FőképFülszöveg:
Úgy tűnik, minden rendben. A kis közösség éli a maga apró örömökkel, bánatokkal, hétköznapi csodákkal teljes életét. Mint például Windisch, aki éveken át ugyanabba a kátyúba hajt bele kerékpárjával. A falu fölött mégis ott köröz a bagoly, a kívülről érkező fenyegetés szimbóluma. Az öreg bagoly elköltözik, és másik bagoly érkezik helyette. A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, és az öreg bagollyal ellentétben még azt is láthatják, milyenek azok, akik elfoglalják az üresen hagyott családi fészket. Az útlevél Windisch és családja számára drágán vett belépő egy új lehetőségeket ígérő világba. De kiderül, hogy az Új Világ se sokkal jobb, mint az elhagyott, és Windisch befejezésként újra ott áll az út kezdetén.
 
Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk. A könyv 1986-ban jelent meg Németországban. A "Lélegzethinta", "A róka volt a vadász" és a "Szívjószág" után a "Fácán az ember, semmi több" Herta Müller negyedik magyarul megjelenő könyve.

Részlet a könyvből:
A kátyú

Rózsa nyílik a háborús emlékmű körül. Elburjánzott, mint valami bozót, és elnyomta a füvet. Virágai kicsi, fehér papírtekercsek. Zizegnek a virradatban. Hamarosan felkel a nap.
Reggelente, amikor a kihalt utcán a malomba tart, Windisch megszámolja a napot. A háborús emlékmű előtt az éveket. Ott hátul, az első nyárfánál, ahol a biciklije mindig ugyanabba a kátyúba zökken, a napokat. Este, amikor bezárja a malmot, az éveket számolja, és még egyszer a napokat.
Már messziről látszanak az apró, fehér rózsák, a háborús emlékmű és a nyárfa. Amikor köd van, egészen közel kerül a rózsák és a kövek fehérsége. Windisch átvág a ködön. Nedves az arca, és meg sem áll a malomig. Kétszer kopaszodott le a rózsabokor tövise, és kétszer lett rozsdás körülötte a gyom. Kétszer kopaszodott soványra a nyárfa. Kétszer volt havas az út.
Windisch a második évnél tart a háborús emlékmű előtt, és a kétszázhuszonegyedik napnál a nyárfa melletti kátyúban.
Mindig ugyanarra gondol, amikor biciklijével keresztülzötykölődik a kátyún: „Itt a vég.” Mióta kivándorolni készül, a faluban mindenhol a véget látja. És azt, hogy akik maradnak, azoknak megáll az idő. A végen túl látja az éjjeliőrt, amint marad.
Windisch kétszázhuszonegyedszerre döccen át a kátyún, amikor először megáll. Biciklijét a nyárfának támasztja. döng a lába alatt a föld. A templomkertben gerlicék csapdosnak. Szürkék akár a fény, csak zajosabbak.
Windisch keresztet vet. A nedves kilincs hozzátapad Windisch kezéhez. A templom ajtaja zárva. A falak mögött Szent Antal áll. Kezében egy szál fehér liliom és egy barna könyv. Bezárták.
Windischt kirázza a hideg. Végignéz az utcán. Az utca végét felverte a gaz. A falu határában felbukkan egy ember. Mintha egy fekete cérnaszál sétálna a növények között. A burjánzó gaz a föld fölé emeli.

