FőképFülszöveg:
A szamurájok, Japán rettenthetetlen és legyőzhetetlennek hitt harcosai nemcsak kiemelkedő szerepet töltöttek be az ország történelmének egy adott időszakában, de keménységükkel, kitartásukkal, becsületkódexükkel és a puszta megjelenésükkel számtalan emberre gyakoroltak hatást - és gyakorolnak egészen a mai napig. Kuroszava híres filmjében, "A hét szamuráj"-ban állít emléket e dicső harcosoknak, de egészen más stílusú művekhez is inspirációul szolgáltak, gondoljunk csak Darth Vader alakjára a "Csillagok háborúja"-trilógiában.
E katonai elit tagja volt Szaigo Takamori is, akinek egy letűnőben lévő kor utolsó kiemelkedő képviselőjeként komoly dilemmákkal kellett szembenéznie. Átmeneti korszakban élt, melynek során az addig zárkózott, feudális japán társadalom szélvészgyorsasággal vált a modern világ részévé. A hirtelen változások természetesen számtalan kérdést, problémát hoztak a felszínre mind a társadalom, mind az egyes ember életében. Szaigo, miközben büszkén képviselte a szamuráj ősök szellemiségét és életmódját, komoly ellentmondással találta magát szemben: noha mindvégig a császár hűséges szolgájaként érzett, mégis a lázadó sereg vezére lett. S ahogy maga a helyzet, úgy a rá adott válasza is egészen sajátos volt...
 
John Man (A terrakotta hadsereg, A kínai nagy fal, Az írás története) könyve Szaigo Takamori kalandos, fordulatokban bővelkedő életének bemutatása mellett részletes képet fest az események történeti hátteréről, bepillantást enged a japán kultúrába, és elkalauzol minket a legfontosabb helyszínekre, hogy minél jobban megérthessük e különleges világ kivételes alakjának gondolkodását, indítékait és ideáljait.

Részlet a regényből:
Első fejezet

A harcos útja: a kezdetek

A vulkán az utóbbi időben szerencsére nyugton volt. Csak egy vékony sötétszürke hamuréteg fedi az út burkolatot, de ez még ahhoz is kevés, hogy az autók szélvédőjén megkeményedjen. Fukuda úr, a Meidzsi-restauráció Múzeumának igazgatója vezet ki a múzeumépületből a szeptemberi hőségbe. A töltésről odalent rálátás nyílik Kagosima folyójára. Szaigo Takamori szülőháza felé tartunk.
Nem mintha túl sok látnivaló lenne ott – kis, négyszögletes térség, újszerű üveg- és betonépületekkel szegélyezve, fás liget, kőrakás és egy dísztábla. A fából épült hajdani szerény ház, ahol Szaigo meglátta a napvilágot, régen eltűnt.
– Ezt az épületet már a kormány állíttatta ide – mondja Fukuda úr. – 1880-ban, az új alkotmány évében.
– A kormány? De hiszen Szaigo lázadóként, a császári csapatok ellen harcolva esett el.
– Igen, de az három évvel korábban volt. Tovább már nem lehetett eltagadni, hogy Szaigo szívbéli hazafi volt és igazi hős. Ezért megbocsátottak neki.
És azon nyomban példaképpé emelték, ahogyan a dísztábla tanúsítja: „Kagosima ifjúságának ajánljuk, hogy Szaigo nyomdokaiba léphessen”.
Hősünk alacsony sorból származott, tisztázza Fukuda úr ezt a körülményt rögtön az elején, ahogy a közelben álló, rekonstruált Szaigo-ház felé közelítünk. Zsúpfedelű építmény, mindössze négy szobával, illetve öttel, ha a futonok (japán matracágy) napközbeni tárolására használt helyiséget is hozzávesszük. Fukuda úr leveszi a cipőjét, és belép a félhomályos konyhába, ahol a mestergerendáról egy fazék lóg a tűzhely fölé.
– Szaigo a nagyszüleivel, a szüleivel, hat öccsével és a húgával, valamint a szolgálókkal együtt élt itt – ez összesen tizenkét ember egy ilyen kicsi házban.
A tervezés a maga egyszerűségében lenyűgöző: magas mennyezetek a nyári hőség és a tűzhely füstjének elnyeléséhez, tatami-szőnyegek ülőalkalmatosságnak, és roppant praktikus, elhúzható rekeszfalak félig áttetsző papírbetéttel. A ház azonban igen zsúfolt lehetett, magánéletre aligha alkalmas. Vajon minden szamuráj így élt?
– Korántsem. Szaigo apja alacsony rangú szamuráj volt. De egy szamuráj akkor is szamuráj, ha szegény! A parasztnál egy alacsony származású szamuráj is többnek számított.
Igaz, nem sokkal. Gyakran előfordult, hogy a házat más rokonok is ellepték, és tizenhat főre gyarapodott a létszám, ugyanakkor a helyi adóhivatalnál dolgozó apa fizetése még a szamurájoknak járó csekély rizsilletménnyel együtt sem volt elégséges. A szűkös rizsadagjuk megvolt ugyan, de másra is szükségük volt: szójaszószra, sóra, paszulyra, halra, zöldségekre, szakéra (japán rizsbor), lámpaolajra, faszénre, pamutvászonra. A ház folyton javításra szorult, a gyerekeket etetni, ruházni kellett. Szaigo és kamasz öccsei egyetlen matracon osztoztak húgaikkal. A megélhetéshez apjuk kölcsönöket vett fel és földet művelt.
Gyerekként Szaigónak ezzel az ellentmondással kellett szembesülnie: szamurájstátusz kontra szegénység. Egész fiatalsága a családfenntartásért folytatott kemény küzdelem jegyében telt. Ez az állandó küszködés nyilván mély nyomokat hagyott benne; később is büszke volt gyökereire, azaz miközben sztoikusan viselte a megpróbáltatásokat és a szegénységet, eltökéltté vált a rászorulók segítésében. Erőt éppen ebből az azonosságtudatból merített – szamurájként, egy öntudatos, független tartomány polgáraként és egy ősi kultúra folytatójaként élte életét.

