FőképJosey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope szülötte: a hegyekkel körülvett, apja, Marco Cirrini által álmos kisvárosból síparadicsommá változtatott városka jelenti egész világát. Bár minden vágya, hogy maga mögött hagyja, eme vágyát csupán a gardróbjában rejtőzködve lapozgatott utazási magazinokban éli ki – Josey ugyanis nem hagyhatja el Bald Slope-ot. Ott van neki anyja, az idős, betegségét mániásan titkoló egykori szépség, akit ápolnia kell; ott van apja öröksége, a neve, ami örökre városához köti; és ott van saját, nem múló kisebbségi érzése: hisz hogyan is tudna ő, a kiállhatatlan, szerencsétlen, előnytelen külsejű, elkényeztetett Josey Cirrini szembenézni a nagyvilággal?
 
Josey hiába huszonhét éves, hiába dekoratív, hiába okos és kedves lány, mindig is anyja zsarnoki hatalmának foglya volt: egy anyáénak, aki sosem akarta őt, sosem szerette, és akivel szemben állandó bűntudata van a gyermekkorában neki okozott sérelmek miatt. Hogy is hagyhatná el? Josey cselekvés helyett az álmaiba menekül, gardróbját tiltott nyalánkságokkal pakolja tele, és esténként a muffinok, csokis kekszek, karamella és cukrozott fánk halmok közt lapozgatja romantikus regényeit, vagy álmodozik a magazinok színes képei felett.
 
Ebbe a lefojtott, magányos, már-már szánalmas kis világba tör be egy napon a városka rossz hírű pincérnője, Della Lee Baker, aki egész egyszerűen beveszi magát Josey gardróbjába és nem mozdul onnan. Feltett szándéka, hogy kimozdítja Josey-t ebből az állóvízből, és megmutatja a lánynak, hogy van élet a gardrób falain kívül. Elküldi szendvicset vásárolni a vörös hajú Chloe-hoz, aki épp elhagyta menő ügyész barátját; öltözködési tanácsokkal látja el; apró lázadásokra bírja rá – s rányitja a szemét néhány évtizedes rejtélyre, melyek létezéséről Josey nem is tudott, ám felszínre kerülésük tán alapjaiban változtatja meg életét.
 
Sarah Addison Allen első magyarul megjelent regénye, A csodálatos Waverley-kert olyannyira elvarázsolt, hogy amint befejeztem, azt vártam, mikor jelenik meg az írónő újabb könyve. A kiadó nem kényeztetett el minket, jócskán kellett várni, de megérte. A Sugar Queen – Édes élet mintha az előző regény ellenpontja lenne, már ami a hangulatát illeti: míg az forró és poros déli vidéken játszódott, ez hűvös és havas, hegyekkel körülvett téli kisvárosban – szerencsém is volt az olvasással, mert míg az előzőt csüggesztően forró nyárban olvastam, ezt épp karácsonykor. Így legalább a könyvből áradó téli, jégvirágos hideg és a lapok közül szinte kiszállingózó hó kárpótolt a bosszantóan tavaszias karácsonyért.
 
Mert Sarah Addison Allen regényeinek legnagyobb varázsa ez az utánozhatatlan atmoszféra. A történetei a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyedinek: fullasztó kisvárosi közegből menekülni kívánó lányokról, a szerelem elől futó fiatal nőkről, kis közösségek intrikáiról, távolról jött idegen által hozott megváltásról ezer helyen olvashattunk már; ahogy sebzett lelkű, önmarcangoló szépfiúkról és maguknak megbocsátani képtelen macsókról is. Nem mindegy azonban, mindezt hogyan tárják elénk.
 
Az írónő minden sorát, minden szereplőjét, minden leírását áthatja valami megfoghatatlan, szolid varázslat, afféle hétköznapi mágia, ami ott van Chloe mennyei sajtos szendvicseiben, Nova Berry szerencsehozó piros sáljában, az árvacsalánteában, és a könyvekben, amik váratlanul fel-felbukkannak Chloe környezetében. Vajon van könyvmoly, akit hidegen hagyna a gondolat, hogy a könyvek csak úgy felbukkannak, mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Ugye, hogy nincs? Ám vajon mit szólnánk, ha életünk fordulópontjaihoz érve önsegítő könyvek jelennének meg a konyhapulttól az autónkig mindenütt, és rendre más irányba terelgetnének, mint amit magunk választanánk? Vajon átadnánk magunkat nem evilági bölcsességüknek, vagy dacolnánk velük?
 
És vajon mit tennénk, ha kiderülne, hogy mindenki által istenített apánk is csak gyarló ember volt, aki követett el hibákat, ad absurdum, gonoszságokat, hogy anyánk sosem szeretett, hogy akár fel is lázadhatnánk, és a saját lábunkra állhatnánk, hisz nem akadályoz benne más, csak a saját gyávaságunk? Josey Cirrini és Bald Slope hétköznapi, csak épp egy kicsit elvarázsolt lakóinak története ezekről a súlyos, megkerülhetetlen, ám mindennapos kérdésekről szól. Semmi különös, mondhatnánk, mégis: olyan hangulatos, impressziókból építkező, az érzékeinkre ható, egyéni hangon megírt, finom fantasztikummal körülszőtt kis mesék ezek, amelyeket egyszerűen jó olvasni. Jó elveszni bennük, átruccanni egy másik világba, jó hinni a gardróbban megbújó tündérkeresztanyákban – még akkor is, ha a könyv végén pofon csap a realitás.