FőképFülszöveg:
Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére.
A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy.
Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

Részlet a könyvből:
Előszó

Nem kötelező szenvedni

Egy bölcs mondás szerint az igazi úriember nem beszél a nőkről, akikkel szakított, meg az adóról, amit befizetett – nos, ez a mondás úgy kitaláció, ahogy van. Én dobtam össze az imént. Elnézést. Ha azonban valóban létezne ilyen mondás, talán szintén az úriemberség egyik feltétele lenne nem beszélni arról, hogy mit teszünk egészségünk megőrzése érdekében. Egy igazi úriember bizonyára valóban nem fecseg összevissza arról, hogy miképpen marad fitt. Ez az érzésem.
Mint azt mindenki tudja, én nem vagyok igazi úriember, tehát az előbbiekkel nem különösebben kellene törődnöm, de mégis, kicsit zavarba ejt, hogy a jelen könyvet írom. Mentegetőzésnek hangzik, ami kellemetlen, de akkor is igaz, hogy miközben ez a könyv a futásról szól, az egészségmegőrzésről nem esik benne szó. Nem hirdetem, hogy: „Na, kérem, egészségünk érdekében mindannyian fussunk naponta!” Csupán arról fogok elmélkedni, hogy mit jelent nekem a futás, és kérdéseket teszem föl magamnak, hogy aztán megválaszoljam őket.
W. Somerset Maugham írja, hogy „minden borotválkozásban filozófia rejlik”. Ami talán azt jelenti, hogy lehet bármilyen hétköznapi egy tevékenység, ha napi rendszerességgel folytatjuk, az elmélyült szemlélődéshez vezethet. Szívből egyetértek Maugham meglátásával. Vagyis ha íróként, továbbá futóként írok egy személyes jellegű, szerény kis szöveget a futásról, majd nyomtatásba adom, az valószínűleg nem
tekinthető súlyosabbfajta tévedésnek. Nekem sok vesződséggel járó természetem van: az a típus vagyok, aki semmit nem képes végiggondolni, ha nem írja le. Ahhoz tehát, hogy megvizsgáljam, mit jelent nekem a futás, muszáj volt dologra fognom a kezem, és megírnom ezt a szöveget.
Egyszer, amint egy párizsi szállodában heverészve az International Herald Tribune-t olvastam, véletlenül találtam benne egy maratoni futókról szóló összeállítást. Interjút készítettek néhány híres futóval, megkérdezték tőlük, hogy verseny közben, saját maguk buzdítására mi ismétlődik mantra gyanánt a fejükben. Nagyon érdekes összeállítás volt. A végigolvasása után tele voltam csodálattal, hogy mi mindenre gondolnak, míg lefutják a 42,195 kilométert. Bizony, a maratoni futás rendkívül megterhelő sport. Valamiféle mantra ismételgetése nélkül kibírhatatlan.
Az interjúalanyok között volt egy futó, aki, mióta csak fut, mindig a (szintén futó) bátyjától tanult mondatokat hajtogatja magában verseny közben. Pain is inevitable. Suffering is optional. Ez az ő mantrája. A pontos árnyalatokat nehéz japánul visszaadni, de egy szándékoltan egyszerű fordítás úgy szólna, hogy „a fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező (választható, rajtunk múlik)”. Ha például futás közben úgy érezzük, hogy „jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább”, abból a „nagyon kemény” elkerülhetetlen tény, de a „bírom vagy nem bírom” rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva. Azt hiszem, a fenti két mondat tömören összefoglalja a maratoni futás legfontosabb sajátosságait.
Több mint tíz éve jutott eszembe, hogy írnom kellene egy könyvet a futásról, de aztán csak telt-múlt az idő, és nem kezdtem bele a megírásába, hanem tépelődtem, hogy így se lenne jó meg úgy se lenne jó. A „futás” úgy általában témának túlságosan elnagyolt, és nem tudtam eldönteni, pontosan mit és hogyan kellene írnom.
Ám egyszer hirtelen rájöttem, hogy meg kellene próbálnom őszintén, az elején kezdve, szöveggé formálni azt, amit érzek és gondolok a futásról, más mód nincs. 2005 nyarán szépen, apránként nekikezdtem az írásnak, majd 2006 őszén befejeztem. Néhol korábban írt szövegeimet is idézem, de túlnyomórészt az adott pillanatra jellemző érzéseimet írtam le úgy, ahogy jöttek. A futásról őszintén írni számomra azt is jelentette, hogy (bizonyos mértékig) őszintén írok magamról. Erre menet közben jöttem rá. Azt hiszem tehát, hogy ezt a könyvet nyugodtan olvashatják egyfajta – a futás mint központi elem köré épülő – memoárként is.
Ha a filozófia szintjét nem is ütik meg, empirikus úton nyert következtetésből akad majd néhány. Lehet, hogy nem túl jelentősek, de az biztos, hogy saját testemet használatra fogva, a szabadon választott szenvedésen keresztül, abszolút mértékben személyesen jutottam el hozzájuk. Talán nem alkalmazhatóak túl széles körben. De akárhogy is, ez vagyok én.