A varangy

A malom néma. Néma a fal, és néma a tető. Néma a malomkerék. Windisch a villanykapcsolóhoz nyúlt, és kialudt a fény. Beköltözött az éjszaka a malomkerekek közé. A lisztport, a legyeket és a zsákokat elnyelte a sötét levegő.
Az éjjeliőr a malom előtt ül. Tátott szájjal alszik a padon. A pad alatt a kutyája szeme világít.
Windisch taszigálja a zsákot. A malom falához támasztja. A kutya ránéz és nagyot ásít. Fehér fogsora már­már harapás.
A kulcs elfordul a zárban. A lakat kattan egyet Windisch ujjai között. Windisch számolni kezd. A halántéka lüktetését számolja, és közben arra gondol: „Olyan a fejem, mint egy óramű.” Zsebre vágja a kulcsot. A kutya megugatja.
– Egyszer felhúzom, és elpattan a rugója – kiáltja Windisch.
Az éjjeliőr a homlokába húzza a kalapját. Kinyitja a szemét és ásít.
– Közlegény, vigyázz – mondja.
Windisch elmegy a malomtóig. A parton a szalmakazal sötét folt a víztükörben. Úgy húz a mélybe az a folt, mint az örvény. Windisch kihúzza a biciklijét a szalmakazalból.
– Befészkelt a patkány a szalmába – mondja az éjjeliőr. Windisch leszed néhány szalmaszálat a bicikliülésről. Bedobja őket a vízbe.
– Láttam – mondja –, beugrott a vízbe. A szalmaszálak úgy lebegnek a vízen, mintha hajszálak lennének. Apró örvények forgatagába kerülnek. A fekete örvény is úszik. Windisch saját utazó tükörképét bámulja.
Az éjjeliőr hasba rúgja a kutyát. A kutya szűkölni kezd. Windisch belenéz a tölcsérbe, és a víz alól hallja a vonítást.
– Hosszúak az éjszakák – mondja az őr. Windisch hátrál a víz partjáról. A partnak hátat fordító kazal állóképét ?gyeli. Nincs is semmi köze a tölcsérhez. Világos. Világosabb mint az éjszaka.
Zizeg az újságpapír. Azt mondja az őr: – Üres a gyomrom. – Szalonnát és kenyeret vesz elő. Megvillan a kés a kezében. Rágni kezd. A kés hegyével megvakarja a csuklóját.
Windisch az őr mellé tolja a biciklit. Felnéz a holdra. Az őr teli szájjal, halkan így szól: – Fácán az ember, semmi több. – Windisch megemeli a zsákot, és a biciklire teszi.
– Az ember erős – mondja –, erősebb, mint bármely állat.
Az újságpapír sarkát emelgeti a szél. Úgy ráncigálja, mintha valódi kéz lenne. Az éjjeliőr leteszi a kést a padra.
– Elszundítottam – mondja. Windisch a biciklije fölé hajol. Fölemeli a fejét.
– És én felébresztettelek.
– Nem te – mondja az éjjeliőr –, hanem a feleségem. – Lesöpri a kenyérmorzsát a kabátjáról.
– Tudtam – motyogja –, hogy úgysem bírok aludni. Kövér a hold. A kiszáradt békával álmodtam. Holtfáradt voltam. És nem feküdhettem le. Az ágyban egy varangy gubbasztott. A feleségemmel beszéltem. de a varangy nézett vissza a feleségem szemével. És ő hordta a feleségem haját és a hálóingét. Felcsúszott egészen a hasáig. Azt mondtam, takard el magad, elfonnyadt már a combod. Ezt az asszonynak mondtam. És a varangy eltakarta a combját. Az ágy mellé húztam egy széket, és leültem. A varangy felnevetett a feleségem hangján. Azt mondta, hogy nyikorog a szék. de a szék nem nyikorgott. A varangy szétterítette a vállán a feleségem haját. A hálóing aljáig ért. Azt mondtam: „Megnőtt a hajad”. A varangy felemelte a fejét és rám üvöltött: „Olyan részeg vagy, hogy mindjárt lefordulsz arról a székről.”
Vörös felhőtől foltos a hold. Windisch a malom falának támaszkodik.
– Bolond az ember – mondja az éjjeliőr –, és mindent megbocsát. A kutya szalonnabőrt ropogtat. – Mindent megbocsátottam neki – mondja. – Megbocsátottam a péket. Megbocsátottam a városi kezelést. Végighúzza ujját a kés élén. – Az egész falu rajtam röhögött. – Windisch felsóhajt. – Nem tudtam többé a szemébe nézni – meséli tovább az éjjeliőr. – de azt, hogy egyik napról a másikra meghalt, mintha senkije sem lett volna a világon, azóta sem bocsátottam meg neki.
– Isten tudja, minek teremtette az asszonyokat – mondja Windisch.
Az éjjeliőr megvonja a vállát: – Nem nekünk. Se nekem, se neked. Én nem tudom megmondani, hogy kinek.
Az éjjeliőr megsimogatja a kutyát.
– És a lányok – mondja Windisch –, Isten tudja, előbb vagy utóbb ők is asszonyok lesznek.
Árnyék nyújtózik a biciklin és a fűben.
– Az én lányom – mondja Windisch, és méricskéli kicsit a mondatot a fejében –, az én Amalie­m sem szűz már.
Az éjjeliőr a vörös felhőbe bámul.
– A lányomnak olyan a vádlija mint egy sárgadinnye – panaszkodik Windisch. – Ahogy mondod, már nem tudok a szemébe nézni. Valami beárnyékolja a szemét.
A kutya elfordítja a fejét.
– A szeme hazudik – mondja az éjjeliőr –, a vádlija sohasem hazudik. Figyeld meg, hogy jár a lányod. Ha járás közben a cipőjét vé alakban rakja – nyitja szét a lábfejét az éjjeliőr –, akkor megtörtént a dolog.
Az éjjeliőr a kalapját forgatja. A kutya elnyúlva figyel. Windisch hallgat.
– Mindjárt leszáll a harmat. Átnedvesedik a liszt – mondja az éjjeliőr –, és dühös lesz a polgármester.
A tó fölött madár repül. Lassan és egyenesen, mintha zsinóron húznák. Közvetlenül a víz felett. Mintha az lenne a föld. Windisch utánanéz.
– Olyan, mint egy macska – mondja.
– Bagoly – válaszolja az éjjeliőr. Kezét a szájára teszi. – Az öreg Kroner néninél harmadik éjszaka ég a gyertya.
Windisch tolni kezdi a biciklit.
– Nem bír meghalni – mondja –, míg a bagoly le nem száll egy háztetőre.
Windisch átgázol a füvön és a holdat kémleli.
– Azt mondom neked, Windisch – kiáltja utána az éjjeliőr –, a nők csalók.

