Főkép

Nem tagadom, ha éppen nincs jobb elfoglaltságom, előszeretettel nézek televíziós sorozatokat, persze nem válogatás nélkül, és lehetőleg bűnügyi témában. Fontos szempont, hogy legyen benne valami egyedi, érdekes vagy izgalmas, ami kiemeli a többi közül, legyen az bármilyen apróság is. A Dr. Csontban az tetszett, hogy a karakterek különlegességéből adódóan számos humoros helyzet adódott, amik jól oldották az éppen aktuális feszültséget, és segítettek feldolgozni a szörnyűségeket. Hihetetlen volt, hogy létezhetnek ilyen figurák, de jó volt hinni abban, hogy talán mégis. Szóval szerettem, sőt, igazából még most is szeretem a sorozatot, így szívesen olvasom a hozzájuk kapcsolódó regényeket, sorozatokat is. Az első és második kötetről már írtam korábban, ezúttal tehát a harmadikról osztanék meg néhány gondolatot, hátha páran kedvet kapnak, és elolvassák, ha esetleg még nem tették meg. Meg egyébként is…
 
Az még mindig fura számomra, hogy ennyire mások a karakterek a televíziós és az írott sorozatban. Nem szívesen foglalok állást, hogy melyik a jobb vagy rosszabb, mert mindkettőt szeretem, ám biztos vagyok benne, hogy akik a képernyőn találkoztak először a nyughatatlan törvényszéki antropológussal, azok a regényeket egy kicsit unalmasnak, vontatottnak fogják tartani, sőt, egyes megnyilvánulásokkal és helyzetekkel nem fognak tudnak mit kezdeni. Mint ahogy azok sem lehetnek könnyű helyzetben, akik valamilyen csoda folytán először az írott verzióval találkoztak, és csak utána volt szerencséjük egy televíziós epizódhoz, ők ugyanis legalább annyira értetlenül fognak állni például a családi-, baráti- és munkatársi kötelékek láttán vagy éppen hiányán. Persze lehet, hogy tévedek, ennek fennáll a lehetősége.
 
„Úgy hívták, Emily Anne. Kilencéves volt. Fekete loknik, hosszú szempilla és karamellszínű bőr. Fülébe apró aranykarikát fűztek. A homlokát két kilenc milliméteres, Cobra félautomata fegyverből származó lövedék fúrta át.”
 
Így kezdődik a sorozat harmadik kötete, melyben Dr. Temperance Brennan rivális motoros bandák háborújában találja magát. De ne szaladjunk ennyire előre. Az egész úgy kezdődött, hogy Dr. Brennan éppen a laborban próbálta meg néhány kupac emberi és egyéb maradvány alapján azonosítani egy robbanás áldozatait, amikor behozták a halott kislányt. És hiába a több éves tapasztalat, a csaknem teljes immunitás a szagokkal, a megcsonkított, megégett vagy elrothadt hússal és csontokkal kapcsolatban, a látvány alaposan felkavarta, pedig a munkája során akadt már dolga megölt csecsemőkkel, összevert vagy különböző okokból betegesen lesoványodott kisgyermekekkel, sőt, pedofilok áldozataival is. Mindez szörnyű és megbocsáthatatlan, ám ami talán még ennél is rosszabb, hogy Emily Anne csupán járulékos költség a rivális motoros bandák közötti harcban. Hát kell ennél több, hogy Dr. Brennan részt akarjon venni a nyomozásban, még ha olyanokkal is kell együtt dolgoznia, akiket nem különösebben szeret? Nem hiszem, főleg, hogy időközben sikerül azonosítani a robbanás áldozatait is, akik szintén kapcsolódnak a motoros bandákhoz. És ez még csupán a kezdet…
 
Kathleen Joan Toelle „Kathy” Reichs ezúttal egy olyan területre invitál bennünket, ami a maga vad romantikájával sokakat vonz, ám szerintem csak kevesen ismerik a valóságot, ők meg biztos, hogy nem beszélnek róla. Nos, azt nem tudom, hogy a könyvben leírtak mennyire alaposak (nekem annak tűntek), és mennyire felelnek meg az igazságnak (gyanítom, a szerző alaposan utánanézett), az viszont biztos, hogy a rendelkezésre álló információk alapján az emberek félelme nem alaptalan ezektől az alakoktól. Szívesen mondanám, hogy a szerző nem foglal állást, de ez nem igaz, hiszen ő a rendfenntartó erők szemszögéből közelít az eseményekhez, vagyis a nézőpont adott, bár a következtetést mindenkinek magának kell levonnia, mint ahogy az árat is mindenkinek magának kell megfizetnie – mindenért. Bár az olvasottak elég ijesztőek és lehangolóak, azért jó, ha a regény utolsó sora lebeg a szemünk előtt, mert így egy kicsit elviselhetőbb a világ.
 
Nagyon szeretem, ahogy Kathy Reichs ír, nála ugyanis bármennyire is szakmai a szöveg, nem érzem magam elveszettnek a sok szakkifejezés hallatán, ráadásul mindig sikerül megtartania azt az egyensúlyt, ahol még távol tudunk maradni az események sűrűjétől, de már közelről legyint meg bennünket a veszély szele. Nála soha nem lehet tudni, hogy meddig tartanak a nyugodt, leíró, egyesek szerint már-már unalmas részek, és mikor lendülnek be az események, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. A befejezés ezúttal is számos lehetséges folytatást rejt magában, kíváncsi vagyok, merre indulunk tovább. Az biztos, hogy az eredeti sorrend szerint most a Fatal Voyage következik…