2007 augusztusában

1

2005. augusztus 5.
Hawaii, Kauai sziget

Ugyan ki nevethetne Mick Jaggeren?

Ma 2005. augusztus 5-e, péntek van. Hawaii, Kauai sziget, északi part. Már-már megdöbbentő, milyen tökéletesen derült az idő. Egyetlen felhőt se látni. Pillanatnyilag még a felhő fogalmának létezésére se utal semmi. Július végén érkeztem. Mint mindig, kibéreltem egy lakást, és reggelente, míg tart a hűvös, asztalhoz ülök és dolgozom. Most például ezt a szöveget írom, kötetlen szöveget a futásról. Nyár lévén természetesen forróság van. Hawaiit gyakran nevezik az örök nyár szigetének, de mivel az északi féltekén helyezkedik el, azért megvan a négy évszak. A nyár (valamivel) melegebb a télnél. Ám Massachusetts állam Cambridge városának téglás-betonos, kínzókamrához is hasonlítható párás melegéhez képest az itteni kellemes idő paradicsomi. Légkondicionálóra semmi szükség. Ha ablakot nyitunk, fogja magát, és csak úgy árad be a kellemes szellő. A cambridgeiek, ha elárultam nekik, hogy az augusztust Hawaiin töltöm, egy emberként lepődtek meg: „Tán elment az eszed, hogy pont nyáron, direkt odamész abba a melegbe?” Nos, fogalmuk sincs semmiről! Fogalmuk sincs, hogy az északkeleti irányból szüntelenül fújó passzátszél milyen hűvössé varázsolja a nyarat Hawaiin. Hogy mekkora boldogság békésen olvasgatni egy avokádófa hűs árnyában, vagy fogni magunkat, és úszni egyet a Csendes-óceán egy öblében, ha hirtelen erre támadt kedvünk.
Azóta is, hogy itt vagyok Hawaiin, mindennap, kihagyás nélkül futok. Lassan két és fél hónapja, hogy újra elkezdtem így élni, vagyis hogy egyetlen nap sem hagyom ki a futást, leszámítva azokat az eseteket, amikor valamiért tényleg muszáj. Ma reggel 1 óra 10 percet futottam, míg egy hordozható lejátszón a Lovin’ Spoonful Daydream és Hums of the Lovin’ Spoonful című két albumát hallgattam.
Mivel abban az időszakban vagyok, amikor a távolságot kell kitartóan halmoznom, a szintidő pillanatnyilag nem túlságosan lényeges. Csak futok, egyre nagyobb távolságokat, néma kitartással, nem sajnálva az időt. Ha kedvem támad gyorsan futni, akkor azért rákapcsolok, de ha emelem is a sebességet, csak rövid időre teszem, és ügyelek rá, hogy a kellemes érzés, ami a testemben van, egy az egyben megmaradjon másnapra. Ugyanezzel a beosztással írom a nagyregényeimet. Azon a ponton, amikor úgy tűnik, még tudnék írni, egy határozott mozdulattal leteszem a tollat. Így aztán következő nap könnyű fölvenni a munkát. Ernest Hemingway is írt valami hasonlóról, azt hiszem. Rendszeresség, beiktatott szünetekkel, töretlenül megtartott ritmus: hosszútávra szóló műveleteknél ez a lényeg. Ha a ritmus egyszer beállt, utána már van valahogy. De amíg meghatározott sebességgel, megbízhatóan forogni nem kezd a kerék, nem lehet eléggé odafigyelni.
Ma reggel, míg futottam, egy darabig esett az eső, de épp csak annyi, amennyi kellemesen lehűtötte a testemet. A tenger felől vastag felhők érkeztek, beborították az eget a fejem fölött, egy kis eső csordogált belőlük, majd mintha azt mondanák, hogy „sürgős teendőnk van”, hátra se pillantva távoztak valahova. Azután a mindig tettre kész nap ismét teljes erővel ontani kezdte sugarait a földre. Könnyen értelmezhető időjárás. Nehéz feladványt vagy kétértelműséget nem találni benne, ahogy metaforákat vagy szimbólumokat se. Futás közben összetalálkoztam néhány kocogóval, részint férfiakkal, részint nőkkel. Voltak, akik szökellve, lendületesen haladtak, és olyan benyomást tettek, mintha egy csapat útonálló elől menekülnének. Ugyanakkor hunyorgó, hangosan lihegő, előreesett vállú, nagyon kínlódva haladó, elhízott kocogók is akadtak. Lehet, hogy egy hete voltak cukorszűrésen, és az orvosuk melegen ajánlotta nekik a rendszeres mozgást. Én meg valahol a két csoport között helyezkedem el.
