lehetne összefoglalni a jelen írás tárgyát képező remek zenekart azok számára, akik esetleg még nem ismerik őket. Talán ez az esszencia a csapat sikerének titka, ez a The Idoru világa néhány szóban.
 
Három nagyszerű lemez, köztük a 2009-es, Fonogram-díjas Face The Light után kilépett a kiváló hangi adottságokkal rendelkező énekes, aki helyére aztán a hasonló kvalitású Szolga Józsi érkezett, ráadásul a ritmusszekció is kicserélődött. Erre a lemezre tehát a két gitáros alapító tag és zenekari agy, Szalkai Tibi és Big maradt meg az eredeti tagságból. A zenekar által képviselt irányvonal újfent a HC/punk metál, de a lemez óriási melódiákat is tartalmaz, és ezúttal talán valamivel kevesebb szerep jut az albumon az üvöltözésnek.
 
A Time elején ellentmondást nem tűrően robban be a „Friends” című dal, amely remekül bemutatja, hogy mi vár a tisztelt hallgatókra a lemezen. Ahogy az a klipből is kiderül, a srácok a koncerteket sem egy helyben állva szokták levezényelni, ugranak, pörögnek, tényleg metal, amit művelnek: érdemes például megnézni a dobos srácot, milyen vehemenciával pakolja a cájgot.
 
 
A következő, címadó dallal szinte nem is vesznek vissza a tempóból, bár ebben a számban talán egy leheletnyivel kevesebb üvöltés van. A „Time” slágeres, de ezt talán nem is kell külön kiemelni, mert minden dalról elmondható ugyanez. Ezután az „In Pieces Again” képében érkezik a kedvenc dalom az albumról. (Bár kissé óvatosan bánnék az ilyesfajta kijelentésekkel ezzel a dalcsokorral kapcsolatban, hiszen üresjárat nélküli, tetszetős szerzemények készültek.) A The Southern Oracle-ös Barni hörgős vendégszereplésével készült számban olyan remek refrén van, hogy azt tanítani kellene. S bár én eleinte valamilyen érthetetlen és megmagyarázhatatlan okból kerültem a dalt, amikor valamiért mégis megadtam neki magam, dühösen szitkozódtam, amiért eddig megfosztottam magam ettől a kiváló élménytől.
 
A másik vendégelőadót felvonultató nótában, az „Ain’t Worth Shit”-ben a Till We Drop pacsirtája, Pete énekel. Ez lett a legdurvább, legkeményebb tétel a kiadványon, a kissé kiábrándult, elszomorító helyzetet szemléltető dalszöveg pedig a civilizációnkról szól. Ezután érkezik a meglepetés, ami első hallásra igencsak megdöbbentheti a felkészületlen hallgatókat, az „I’m Moving On” című dal ugyanis akusztikus szerzemény. Csodák csodájára a rádiók is rákaptak erre a dalra, elég gyakran játsszák, és ez már csak azért is nagy szó, mert a zenekar mögött nincs nagy kiadó, amely közbenjárhatna a rádióknál a dal sikere érdekében. Az „I`m Moving On” egyébként kétségtelenül megérdemli a sikert, mert zseniális dal. Érdekesség, hogy a srácokkal készült egyik interjúból kiderült, hogy ezt a számot egy az egyben Szolga Józsi írta meg, tehát őt kell dicsérni érte.
 

A záró négyes ismerős lehet, ugyanis ezek a dalok korábban már megjelentek egy split CD-n, de most újra lettek keverve, s ezáltal még bivalyabb állapotban kerülnek a hallgatóság elé. A zenekar a három magyar nyelvű dallal sem vall szégyent: átgondolt, ötletes, nem elcsépelt dalszövegekkel büszkélkedhetnek. Az „Évről Évre” üzenete például nagyjából úgy foglalható össze, hogy olyan messzire menjen csak el mindenki, hogy azután visszataláljon… Ez a dal alig több mint két perc, s végig magas fordulatszámon pörög, és bár én nem szoktam odafigyelni annyira a zenei finomságokra, de az feltűnt, hogy a modulálás hihetetlen módon el lett találva benne.
 

A „Félig Szép” a másik nagy favoritom. Szakítós témát járnak körbe benne, de szintén nem az unalomig ismert szófordulatokkal: érződik rajta, hogy odafigyeltek az igényes dalszövegekre (pl. „múlttá fagyott az együttlét”). A dal óvatosan indul, mintha egy ballada készülne kibontakozni, de aztán egy kis üvöltés kíséretében megérkezik a zúzós rész is.
 
