FőképYann Martel könyvének központi kérdése, hogy vajon lehet-e (szabad-e) mindenből történetet, fikciót csinálni. Én azt gondolom, szabad. Természetesen kell hozzá jó ízlés és némi tapintat (de nem kényeskedés). A szerző eddig magyarul megjelent műveit ismerve azt hiszem, Martel mindkettővel rendelkezik – de nem mindig él velük egyformán jól. A Helsinki Roccamatio család a tények tükrében c. elbeszéléskötetében, különösen annak címadó történetében például hihetetlenül jól használja ezeket a tulajdonságokat. Sikerkönyvében, a Pi életében valamivel kevésbé jól: ott mintha ő maga is elbizonytalanodna a saját képességeit illetően – mintha nem lenne biztos benne, valóban lehet-e mindenből fikciót csinálni. Ez a könyv pedig valahová a kettő közé esik – kicsit túlságosan „megcsinált”, nem olyan keresetlenül őszinte, viszont semmiképp sem bizonytalankodó.

A történet főszereplője egy Henry (ál)nevű író (aki, néhány jelből úgy tűnik, Yann Martel fiktív alteregója). Henry a történet kezdetét megelőző öt évet egy rendhagyó holokausztkönyv írásával töltötte: írt egy fiktív történetet és egy értekezést, s a két művet egy kötetben szeretné kiadatni, megfordítható könyvként, hogy mindenki szabadon eldönthesse, a fikció vagy az értekező mű olvasásával szeretné-e kezdeni az olvasást. A kiadók azonban elzárkóznak a mű megjelentetésétől, s az író a kudarc miatt váratlanul úgy dönt, hogy felszámolja addigi életét, és feleségével együtt – nézőpont kérdése – elbújik/új életet kezd egy meg nem nevezett nagyvárosban.

Henry élvezi az új életét: csatlakozik egy amatőr színtársulathoz; egy kakaóbárban pincérkedik, újrakezdi a kora ifjúságában félbehagyott zenetanulást, a maradék idejét pedig az állatos sikerkönyvével kapcsolatban továbbra is érkező olvasói levelek megválaszolásának szenteli. Egy napon így kerül kezébe egy különös levél: a levélíró küld neki egy novellát Gustave Flaubert-től, illetve egy abszurd(nak) tetsző – egyébként valahogy Beckettre emlékeztető – dráma egyik jelenetét is mellékeli. A levélíró Henry segítségét kéri, s bár az író nem szeret ilyesféle kéréseknek eleget tenni, mégis felkeresi az ugyanabban a városban élő férfit: egy idős, komor, humortalan állatpreparátort, aki, mint mondja, a Beatrice és Vergilius című (abszurd) drámáján dolgozik, mióta az eszét tudja, ám vannak részletek, amelyekkel nem boldogul, ezért volna szüksége Henry segítségére.

Henryben érdeklődés támad a mű és annak írója iránt, és a továbbiakban rendszeresen felkeresi őt, segít neki a problémás részek megírásában, és beszélget vele – a készülő drámáról (amelynek két címszereplője egy szamár és egy bőgőmajom, és látszólag nem szól semmiről, Henryben viszont egy idő után felébred a gyanú, hogy a mű valójában a holokausztról szól); az állatok preparálásáról (amely az idős preparátor véleménye szerint arra teremt lehetőséget, hogy az ember megőrizze a múltat, illetve jóvá tegyen olyan dolgokat, amelyek „végérvényesen megtörténtek”); és a valóság fikcióvá alakíthatóságának lehetőségeiről.

És mint már említettem, tulajdonképpen az egész könyv ez utóbbi témáról szól. Martel sokféle szempontból megvizsgálja a kérdést, hogy lehetséges-e (szabad-e) történetet írni arról/abból, amire nincsenek szavak; hogy szabad-e ilyen témákról allegorikusan-szimbolikusan-metaforikusan írni; illetve hogy kell-e egyáltalán erről történetet írni. A könyv egésze is ezekre a kérdésekre reflektál. A könyvbeli író művét például azért utasítják vissza a kiadók, mert nem szól semmiről, később pedig Henry ugyanezt kérdezi az öreg preparátor holokausztdrámájával kapcsolatban: miről szól? Ha pedig kilépünk a könyvön belüli fiktív történetek közül és magát Yann Martel könyvét nézzük, mi is feltehetjük a kérdést: miről szól ez? S lehet, hogy a válasz az, hogy nem szól semmiről, hiszen az egész regény a valamiről szólás lehetőségeit és/vagy lehetetlenségét vizsgálja, a történet maga pedig kevéssé érdekes.

Az ilyesmi persze tekinthető (akár öncélúan) posztmodern(kedő), okoskodós játéknak is, de ezt a könyvet nem érzem ilyen játéknak, mert a sok önreflexió, irodalmi és önéletrajzi utalás, az egymásba ágyazott, egymásra ható és egymást szinte kioltó történetek, és a hangsúlyos fikcionalitás és allegorikus jelleg ellenére (vagy miatt) a mű elmond valamit a holokausztról, olyasmit, ami egyáltalán nem játék, s amitől az olvasónak egészen összefacsarodik a szíve. S bár néhol talán kicsit túl sok a „posztmodernkedés” és a fikció, azt gondolom, ez egy „igaz” könyv – és ahogy a regényben is szerepel: „egy művészeti alkotás azért működik, mert igaz, nem pedig mert valós”.