A Lovin’ Spoonful zenéje, akárhányszor hallom, csodás. Nem tolakodik az előtérbe. Ha ezt a megnyugtató zenét hallgatom, apránként felrémlik mindannak emléke, ami az 1960-as évek közepén történt velem. Nem jelentős eseményekről van szó. Ha film készülne az életemről (amire csak gondolni is félelmetes), az utómunkálatok során mindet kivágnák. Azzal, hogy ezekre az epizódokra nincs különösebben szükség, mert nem rosszak ugyan, de szokványosak. Igen, tényleg apró és szokványos történetek. Ám számomra a maguk módján jelentőséggel bíró, értékes emlékek. Lehet, hogy észre se veszem, és mosolygok, vagy egészen kicsit gondterhelt arcot vágok, amint eszembe jutnak. És végtére ezeknek a különféle, szokványos eseményeknek a halmozataként vagyok itt én. Itt, a Kauai sziget északi partján. Ha végiggondolom az életem, néha az az érzésem, nem vagyok több uszadék fánál, melyet partra sodort a víz. A világítótorony felől fújó passzátszél közben az eukaliptuszfák leveleit borzolja lágyan a fejem fölött.
Idén május végétől, mióta Massachusetts állam Cambridge városában lakom, ismét a mindennapjaim egyik pillérévé vált a futás. Elég komolyan futok. „Komolyan futni” nekem heti hatvan kilométert jelent, ha konkrét számokban akarjuk kifejezni. Ez annyit tesz, hogy a hét hat napján napi tíz kilométert futok. Igazából jó lenne a hét minden napján lefutni tíz kilométert, de esős napok is akadnak, meg olyan napok is, amikor sok a munkám, és nem tudok a futásra időt szakítani. Sőt olyanok is, amikor fáradt vagyok, és nincs kedvem futni. Ezért eleve fönntartok heti egy szünnapot. Így jön ki a heti hatvan, havi körülbelül kétszázhatvan kilométer, számomra a „komolyan futni” hozzávetőleges standardja.
Júniusban tehát pontosan kétszázhatvan kilométert futottam. Júliusban emeltem a távot, és háromszáztíz kilométert teljesítettem. Ez azt jelenti, hogy mindennap pontosan tíz kilométert futottam, a heti szünnap beiktatása nélkül. Természetesen nem volt ez mindennap pontosan tíz kilométer, olyan is előfordult, hogy egyik nap tizenöt sikerült, másnap meg csak öt. Átlag napi tíz kilométerről beszélek (ha kocogós tempóban egy órát futok, az nagyjából annyira jön ki). Ez nálam az „elszántan futottam” szint. Azóta is, hogy Hawaiin vagyok, tartom a napi tíz kilométeres iramot. Elég rég futottam ilyen rendszerességgel és ekkora távokat.
A nyár New Englandben sokkal kegyetlenebb annál, ahogy azt mindazok képzelik, akiknek még nem volt részük benne. Akadnak hűvös, kellemes napok is, de aztán jönnek az elviselhetetlenül forróak és kellemetlenek. Ha van egy kis szellő, még hagyján. De amint eláll a szél, a tenger felől érkező, ködszerű pára vékony, vizes lepelként tapad a testünkre. Egyórányi futás a Charles folyó partján, és minden, amit magamon viselek, úszik az izzadságban, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel. Leégett bőröm bizsereg. A fejem kóvályogni kezd, képtelen vagyok bármiről is összefüggően gondolkodni. Ha nagy erőfeszítések árán így is befejezem a futást, az olyan, mintha az utolsó porcikámig teljesen kifacsartak volna, és valami minden mindegy felszabadultságérzés fog el. Hogy miért szűntem meg egy bizonyos pillanatban „komolyan” futni, annak több oka is van. Először is az, hogy egyre elfoglaltabbá váltam, és nem tudtam már olyan egyszerűen időt szakítani rá. Arról szó sincs, hogy fiatalkoromban végtelenül sok időm lett volna, de ennyire sok ügyes-bajos dolgom legalábbis nem akadt. Úgy tűnik, az ügyes-bajos dolgok megszaporodnak, ahogy öregszünk. Aztán ott van még az az ok is, hogy inkább a triatlon kezdett vonzani, semmint a maratoni futás. Mint közismert, a triatlon úszásból és kerékpározásból áll a futás mellett. Mivel eredetileg futó vagyok, a futás nem okozott különösebb gondot, de ahhoz, hogy a másik két sportágba is alaposan beletanuljak, megfelelő mennyiségű gyakorlásra volt szükségem. Az alapoktól újratanultam úszni, elsajátítottam a kerékpározás technikáit, és megedzettem a szükséges izmaimat. Ezek időbe és fáradságba kerülő műveletek, és ennyivel leapadt a futásra szánt időm.