A tű

Az asztalos házában még ég a gyertya. Windisch megáll. Fénylik az ablakszem. Tükröződik benne az utca. Tükröződnek benne a fák. A tükörkép átszűrődik a függönyön. Áthalad a horgolt virágcsokrokon, be a szobába. A cserépkályha mellett koporsófedél támaszkodik a falnak. Az öreg Kroner néni halálára vár. Ott kanyarog a neve a koporsófedélen. A szoba tömve bútorokkal, az erős fénytől mégis üresnek hat.
Az asztalos a széken ül, háttal az asztalnak. Előtte áll a felesége. Tűvel a kezében, csíkos hálóingben. A tűből szürke cérnaszál lóg. Az asztalos odanyújtja a mutatóujját. A felesége kipiszkál egy szálkát a húsból. A mutatóujj vérzik. Az asztalos visszahúzza az ujját. A felesége leejti a tűt. Lesüti a szemét és felnevet. Az asztalos benyúl a hálóing alá. A hálóing felcsúszik. A csíkok összetekerednek. Az asztalos megfogja véres ujjával a felesége mellét. A nagy mellek megremegnek. A cérnaszál a szék lábán lóg. A tű hegyével lefelé himbálódzik.
A koporsófedél mellett áll az ágy. Kisebb­nagyobb pettyes minta a kispárnák damaszthuzatán. A megvetett ágyban fehér a lepedő és fehér a paplan.
Az ablak előtt elsuhan a bagoly. Megrándul repülés közben. Ferdén esik a fény, megduplázza a baglyot.
Az asszony görnyedten kerülgeti az asztalt. Az asztalos a lába közé nyúl. Az asszony észreveszi a lelógó tűt. Utánakap. Ringatózik a cérnaszál. Az asszony ernyedten engedi le a kezét. Behunyja a szemét. Kinyitja a száját. Az asztalos a csuklójánál fogva az ágyhoz vezeti. A nadrágját ledobja a székre. Az alsónadrágja kilóg a nadrág szárából, mint egy fehér rongy. Az asszony behajlítja a térdét és megemeli a combját. Lágy tészta a hasa. Lába fehér ablakkeret a lepedőn.
Az ágy fölött fekete keretes kép lóg. Az asztalos édesanyjának a kendője hozzáér a férje kalapjához. Az üveg foltos. A folt az édesanya állára esik. Nevetve néz le a képről. Úgy nevet, mint aki nemrég még élt. Egy évvel ezelőttről. Átnevet a fal túlsó oldalán, bele a szomszéd szobába.
A kút mellett forog a biciklikerék. Mert a kövér hold vizet iszik. Mert a szél a küllők közt cikázik. Átnedvesedett a zsák. Úgy lóg le a hátsó kerék két oldalán, mint egy alvó ember. – Úgy csüng mögöttem ez a zsák – gondolja Windisch –, mint egy halott.
Windisch combjához hozzáér a csökönyösen merev hímvesszeje.
– Végre kihűlt az asztalos édesanyja – gondolja Windisch.

