Főkép Tüneményes kis könyv ez, régies, hideg, mégis bensőséges hangulatot árasztó borítóval, nem lehet nem kézbe venni, ha az ember meglátja a könyvesboltban. Egy ausztrál írónő regénye, melyről a fülszöveg azt állítja, hogy A kis herceg és A Végtelen Történet mellé illik. Ezt olvasva vissza is raktam, mert annyira nehezen hihető állítás ez, ám végül mégis nálam kötött ki a könyv.
 
A két említett klasszikushoz alig van köze, meg sem közelíti azokat színvonalában, de attól még jó könyv. Csak az elvárásaimat fokozta túlontúl magasra a kiadó, sajnos. A történet mesélője egy 13 éves kislány, aki néhányadmagával éldegél valahol egy apró, északi szigeten. Sűrűn csapongó elbeszéléséből megtudjuk, hogy mindkét szülője a háború menekültje volt, s mindenki más is, aki a szigeten lakik, valami sorsszerű, előre el nem tervezett módon került oda. Mindnyájan különös figurák a maguk módján: Minou édesapja folyamatosan a végső igazságot keresi (rászoktatva a kislányt is a filozofálásra, s azzal bolondítva, hogy ők bizony Descartes leszármazottai), édesanyja, mielőtt eltűnt, épp az apa ellentéte volt, a világra nyitott, életvidám, mindenben a különlegeset, a varázst kereső, megszelidíthetetlen szépség. Tiszteletes fél a sötétségtől és gyakran süt közel ehetetlen pereceket, Ládás bűvészládákat gyárt, s maga is cirkuszi mutatványos, Nevenincs rendkívül intelligens kutya – Minou pedig, ha épp nem a szigetet járja azon töprengve, miért ment el édesanyja (hogy meghalt, azt ő nem hajlandó elfogadni), színes sálakat kötöget szabadidejében. És ebbe a kis közösségbe érkezik a tengerről egy halott fiú, akiről jószerével semmit nem tudni, de mind Minou, mind az apja szívesen beszélnek hozzá...
 
Amennyire hirtelenek a váltások Minou meséjében, a mélyén annyira tiszta is a szöveg – mintha csak a hó, a tenger, az ég tükröződne benne. A regényben épp annyira fontos a hangulata, a szimbólumai, mint a mondanivalója. Leginkább a szeretetről és a gyászról beszél, megintcsak egyszerre egyszerű és zavaros módon, ahogy egy ilyen különleges körülmények között felnövekvő lánytól talán el is fogadható. És az mindenképp erénye a regénynek, hogy gondolkodni valót ad, nem pedig kész választ minden kérdésre.
 
Minou édesanyjáról és a szigetről magáról Joanne Harris egyes írásai jutottak eszembe, egyébként viszont sokkal inkább érzek itt rokonságot Jostein Gaarder (Sofie világa, A kártya titka, Tükör által homályosan, stb.) és David Almond (például Skellig) filozofálós, különös atmoszférájú regényeivel, mint a fülszöveg által emlegetett könyvekkel, bár még ezek is rétegzettebbnek és mélyrehatóbbnak tűnnek. De igazából nem is olyan könnyű megítélni ezt a könyvet. Noha nem adta teljes mértékben azt, amit vártam tőle (magam is épp gyászban), mégis, ha elég idősek lesznek már hozzá, szívesen adom majd a fiaim kezébe. De felnőtt olvasókat is megérinthet, legfeljebb ők úgy lesznek majd vele, mint én, aki már túl sok olyat olvasott, amihez ezt a regényt hasonlíthatja.