Ám legfőképpen valószínűleg azért vesztettem el lelkesedésem a futás iránt, mert egyszerre csak belefáradtam egy kicsit. 1982 őszén kezdtem el futni, és a rá következő majd huszonhárom évben végig futottam. Szinte mindennap kocogtam, évente legalább egyszer teljesítettem egy teljes maratont (ha utánaszámolok, eddig huszonháromszor), ezenkívül a világ számos pontján indultam megszámlálhatatlanul sok, különféle rövid- és hosszútávú futóversenyen. Hosszútávokat futni eleve passzolt hozzám, és örömöt okozott. A sok szokás közül, melyet eddigi életem során szedtem magamra, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem, azáltal, hogy huszonegynéhány éve megszakítás nélkül futok, testem-lelkem egészében véve jó irányba fejlődött és formálódott.
A csapatjátékokról nem mondhatnám, hogy illenek hozzám. Akár jól van ez így, akár nem, így születtem. Ha fociztam vagy baseballoztam (gyerekkoromat leszámítva, ilyen élményem valójában nem nagyon van), kissé mindig kellemetlenül éreztem magam. Talán az teszi, hogy nincs testvérem, de azokat a játékokat, melyeket másokkal együtt kell játszani, nem bírom megszeretni. Az olyan sportokat sem nevezhetem erősségemnek, mint a tenisz, melyben egyik a másik ellen folyik a versengés. A squasht szeretem ugyan, de ha egyszer meccsre kerül sor, fura nyugtalanságot érzek, akár nyerek, akár veszítek. A küzdősportok szintén nem az erősségeim.
Természetesen belőlem sem hiányzik a küzdeni akarás. Ám abból valamiért soha nem csináltam túlságosan nagy ügyet, hogy másokkal szemben nyerek-e vagy veszítek. Ez a tulajdonságom felnőttkoromra se változott lényegesen. A győzelem vagy a vereség nem izgat különösebben, lehet szó akármiről. Inkább arra irányul az érdeklődésem, hogy képes voltam-e teljesíteni a saját magam meghatározta szintet. Ebből a szempontból a hosszútávfutás a tökéletesen rám tervezett sport.
Ha valaki lefut egy teljes maratont, akkor megérti, hogy a futóknak nem számít, győztesként vagy vesztesként kerültek-e ki a versenyből valakivel szemben. A legkiválóbbak számára persze, akiknek a győzelem a cél, lényeges feladat az orruk előtt feltűnő rivális megelőzése, de egy átlagos futónak nem számít a személyes szintű győzelem vagy vereség. Akadhatnak, akiket az motivál, hogy „attól a pofától aztán nem akarok kikapni”, és ez valószínűleg segít mindent beleadniuk az edzésbe. Akkor azonban nem maradunk sokáig futók, ha mondjuk, egy bizonyos riválisunk nem tud elindulni a versenyen, és emiatt elvész (vagy felére csökken) motivációnk a táv lefutására.
Az átlagos futók többsége úgy indul neki a versenynek, hogy előre kitűzi egyéni időcélját. Ha ezen az időn belül fut, az azt jelenti, hogy teljesített valamit, ha meg esetleg nem, az azt, hogy nem sikerült teljesítenie. Azt is teljesítménynek lehet tekinteni, ha valaki nem tudott ugyan kitűzött idején belül futni, de elégedettség, vagyis előrevivő, pozitív érzés maradt benne, hogy minden tőle telhetőt megtett, avagy valamilyen nagyobb felfedezésre jutott a futásra és önmagára vonatkozóan. Más szóval, a hosszútávfutók számára az a lényeges standard, hogy futás után éreznek-e büszkeséget (vagy ahhoz hasonlót) önmaguk miatt.

A Kiadó engedélyével.