A fehér dália

Az augusztusi hőségben az asztalos édesanyja egy vödörben óriási dinnyét eresztett le a kútba. A kút vize hullámzott a vödör körül. A víz a zöld héjon csobogott. Hűtötte a dinnyét.
Az asztalos édesanyja a nagykéssel a kezében ment le a kertbe. Az ösvény csermelyként kanyargott a kert közepén. A saláták elnyurgultak. A salátalevelek ragacsosak lettek a szár fehér tejétől. Vitte a kést a csermelyen. Ott, ahol kezdődött a kerítés és véget ért a kert, fehér dália virágzott. Felért a válláig. Az asztalos édesanyja megszagolta. Hosszasan szaglászta a fehér szirmokat. Beszívta az illatukat. Megvakarta a homlokát, és fellesett az udvarra.
Az asztalos édesanyja a nagykéssel levágta a dáliát.
– A dinnye csak ürügy volt – mondta az asztalos a temetés után. – A dália lett a végzete. – A dália egy arc volt – folytatta az asztalos szomszédasszonya.
– Mert ezen a nyáron olyan forróság volt, hogy még a dália is elfonnyadt – mondta az asztalos felesége –, tömve volt összetekeredett, megfehéredett levelekkel. Akkora virága lett, amekkora egy dáliának nem lehet. És idén a szél se fújt, nem hullottak le a szirmai. Már rég kilehelte a lelkét, mégsem tudott elhervadni.
– Ez elviselhetetlen – mondta az asztalos –, ezt senki sem lenne képes elviselni.
Nem tudni, mihez kezdett az asztalos édesanyja a levágott dáliával. Nem vitte be a házba. A szobába se. A kertben sem találták sehol.
– Feljött a kertből. A nagykést még a kezében tartotta – emlékezett vissza az asztalos. – A szemében volt valami a dáliából. Kiszáradt a szeme fehérje.
– Meglehet – folytatta az asztalos –, hogy a dinnyére várt, és közben széttépte a dáliát. Megfogta és szétszaggatta. Még egy levelet sem találtunk belőle a földön. Mintha a kert lett volna a tisztaszobája.
– Úgy gondolom, a nagykéssel lyukat ásott a földbe, és eltemette a dáliát – nyugodott bele az asztalos.
Késő délután az asztalos édesanyja felhúzta a kútból a vedret. A dinnyét bevitte a házba és a konyhaasztalra tette. A kés hegyét beleszúrta a dinnye zöld héjába. A késsel középen körbevágta a dinnyét. Sercegett. Mintha hörgött volna. A dinnye eleven volt mindaddig, míg két részre nem hullt, a kútban is, és a konyhaasztalon is.
Az asztalos édesanyja kinyitotta a szemét. Száraz volt a szeme, mint a dália, ezért nem tudta tágra nyitni. Közben a dinnye leve lecsöpögött a kés éléről. Kárörvendően kémlelte a gyümölcs piros húsát. A fekete magvak úgy egymásra nőttek, mint a fésű fogai.
Maga elé vette a fél dinnyét. Nem szeletelte fel. A kés hegyével vájta ki piros belsejét. – Annál szenvedélyesebb pillantást még sohasem láttam – mondta az asztalos.
A vörös lé a konyhaasztalra csöpögött. Kibugygyant a szája sarkán. Lefolyt a könyökéig. A dinnye vörös leve ráragadt a padlóra.
– Az anyámnak soha azelőtt nem voltak annyira fehérek és hidegek a fogai – mondta az asztalos. – Evés közben rám förmedt: „Mit nézel, ne bámulj a számba.” És az asztalra köpködte a fekete magvakat.
– Máshová néztem. Nem mentem ki a konyhából. Féltem a dinnyétől – mondta az asztalos. – Kinéztem az utcára. Egy idegen haladt el az ablak előtt. Szaporán lépkedett, és motyogott valamit magában. Hallottam, ahogy a hátam mögött anyám beleváj a késsel a dinnyébe. És ahogy rág. Ahogy nyel. Anyám, mondtam, anélkül hogy ránéztem volna, hagyd már abba az evést.
Az asztalos édesanyja felemelte a kezét.
– Kiabálni kezdett, és én ránéztem, mert annyira kiabált – mondta az asztalos. – Megfenyegetett a késsel. „Ez nem nyár, te pedig nem vagy ember”, üvöltötte. „Valami szétfeszíti a koponyámat. Égeti a beleimet. Ez a nyár az előző éveim tüzét hányja rám. Csak a dinnye hűsít.”

