FőképFülszöveg:
Tom tizenegy éves és bizony nem ezüstkanállal a szájában született.
Egy öreg, lepukkant lakókocsiban él az anyukájával, Joss-sal, aki inkább a nővére lehetne, hiszen még maga is csak huszonnégy éves. Nem is igazán viselkedik anyaként, esténként szeret sokáig szórakozni, hétvégéken pedig elutazni a barátaival, ezért Tom gyakran magára marad, kénytelen egyedül boldogulni. Hogy legyen mit ennie, a szomszédok kertjéből csen egy-egy répát, egy kis paradicsomot, krumplit. Mivel retteg attól, hogy fülön csípik és intézetbe dugják, gondosan eltüntet maga mögött minden nyomot, visszaülteti a kidöntött töveket.
Egy este az egyik zöldségeskertben egy idős nénibe botlik, aki tehetetlenül fekszik a földön.
Madelaine bizonyára meg is halt volna, ha nem téved arra a kisfiú.
De mitévő legyen Tom, hiszen tilosban jár?

Részlet a regényből:
1.
Jobb ma egy rigó, mint…

Még mindig harapós kedvében van. Már legalább három napja tart. A kisfiú arra gondol, talán megjött neki a Miku-lás. Ezen mosolyognia kell. Megjött neki a Mikulás… Mindeneset-re, ha megvan neki, tudja, hogy csínján kell vele bánni. Feleselés nélkül ajánlatos mindenben engedelmeskedni. Most is pontosan ezt teszi. Ahogy kérte. Meg se moccan, levegőt is alig vesz. Csakhogy már jó ideje így van, és azt nem látta előre, hogy lesz egy jó hegyes kis kavics, amire majd véletlenül ráfekszik. És az a nyavalyás egyre jobban böki az oldalát. Szívesen odanyúlna a szabad kezével, hogy kivegye. De a másik kezével tartott madzag a legkisebb mozdulatra is megremeg. Azt pedig nem szabad, azzal mindent elszúrna. Ezért, hogy a fájdalmat enyhítse, szép óvatosan megpróbálja áthelyezni a testsúlyát, és…
Zutty! Egy füles. Gyorsan eljár a keze Jossnak. Halkan rámordul:
– Nem megmondtam, hogy ne mocorogj!
– De nyom egy kavics…
– Tojom le. Nem mocorogsz és kész.
Nem mocorog. És befogja. Csak a szempillája verdes egyre gyorsabban, hogy sírva ne fakadjon. A hegyes kis kavics a bordái közé fúródik. Egyre jobban fáj. Megpróbál másra gondolni. Az arca is ég. Tiszta vörös lehet. Lángol. A mindenségit, Joss nem túl kíméletes. Elszorul a torka. Megpróbál másra koncentrálni… Az orra előtt ma-sírozó hangyákra. Többen összefogva cipelnek valami hatalmas izét, legalább hússzor nagyobb náluk. Lehet, hogy nyúlbogyó.
Joss nem néz a kisfiúra. Kicsit haragszik magára. Arra gondol, talán nem kellett volna. De mégiscsak idegesítő ezzel az állandó fészkelődéssel. Megmondta neki előre, hogy jó darabig eltarthat, de sose figyel rá… Hú, itt van egy! Uff. Már ő is kezdte kicsit túl hosszúnak találni a várakozást. Ez szép példány, jó kövér. Közelebb jön. A magokat követi, amiket kiszórt neki. Joss erősen belecsíp Tom karjába. Belevájja a körmét. A kisfiú megmerevedik. Merőn nézi a rigót, ami aprókat ugrándozva jön egyre közelebb. Megáll. Elindul visszafelé. Ajjaj! Valamit kiszúrt… De nem, mégsem. Visszajön. Három ugrás előre. Jobbra néz. Balra néz. Még három ugrás. Csipeget.
– Most! – kiáltja Joss.
Tom megrántja a madzagot. A csapda lezuhan, foglyul ejti a madarat.
Joss talpra szökken.
– Megvan a negyedik!
Egy puszit nyom Tom égő arcára, és nevetve megcsiklandozza az álla alatt.
– Na, ugyan, ne duzzogj már, kicsi Tomom!
A kisfiú jobban szereti, ha Joss jókedvű, így hát elmosolyodik. Joss kiveszi a csapdából a rigót, gyengéden megsimogatja. Az ajkát finoman hozzáérinti tollas kis fejéhez. Aztán egy hirtelen mozdulattal kitekeri a nyakát.
– Jó kis lakomát csapunk.
Tom elfordult, hogy ne lássa.
– Mondtam már, hogy nem szenvednek! Nincs rá idejük. Hogy te milyen mimóza vagy!

