Főkép Ez már a negyedik darabja a szerző Elízium ciklusának, és azt kell mondjam, ez tetszik a legjobban (bár ebben nyilván közrejátszik az eltelt idő miatt az előző részek óhatatlan elhalványulása emlékeimben), mert ragyogóan sikerült a regényben ötvözni a tudomány fejlődését, és az ebből menetrendszerűen bekövetkező problémákat a távoli jövőben – vagyis megvalósult mindaz, amiért annak idején a sci-fit „feltalálták”.
 
A könyv többek között azért tetszett, mert személy szerint bízom a nanotechnológia egy-két évtizeden belüli megvalósulásában, aminek köszönhetően reményeim szerint főként az egészségügy alakul át gyökeresen. Az elérhető árú nanók gyakorlatilag majd megteszik mindazt, amire manapság csak gyógyszeres kezeléssel, vagy sebészi beavatkozással képes az orvostudomány. Nincs többé influenza, bőrhibák, kopaszodás, csontkopás, lyukas fog, stb. Azt nem állítom, hogy segítségükkel elérjük a hallhatatlanságot (erre szerintem még nem készült fel az emberiség), de arra fogadni mernék, hogy egészségesebbek leszünk. Remélem, ezt még megérem. De vissza a regényhez.
 
Slonczewski ezúttal IS bámulatos munkát végzett. Regényében olyan jövőképet vázol elénk, ahol a civilizáció alapja a biológia, az épületek például élő, szerves anyagból készülnek, valamint saját tudatuk van, s többek között képesek arra, hogy lakóik igénye szerint megváltoztassák berendezésüket és belső terüket. A történet valamikor az előző három után játszódik, mondhatni összetalálkoznak benne az elfek (elíziumiak), a Prokaironról származó agyserkentők és persze Valedon fővárosának művészei, akik közül Dolomothi Krizoberillt (röviden Kriz) ismerjük meg alaposabban. Személyében egyszerre üdvözölhetjük az eseményeket ismertető narrátort és a főszereplőt, aki nem csupán részese lesz a társadalom válságát okozó „agypestisnek”, hanem bizony formálója, alakítója is az ezzel kapcsolatos eseményeknek.
 
Kriz egyszerre testesíti meg a vidéki környezetét szűknek találó ifjú nőt (ennek tudható be naivitása, és az időnként felbukkanó józan paraszti észjárása), az önkifejezést folyamatosan kereső művészt (inkább az alkotással foglalkozna, mintsem napi ügyekkel), az anyagi gondokkal küzdő pályakezdőt (mókás, hogy a távoli jövőben a lakbérről alkudozik az épület és az ember), rendelkezik azonban egy olyan tulajdonsággal, amivel csak kevesen: képes tanulni saját hibáiból. Mert hibázik, néha rossz döntéseket hoz, nem szentel elég figyelmet környezetére – egyszóval inkább emberi karakter, mintsem isteni. Mégis, a kísérleti célból testébe telepített élő agyserkentők (intelligens mikrobák, röviden mikrók) számára ő a mindenség, akit, istenként imádnak, és mint később kiderül, nem véletlenül hívnak az Irgalom Istenének.
 
A másik főszereplő, vagy inkább főszereplők pedig az eleutherek törzse, a Krizbe telepített mikrók, akik szállás fejében (nemes egyszerűséggel Kriz agyában építik fel városukat), nem csupán a gazdatest egészségére ügyelnek, hanem új ötletekkel, nézőpontokkal gyarapítják a lány művészetét. Az írónak véleményem szerint sikerült visszaadnia a mikrók idegenségét, a rövid életciklusuk okozta másságot, ráadásul a mikró törzsek sem egyformák, vannak közöttük művészek, matematikusok, katonai rendben élők, stb. Persze vannak nehézségek, például a mikrók élete az emberénél sokkal gyorsabban pörög, és így mire eljutunk az utolsó oldalra, számos generációt ismerünk meg, akik ugyanúgy keresik a válaszokat az élet nagy kérdéseire, és mindenről saját véleményük van.
 
Slonczewski nem csupán biológiai elképzeléseit osztja meg velünk, hanem az általa elképzelt jövőbeli társadalomképét is – ami cseppet sem vonzó. Hiába az eltelt évszázadok, a technikai fejlettség, a vagyoni különbségek ugyanúgy megszabják a lakóhely, az étel, a szórakozási lehetőségek és az orvosi ellátás milyenségét. Az egymástól messzire kívánkozó cselekményszálakat Kriz személye köti össze, aki képes megőrizni egyéniségét, nem olvad be egyetlen csoportba sem, pedig menet közben több lehetőség is adódik erre, valahogy úgy van jelen a közösségben, hogy mindig megőrzi saját véleményét, és ennek köszönhetően döntései, cselekedetei a többség szemében általában kiszámíthatatlanok, úgy tűnik, az individualizmus a távoli jövőben is megmarad nekünk.
 
Aztán kapunk pár odavetett utalást, ami szintén azt erősíti, hogy évszázadok alatt sem változik meg az emberek gondolatvilága. „Végül a cső kinyílt, mindössze egy szinttel az Alvilág felett. Kriz belélegezte a szennyvíz és a hibás plaszt szagát. Nem volt éppen a legrosszabb környék, nagyrészt rendes Homo Gorilla ősökkel rendelkező „majom-ember hibrid” bevándorlók lakták” ők végezték a csövek javításait meg a többi olyan munkát, amit az értelmes gépek le sem köpnének. Graffiti-feliratok terítették be a nanogyökereket, amelyek egy tíz emelettel följebb lévő városi banképülethez tartoztak: „HIBRIDEK, VISSZA AZ ERDŐBE! HOMO = SAPIENS!” A „Sapiens” egy bevándorlóellenes csoport. Persze, a szabad gépeket is gyűlölik, csak az kevésbé volt egyértelmű, hogy az öntudatra ébredt gépeket hová „küldjék vissza”.”
 
A könyv terjedelme ne riasszon el senkit, mivel szó sincs túlírásról, minden a helyén van, a történet kerek, a világról pont kellő infót kapunk, a különféle humanoid fajok, a mikrók és persze a szabad gépek pedig csak fokozzák a sokszínűséget, amibe jól elrejtett utalások, és kimondatlan válaszkeresések (például a szabad akarat) ágyazódnak, ráadásul Slonczewski nem rest helyenként humorral oldani a feszültséget. Egyszóval ez egy remek sci-fi, amiben jól megfér egymással a tudomány és a fantázia, gép-ember-mikró. Kötelező darab.