FőképJelenleg Nápolyban tekinthető meg az 1568-as „Vak vezet világtalant”, az egyik legismertebb Bruegel-festmény. Gert Hofmann könyve ennek a képnek a regényes keletkezéstörténete. A flamand festő alkotásán hat, egymásba kapaszkodó, éppen elesésük pillanatában megörökített vak látható. Hogy kik voltak valójában, nem tudhatjuk. Azonban Hofmann könyvében négyen is nevet kapnak: Ripolus, a vakok vezetője, első a sorban, az ő botja a leghosszabb és jobb napjain talán még lát némi fényt; a második a tolvaj, a megvakított, aki lopás bűnébe esett, ezért elvették szeme világát; a harmadik Bellejambe, az egykori katona; az utolsó Malente, aki énekelni szokott. A közbülső két vak nem kapott nevet. Egyikük meséli el a történetet, többes szám első személyben, minden megállapítása „rólunk” szól. És bár a festményen csak a hat világtalan látható, a regényben vannak mások is.

A könyv egyetlen nap története, azé a napé, amikor a vakok találkoznak a festővel. Bár rég elvesztett látásuk mellett a korábban ismert szavak nagy része is kihullott elméjükből, hisz a legtöbb dolog értelmét vesztette (Tisztás a fenyőerdőben. Jó, de milyen? Szürkület? Szép, de mi az?), mégis, a narrátor a lehetőségeihez képest megpróbálja a lehető legpontosabban leírni az eseményeket, azt, hogy pontosan mi történt velük.

Kora reggel (bár honnan tudhatnák, hisz nem látják a fényt) keltik őket, indulniuk kell Bruegelhez modellt állni – de az utat senki sem mutatja; együtt, egymásba kapaszkodva, egymást támogatva botladoznak a késő téli, kora tavaszi holland tájban, minden megtett lépés kínszenvedés: itt egy kerítésbe ütköznek, ott majdnem egy tóba fulladnak; és nyomorultak, nyomorultabbak, mint bárki más, nyomorultabbak, mint egy utolsó cseléd, nyomorultabbak, mint a faluszéli disznópásztor, ők, akik nem szolgáltak rá erre, akik nem szentek, de semmi égbekiáltó gaztettet nem követtek el és mégis szenvednek; örökös céltáblái az emberi kegyetlenségnek és ostobaságnak, védekezni nem, csak kérni tudnak: Kérlek, ne tedd!

Miután rengeteg szenvedés után megérkeznek, a festő szolgálója arra utasítja őket, hogy gyakoroljanak. Gyakorolják a járást, az elesést. Gyakorolják a kiáltozást, az ordítást – ugyanis Bruegel tökéleteset akar alkotni („hogy egyszer meggyőzően tudja majd ábrázolni az emberi kiáltást”), egy képbe akar sűríteni mindent, de mindent, amit a világról el lehet mondani. És – ha sikerül – ezekben az ordításra tátott szájakban, megfeszült ajkakban, a torkok éjsötét üregében látniuk kell majd az embereknek az igazi, a hamisítatlan rémületet.

Bruegel, mikor megjelenik, teljesen közömbös irántuk, még rájuk sem akar nézni, nem is beszél velük, csak közvetítőkön keresztül. Összpontosít – mindig is ezt az egy képet akarta megfesteni és ez tökéletes lesz, mert tökéletesnek kell lennie. Majd a vakok elindulnak, libasorban, egymásba kapaszkodva, az utat botjaikkal kopogtatva, hogy felbukjanak egy kifeszített kötélben, elébük dobott kőben (honnan tudhatnák, miben). Nem sokkal a bukás után nagy nehezen felállnak, leporolják magukat, megtapogatják fájó testrészeiket, ellátják kisebb-nagyobb sérüléseiket, és kezdhetik az egészet elölről, indulhatnak; újra neki a kötélnek, vagy kőnek, vagy ki tudja, minek, hogy újra felbukjanak, hogy újra egymásra zuhanjanak. Újra és újra és megint. A sárban csúszkálva, botladozva, fájó tagokkal araszolva, persze nem láthatják saját teremtőiket (sem a festőt, sem az Istent), de ők mennek tovább, előre – pedig a dicsőség, a halhatatlanság Bruegelé lesz, és nem az övék.

Ezt a rövid regénykét mindenképpen érdemes elolvasni, Hofmann ugyanis ezzel a különleges nézőponttal és elbeszélői helyzettel képes ráirányítani a figyelmet a művészet értelmére és az ember magára hagyatottságára, erre a jellegzetesen 20. századi problémára. Mindannyian vakok vagyunk egy közömbös isten színe előtt – lehetséges ez?