Jobb ma egy rigó…
Megkopasztják őket. Kettő-kettő jut mindenkinek. És ki is belezik. Joss azt mondja, vannak emberek, akik kibelezés nélkül eszik meg a madarakat. A lábukra madzagot kötnek és fellógatják, aztán jó sokáig hagyják lógni, hogy porhanyóssá váljanak. Amikor meg-érnek, lepottyannak, és akkor befalják őket. Sütés, minden nélkül. Látva, hogy Tom milyen képet vág, elkacagja magát. De a kisfiú nem hisz neki. Mert az képtelenség, hogy valaki rohadt madarakat egyen, ráadásul belestül, meg ami abban van.
– De, de, hidd el, hogy így van!
– Aha, na persze.
A kisfiú végez a második rigó kibelezésével. Hányinger fogja el, kirohan. Joss csúfolódik rajta.
– Ne túl közel dobd ki nekem a taccsot! Bejön a bűz a házba!
Tom vállat von. Jókat mond ez a Joss. Háznak nevezni ezt a le-pukkant lakókocsit…
Joss bentről még utánakiabál:
– Nincs itthon több krumpli! Hozol?
A kisfiú a biciklijére pattan, tekerni kezd, s csak utána szól vissza.
– Oké, anyci, megyek.
Joss a küszöbön áll, és csípőre tett kézzel, homlokát ráncolva do-hog. De Tom már messze jár.
– Mondtam már, hogy ne nevezz így, Tom! Csak kerülj a kezem közé, majd meglátod, mit…

2.
A szomszédék kertje

Tomnak nem is kell hallania, mit mond. Úgyis tudja. Joss utálja, ha anyának hívja. Ennyi. Mindig ugyanazt morogja: Mondtam már, hogy ne nevezz így, Tom!És az arcára az van írva: Csak kerülj a kezem közé, majd meglátod, mit kapsz. De Tom jót kuncog azon, hogy ezzel feldühíti.

A biciklit lefekteti a magas fűbe. Végigmegy az úton, egészen az alacsony sövényig. Lassít, fülel. Remek. Sehol egy teremtett lélek. Lehajol a réshez. Könnyedén átcsusszan rajta. A múltkor Joss is megpróbálta, de fennakadt. Legalább negyedóráig ott maradt beszorul-va, annyira nevettek. A melle nem fért át. Mindig azt mondja, hogy az ő melltartóméretét könnyű megjegyezni: 100 D– százas dudák! Azt is szokta mondani, ha valakinek ekkora van, az már fogyatékosság. De nem mindig. Néhanapján előnyökkel is jár. És nem túlzottan zavarja, hogy ezt ki is használja. A veteményesben Tom a sövény árnyékában oson. Jól ismeri már a helyet. Messziről kinéz magának valamit, aztán nekilódul. Beszalad a sorok közé. Leguggol egy tő mellé. Nagyon óvatosan kihúzza. A gyökerek közé kotor, kivesz négy krumplit. Azután gondosan visszaülteti a növényt. A lábával lenyomkodja körülötte a földet, és már megy is. Lehajol a sövényhez. De ahogy kibújna, megdermed. A tulaj. Illetve… nem kell túlozni, csak a macskája. De tényleg nagyon hasonlítanak egymásra. Döbbenetesen. Mind a kettőnek merev a háta, és mintha mindig ráncolnák a szemöldöküket. A macska egyelőre csak ül és gonoszul bámul rá. Tom lesüti a szemét. Kényelmetlen érzést kelt benne ez a macska. Mintegy bocsánatkérésképpen előveszi a zsebéből a négy szem krumplit, mintha csak azt mondaná: Csak ennyit vettem el…A macska feláll, lassan elindul felé. Három lábon jár. Az egyik hiányzik neki. Ettől olyan furcsa a mozgása. Szemét merőn Tomra szögezve közeledik, aztán… hopp, egy ugrással a sövény alatt terem, és eltűnik.
Tom felsóhajt. Melege lett.

3.
Tévéműsor

Vacsora után Tom visszamegy a szomszédokhoz. Megbújik az ablakuk alatt. Szereti hallgatni őket. Kicsit furcsa népek. Magázzák egymást. És mindig nagyon udvariasan beszélnek, még akkor is, ha mérgesek. Ráadásul a férfinak elég mókás angol akcentusa van.
Most éppen a tévéműsorról beszélgetnek.
– Mit szeretne nézni ma este, Odette? Egy film?
Tom lehunyja a szemét, és erősen koncentrál. Ó, igen, ez jó ötlet…
– Ó, igen, ez jó ötlet.
– Várjon csak, megnézek a műsor. A másik csatornában adnak egy dokumentumfilm. Nézzük csak a leírás: a városok környékében…
Tom sóhajt egyet. Ó, ne, ez nem érdekel…
– Ó, ne, ez egyáltalán nem érdekel, Archibald. Inkább a filmet. Hacsak ön nem a dokumentumműsort szeretné inkább nézni.
Tom elmosolyodik. Kívánsága számomra parancs…
– Kívánsága számomra parancs, tudja jól.
Tom ujjong. Elképesztő ez a telepátia. Mielőtt elmenne, tesz még egy utolsó kísérletet. Hozhatok egy koktélt, my darling…?
– Hozhatok egy whisky…
Tom elfintorodik.
– …vagy inkább óhajt egy koktél, my darling?
Na, azért.

