Főkép

Réges-régen történt, hogy egy ismerősöm ismerősének, aki – mellékesen mindkettőnkhöz hasonlóan – Kurt Vonnegut műveiből írta a szakdolgozatát, a védés nyitányaként azt a kérdést szegezték neki, hogy szerinte miért nem kellene a kukába dobni a górcső alá vett szerző – vagyis közös nagy kedvencünk – műveit. A problémafelvetés nyilvánvalóan pusztán provokatív volt, Kurt Vonnegut mellőzöttsége az antológiákban, egyetemi kurzusokon, és általában a magas irodalmi körökben mindenképp valós és szembetűnő. Talán éppen rendkívüli népszerűsége, valamint azon szerencsétlen tény miatt, hogy a huszadik század harmadik harmadában egy egész generáció találta meg benne eszmei képviselőjét, szócsövét, a kanonizált nagyok, no meg a velük foglalkozó kutatók is módjával említik csak Vonnegut nevét, foglalkoznak az írásaival.
 
Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a miértekre, immár rendelkezésünkre áll egy hiteles forrásokból táplálkozó, alaposan megkutatott és tényanyaggal bőségesen telepakolt forrás: Charles J. Shields mostantól magyarul is olvasható Vonnegut-életrajza, amiből megismerhetjük az író családi hátterét, a karrier kezdetét, a magazinokban megjelent, eleinte sokat jövedelmező novellák születésének történetét, Az ötös számú vágóhíd megjelenését megelőző küzdelmes éveket, a hirtelen jött sikert és elismerést, az írói és magánéleti válságokat, valamint a kegyetlen, öregkori élményeket.
 
A kötet persze elsősorban az írót, nem pedig a művekben megjelenő témákat vagy stílust magyarázza, és ha lehet, Shields biográfiája még inkább kihangsúlyozza a szerző, azaz a valóságos személy, valamint a regényekbe és esszékbe foglalt eszmék alapján kirajzolódó egyéniség között húzódó, mélységesen mély szakadékot. Számos helyen említi például, hogy magánemberként, felkért előadóként, vagy más nyilvános szereplések alkalmával Vonnegut rendszeresen megdöbbentette rajongóit, akik egyfajta hippit láttak benne, miközben az író a valóságban egy boldogulni vágyó, a szabad verseny szellemét családjától megöröklő, akár konzervatívnak is nevezhető középosztálybeli amerikai volt. A személyes kapcsolatok terén pedig különösen elviselhetetlennek hat Vonnegut durva hűtlensége azokhoz, akiknek éppen a felemelkedését köszönhette.
 
Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy nem Drezda bombázása jelentette számára az egyetlen feldolgozhatatlan traumát, hanem szülei és bátyja, valamint a félresikerült házasságok úgyszintén megkeserítették az életét. Az efféle részletek ismeretében inkább csodának tűnik, hogy az írónak sikerült megőriznie alkotóerejét, nem őrült bele az állandó kudarcokba, és mindössze egyszer próbálkozott komolyan az öngyilkossággal. És ugyan az élmények és valós személyek átdolgozva, stilizálva ugyanúgy belekerültek Vonnegut műveibe, mint – metafikciós „segédeszközként” – önmaga is, a könyveknek vajmi kevés köze maradt a valósághoz, hiszen Vonnegut tanmeséket írt, így a jellemfejlődést mindig alávetette az erkölcsi mondanivalónak, vagyis alakjai sosem dinamikusak, inkább a börleszkekből ismert egydimenziós figurák, akik az adott helyzetekben kivétel nélkül az elvárt módon cselekszenek. Azaz afféle skinneri gépezetek, a mondanivaló átadásának egyszerű kellékei.
 
Shields könyvének legnagyobb erénye, hogy úgy sikerül elmesélnie ezt a nem mindennapi élettörténetet, hogy közben szinte játszik az érzelmeinkkel: hol felháborodunk Vonnegut szívtelenségén, hol együtt érzünk vele, vagy szurkolunk neki, hol pedig végtelenül sajnáljuk őt, amiért alapvető jósága és kedvessége ellenére annyit szenvedett. Ráadásul annak ellenére szánjuk, hogy tisztában vagyunk vele: a jót és a rosszat összeadva valahol zérus eredményt kapunk, a sikerek kiegyenlítik a kudarcokat, a barátok jósága ellensúlyozza a bensőségesebb kapcsolatok pokoli megpróbáltatásait.
 
Persze régóta tudjuk, hogy felesleges egy író életét mindenáron belevetíteni, mintegy beleolvasni a műveibe. A szövegek mind önmagukban, vagy legalábbis az irodalom szélesebb kontextusába helyezve is értelmezhetők. Érdemes ugyanakkor megismerni Kurt Vonnegut voltaképp kivételes életét, amely mégis azt példázza, hogy a jó és a rossz bármelyikünkkel egyaránt megtörténhet. És azon sem csodálkozom, ha valaki az életrajz megismerése után kedvet kap hozzá, hogy újraolvassa a teljes vonneguti életművet.

Részlet a könyvből