Főkép

Az 1960-as évek elején játszódó, jellegzetesen „lakótelep- és változásszagú” történet főhőse a körülbelül tízéves fiú, Finn, akit édesanyja egyedül nevel egy zsúfolt lakásban. Az anyuka egy nap úgy dönt, hogy – alacsony fizetését kiegészítendő – a lakás egyik szobáját bérbe adja. Némi felújítás, rendezgetés és néhány nem megfelelő jelölttel való találkozás után végül sikerül is alkalmasnak tűnő albérlőt találnia – Kristiant, aki rendesen fizet, de azért az anyuka véleménye szerint meglehetősen fura fazon: van például tévéje, de nem nézi; mindenféle hasznos és haszontalan ismeret birtokában van, és igen választékosan tudja kifejezni magát, máskor viszont csúnyán beszél, ami zavarja szállásadóját; és bár mindenféle történeteket mesél a korábbi foglalkozásairól, azt senki sem tudja egész pontosan, hogy most mit csinál. Az albérlő beköltözésével majdnem egy időben újabb taggal is bővül a család: megérkezik Finn féltestvére, az apja második házasságából származó kislány, Linda, akiről a saját édesanyja nem képes gondoskodni. Linda nem kevésbé „fura”, mint Kristian: lassú, álmatag, alig beszél, sokáig senkivel nem barátkozik, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy átlagos gyerek.

A magát félig-meddig családtagnak tekintő, időnként férjként és apaként viselkedő albérlő, illetve a bizalmatlan, sok törődést igénylő Linda jelenléte, és az ő jogos (vagy éppen érthetetlennek tűnő) igényeik miatt anya és fia addig szinte mesebelien harmonikus és őszinte viszonya szép lassan kezd megváltozni. Felszínre kerülnek a régi fájdalmak és emlékek (például az anya, aki eddig minden közös fényképet gondosan rejtegetett, végül csak rászánja magát arra, hogy megmutassa a fiának az apja képét); az anyuka időnként titokzatos módon eltűnik, amire a fia öntudatlan daccal úgy reagál, hogy a korábbi jógyerek-szerepével szakítva ő is el-ellóg, és belekeveredik néhány lakótelepi balhéba; na és persze Finn lassan kamaszodni is kezd, átéli az első iskolás szerelmet és csalódást, s ez szintén eltávolítja őt az anyjától.

Mivel a történetet a korához képest gyakran igen éretten gondolkodó fiú (félig még naiv-gyermeki, félig már kamaszos-felnőtt) szemszögéből látjuk, természetesen sok részlet megmagyarázatlan és megmagyarázhatatlan marad, hiszen egy tízéves gyerek valószínűleg számos, általa tapasztalt dolog teljes jelentőségével nincs (nem lehet) tisztában, bármennyire okos és érett is. A fiú által elmesélt események között van olyan, ami felnőtt olvasóként egészen könnyen érthető, de néhány dolog még így is homályos marad, s időnként úgy éreztem olvasás közben, jó volna egy kicsivel többet tudni ahhoz, hogy megértsem, mi történik és főleg: miért. (Az anyuka és az albérlő viszonya – ami sejthetően túllépi a „hagyományos” tulaj-albérlő kapcsolat kereteit – például meglehetősen fontos szál a regényben, ugyanakkor a kósza utalásokon kívül mást nem olvashatunk a kapcsolat pontos mibenlétéről, s így nehéz megérteni az anya és Kristian érzelmeit és vitáit.)

Ez a fajta homályosság, a dolgok kimondatlansága és a sok bizonytalanság azonban természetesen érthető, hiszen a könyv – ami egyszerre kamaszregény, „múltfeldolgozós” dráma, valamint a 60-as évekbeli norvég hangulatot és életmódot igen érzékletesen ábrázoló korrajz – végül is legfőképpen épp az emberek közti viszonyok és érzelmek bonyolultságáról és megmagyarázhatatlanságáról szól.

Részlet a regényből