A „Keserű Otthon” című energiabomba kiválóan funkcionál a koncerteken mint nyitónóta. Csordavokálos dalszövege elég komoly társadalom- és helyzetkritikát fogalmaz meg. Azután egy finom, akusztikus szerzemény következik (Breath), amely a zenekar három régebbi dalának különleges egyvelege, egésszé gyúrása. Érdekes azokat a pörgős dalokat, amelyeket már ismerhetünk, ebben az újragondolt és újrahangszerelt formában és hangulatban hallgatni, és a szám levezetés gyanánt is nagyon jól működik.

A bővített kiadás egyik új nótája a „Not Alone”. Sajnos érződik rajta, hogy abszolút az „I’m Moving On” hullámát szerették volna meglovagolni vele, és hasonló sikereket elérni vele, ugyanis ugyanolyan akusztikus, érzelemgazdag lassú dal lett. Persze ez nem jelenti azt, hogy Józsi ne énekelne benne jó dolgokat, és a vokálok ne lennének ütősek, csak azt, hogy ettől még nem változik meg az emberben az a vélekedés róla, hogy ez csak egy utánzat. Bár a paradox dolog az egészben, hogy mégis remek dal. Tehát ha valaki esetleg nem ismerné az „I’m Moving On”-t, vagy ismeri, de nem zavarja az önismétlés, akkor annak biztosan be fog jönni ez a nóta is. Nem adták olyan sűrűn a rádiók mint a másik lírát, de azért mégiscsak nagy dolog, hogy egyáltalán műsorukra tűzték. Ráadásul nem csak hajnali fél3 és 4 óra között.


A másik új szerzemény, a bónuszolt kiadást záró, darálós „Idoru Must Be Destroyed”. Megijedtem első hallgatáskor, mert egy annyira semmitmondó, kapkodós, punkos témával kezdődik, amelyen a szintén elcsépelt hörgős-acsarkodós énektéma sem segít, egyedül a bridge és a refrén menti meg a dalt illetve az egész jópofa dalszövege. Zeneileg azonban vannak benne érdekes és kreatív részek, kicsit komplex is a felépítése, de a pontot az i-re egyértelműen a refréndallam és Józsi produkciója teszi fel. A kisfilmszerű mozgófilm megtekintése, mely erre a dalra készült, pedig ajánlott, mert vannak benne mókás jelenetek is.


Az album hangzása egyébként nemzetközi, ami nem is meglepő, hiszen hazánk egyik, ha nem a legjobb stúdiójában, a törökbálinti SuperSize-ban készült a lemez. Erre remek példa, hogy amikor a címadó dalt leadták az egyik országos kereskedelmi rádió reggeli műsorában, az egyik műsorvezető alig akarta elhinni, hogy hazai bandáról van szó, mert épp olyan jól szólt a dal, mint bármelyik külföldi versenytársé. Érdemes külön kiemelni a dob hangzását, mert az különösen el lett találva, és tényleg párját ritkítja magyar viszonylatban.
 
Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az az album hossza, ugyanis még a bővített kiadás sem éri el a 40 percet, vagyis nagy átlagban a dalok időtartama nem éri el a 3 percet sem, viszont a dalok annyira összetett és gazdag hangszerelésűek, hogy nem tűnik sem üresnek, sem rövidnek az anyag. Így nyugodt szívvel lehet az újraindítás-gombra nyomni, mert a rövidke album senkinek sem fogja megfeküdni a gyomrát.
 
Összegzés
Aki esetleg most ismerkedne meg a bandával (köszönhetően akár a lassú dal rádiós sikerének, akár bármi másnak), annak szerintem bemutatkozásnak tökéletesen megfelel ez a lemez, aki pedig már régóta szimpatizál velük, azok számára sem jelenthet csalódást ez a kiadvány, ugyanis a zenekar tagjai nem tértek le az útjukról, nem kacsintgattak félre, hanem hozták a megszokott magas minőséget és színvonalat.
 
Az együttes tagjai:
Szolga Józsi – ének
Szalkai Tibor – gitár, vokál
Nagy Gábor „Big” – gitár, vokál
Pásztóy Balázs – basszusgitár
Kocsis Máté – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ortni
2. Friends
3. Time
4. In Pieces Again
5. Not Alone
6. Ain’t Worth Shit
7. I’m Moving On
8. Évről Évre
9. Félig SzépKeserű Otthon
10. Keserű Otthon
11. Breath
12. Idoru Must Be Destroyed
 
Diszkográfia:
Brand New Way, Brand New Situation (2004)
Hopeless Illusions EP (2006)
Monologue (2007)
Face the Light (2009)
Split EP (2010)
Time (2011)
Time (2013) Special Edition