A varrógép

Keskeny és göröngyös az aszfalt. A fa mögött bagoly huhog. Egy háztetőt keres magának. A házak fehérek, és csöpögnek a mésztől.
Windisch köldöke alatt csökönyös szerszámát tapogatja. Közeledik a szél. Kopogtatja a deszkát. Varr. A szél zsákot varr a földbe.
Windischnek fülébe cseng a felesége hangja. Azt mondja: „állat”. Minden este csak annyit mond, hogy „állat”, amikor Windisch odafordul hozzá és rászuszog az ágyban. Két éve kivették a méhét a hasából.
– Megtiltotta az orvos – mondta –, nem fogom hagyni, hogy a húgyhólyagomat dögönyözd, csak azért, mert az neked jólesik.
Amikor ezt mondja, Windisch tisztán érzi az arcuk között a jéghideg gyűlöletet. Ilyenkor a nő Windisch vállára teszi a kezét. Néha eltart egy darabig, mire megtalálja a vállát. És miután megfogta, közelebb hajol Windisch füléhez, és azt suttogja: – A mi időnk lejárt. A te korodban más már nagyapa.
Tavaly nyáron Windisch hazafelé tartott két zsák liszttel.
Bekopogott egy ablakon. A polgármester a függönyön keresztül belevilágított a szemébe.
– Mit kopogsz – kérdezte a polgármester. – Tedd le az udvarra, hát nem látod, hogy nem zártam be a kaput. – Álmos volt a hangja. Zivatar volt aznap éjjel. Villám világította meg az ablak előtt a füvet. A polgármester eloltotta a lámpát. A hangja éber lett és erőteljes. – Még öt fuvar, Windisch, és ne feledd újévig a pénzt. És húsvétra kezedben lesz az útlevél. – Megdördült az ég. A polgármester az ablaküveget bámulta. – Tedd be a lisztet az eresz alá – mondta –, eső lesz.
„Már tizenkét fuvar lisztet vittem azóta, és tízezer lejt, és de rég volt már húsvét”, gondolta Windisch. Már nem kopog az ablakon. Kinyitja a kaput. Hasához szorítja a liszteszsákot, és beviszi az udvarra. Ha jó idő van, akkor is az eresz alá teszi.
Könnyű a biciklije. Maga mellett tolja. Amikor füves részhez ér, nem hallatszanak a léptei.
Minden ablak sötét volt azon a viharos éjszakán. Windisch a hosszú tornácon állt. Az egyik villám feltépte a földet. A dörgés az egész udvart a szakadékba tömte. Windisch felesége nem hallotta, amikor a kulcs elfordult a zárban.
Windisch az előszobában állt. A dörgés jeges csendje hallatszott a kertek mögül, a falu végéről. Windisch szemében jeges pupillák sötétlettek. Úgy érezte, mintha valami széttépné az éjszakát, és vakító fényben állna a falu. Ott állt az előszobában, és tudta, ha nem jön be, hanem végigmegy a kerteken, meglátta volna a mindenség és a saját végét.
Az ajtón át a felesége makacs, egyenletes lihegése hallatszott. Mintha egy varrógép lett volna odabenn.
Windisch berontott. Felkapcsolta a villanyt. A felesége lába széttárva a lepedőn, mint két felfeszített ablakszárny. Rángatózott a fényességben. Windisch felesége felpillantott. Nem vakította a fény. Merev tekintettel figyelt.
Windisch lehajolt. Kikötötte a cipőfűzőjét. A hónalja alatt a felesége combjai felé lesett. Még látta, ahogy kihúzza a nyálkás ujját a szőrök közül. Nem tudta, mihez kezdjen azzal az ujjal. Aztán a meztelen hasára tette.
Windisch a cipőjét bámulta.
– Szóval így. Hogy is állunk a húgyhólyaggal, nagyságos asszonyom? – kérdezte. Windisch felesége azzal a kezével takarta el az arcát. Lába lelógott az ágyról. Összeszorította őket. Windisch már csak egyetlen lábat látott, két talppal.
Windisch felesége a fal felé fordult és hangosan zokogott. Fiatal hangjával elnyújtva sírdogált. Öreg hangjával röviden és némán. Egy idegen nő hangján hármat vinnyogott. Aztán elnémult.
Windisch leoltotta a villanyt. Bebújt a meleg ágyba. Érezte a felesége nedvét. Olyan volt, mintha az ágyban ürítette volna ki a beleit.
Windisch hallotta, ahogy az álom a váladék alá rejti a feleségét. Csak a lélegzetét hallotta. Windisch üresen és kimerülten feküdt. Olyan távol, mint a mindenség vége, mint a saját végpontja, olyan volt a felesége lélegzete.
Olyan távol volt tőle minden éjjel az alvó felesége, hogy még álmában sem találhatott rá.

A Kiadó engedélyével.