Gyorsan hazamegy, hogy szóljon a programról Jossnak.
Joss épp fekete vonalat húz ecsettel a szemhéjára.
– A francba! Már megint elrontottam.
Tom nem szereti, amikor Joss kifesti magát. Az azt jelenti, hogy…
– Ma este kedvem támadt elmenni itthonról, kicsi Tomom.
Tom morcos képet vág.
– Innék egy jó hideg sört. Te is el akarsz jönni?
Tomnak semmi kedve, de azért azt mondja:
– Rendben.
Joss a robogóval megy. Tom mögötte gurul a biciklijén, és Joss pulcsijába kapaszkodik.
Joss egyre jobban begyorsít.
Tom nehezen tudja fél kézzel tartani a kormányt. Végül elengedi a pulcsit.
– Te tiszta dinka vagy! Akár be is törhetted volna a képed!
Joss vadul rálép a gázra, és keresztülordít a motor zaján, anélkül hogy hátrafordulna:
– Előremegyek! Majd adok én neked, figyelmeztetés nélkül elengedni!
Tom tiszta erőből teker. Ronda dolog, hogy itt hagyta egyedül. A biciklijén nincs lámpa, és már majdnem besötétedett.
Ráadásul a kávézó messze van még.
Megérkezik, leállítja a biciklijét a robogó mellé, lassan elsétál a kirakat előtt. Nagyon szomjas, de nem mer bemenni. Látja, hogy Joss fiúkkal beszélget odabenn és sört iszik. Hangosan vihognak, ő meg a barátnője, Lola. Még kinn is hallani lehet. Tom leül egy padra. A csillagokat nézi, és a házak fényeit, ahogy apránként kihunynak. Az itteni emberek korán lefekszenek. A tulaj kijön, lehúzza a vas-rolót.
És Tom elalszik.

– Te meg mit csinálsz itt?
Tom felriad. Joss úgy rázza, mint Krisztus a vargát.
– Miért nem mentél haza lefeküdni? Nem láttad, hány óra van?
Hogy lehet valaki ennyire ostoba?!

4.
Ön is észrevette?

A szomszédoknál…
Odette kihajol a konyhaablakon. Látja, hogy Archibald négy-kézláb áll a krumplibokrok között. Hogy le ne törje őket, az egyik lábát a magasba emeli, mint amikor a kutya egy fát készül lepisilni. Odette ezt mulatságosnak találja. Kuncogva kiált oda neki:
– Csontra bukkant, Archi?
A férfi morogva felegyenesedik. Ő nem találja ezt nevetségesnek. Még csak el sem mosolyodik. Amúgy sem értette, mit mondott az asszony. Meg aztán, nem is valami ruganyos már. Mostanában sokat fáj a háta.
– Valami furcsa állat látogat a mi kertünk. Egy két lábon járkáló állat, ami 35-ös cipő visel. Hihetetlen, mennyire szereti a mi zöldségeink és gyümölcseink, észrevette?
Odette elfordítja a szemét.
– Épp csak pár krumpli…
Elhallgat. Archibald megenyhül.
– Ah. Szóval ön is észrevette.
Kihívja az asszonyt, hogy kerüljenek egyet a kertben. Háromlábú macskájuk mögöttük üget. Megállnak a krumplibokor előtt, amit Tom kihúzott, majd gondosan visszaültetett. Huncut mosoly jele-nik meg az arcukon. Kivéve persze a macskáén. A krumpli viszont már kókadozik. Nem értékelte a molesztálást. Archibald megöntözi.
– Sose lehet tudni. Lehet, hogy megmarad?
– Igen, elképzelhető. Majd megnézem a könyvben.
A sárgarépaágyások felé is elsétálnak. Archibald egy ott hagyott répát mutat Odette-nek: szembetűnően az út kellős közepére van helyezve. Félig elrágcsálta valaki.
– Ez már tegnap este is itt volt. A híres nyuszi-féle csel, nemde?
Elnevetik magukat.
– Micsoda szerencse, Archi! Egészen közelről tanulmányozhatjuk a helyi faunát. Egy csomó érdekes dolgot tanulhatunk a vadállatok életéről és szokásairól. Annyira izgalmas!
Később Archibald kihozza a fényképezőgépét, lefotózza a meg-rágcsált répát, és a visszaültetett krumplibokrot. Bekerülnek majd az albumba: Első évünk vidéken és más kalandok – by Archibald and Odette.
Odette pedig fellapozza a kertészeti könyvet, de semmit nem talál arra vonatkozóan, hogy újra megfogja-e a földből kiráncigált és visszaültetett krumplitő.
Úgy tűnik, erre nem gondolt senki.

A Kiadó engedélyével.