Szamurájnak születni az élet szerencsejátékában még 1827-ben is főnyereménnyel ért fel. Pedig eddigre másként is alakulhatott volna a sorsuk. Az erőszakos, fennhéjázó, pökhendi és középkoriasan elavult szamuráj, miután 1600-ban lezajlott Japán egyesülése, könnyen a történelem szemétdombjára kerülhetett volna. De nem ez történt, hanem éppen az ellenkezője. A szamurájok túlélték az egyesülést, hozzájutottak a földművesektől, kereskedőktől és mesteremberektől adóként kicsikart rizsjárandóságaikhoz, és új erőre kaptak az elkövetkező, viszonylag békés háromszáz esztendőre. Jóllehet sajátos magatartás-kultúrájuk és szokásrendszerük a kívülálló számára legalább olyan egzotikusnak tűnik, mint a pávatoll, ez azonban nem változtat azon, hogy saját maguk és honfitársaik szemében, akkor és később is, a japán társadalom lényegi elemévé váltak.
Túlélésük titka abban rejlett, hogy képesek voltak azonosságtudatukat sajátos módon megújítani: múltjukat nem adták fel, hanem kimazsolázták belőle mindazt, ami az új körülményekhez jól alkalmazható. Szerencséjük volt, a nyugodt évszázadok és a gazdag néphagyományok lehetőséget adtak számukra, hogy a legjavát kiválogathassák.
Egy legendákban gazdag, ám írott emlékekben szegény évezredből kiemelkedve Japán először a hetedik században egyesült császársággá. Innentől kezdve valamennyi császár ebből a családból származott, és létrejött a világ legősibb örökletes uralkodóháza. Pontosan ez az ötszáz éven át tartó birodalmi egység volt az, amely kicsíráztatta a szamurájhagyományokat.
A „szamuráj” szó hallatán többnyire a kard jut az ember eszébe. Pedig a szamurájkard – a jellegzetes, ívelt pengéjű fegyver, nem pedig a Kínából importált, nagy teherbírású, egyenes vaskard – egy későbbi korhoz köthető, ugyanis idő kellett ahhoz, hogy a kardkészítés hagyományai kialakuljanak. A szamurájok első aranykora még az íj korszakára esett, így az első szamurájok lovas íjászok voltak, és nem kardforgatók. Íjaik azonban nagyon különböztek azoktól a legkorábbi, félkör alakú, fából és csontból készült íjaktól, melyeket az eurázsiai földrészen használtak. A japán íj (jumi) rétegelt bambuszból készült, hosszú és ormótlan, és aligha hihető el róla, hogy lovasíjászatra alkalmas lenne.
Hasonló íjak már a kontinensen is felbukkantak. A hsziungnuk használtak ilyet, akik Közép-Mongóliából, a mai Észak-Kínából irányították birodalmukat a Kr. e. harmadik századtól a Kr. u. 200 körüli időkig. A hunok (talán a hsziungnuk leszármazottai) szintén valami hasonló fegyverrel harcoltak, amikor a Kr. u. 4–5. században elözönlötték
Európát. Ezeknél az íjaknál – hsziungnu, hun és korai japán fegyverek – egyvalami közös: mindegyik „aszimmetrikus”, a markolata nagyjából az íjtest alsó egyharmadánál helyezkedik el. Hogy ennek mi volt az oka? Rejtély. Egyesek szerint az, hogy a lovas átemelhesse az íját a ló nyaka fölött (biztos, hogy nem így van, hiszen lóhátról csak az egyik oldalra lehet nyilazni – ha az íjász jobbkezes, akkor csakis bal oldalra; ha valaki bal kézben tartja az íjat, jobb felé nem tud lőni). Mások arra gondolnak, talán a vadászok miatt tervezték rövidebbre az alsó szárat, mert így térdelőállásból is jól lehet nyilazni. A harmadik feltevés szerint az aszimmetria eredetileg a bambusz jellegéből adódik: a bambusznád ugyanis elvékonyodik, tehát ha az íjat valaki egyenletesen akarja forgatni, ahhoz aszimmetriára van szükség, vagyis vastagabb és rövidebb alsó szárra, illetve vékonyabb és hosszabb felsőre (más kérdés, hogy egy jó íjásznak az egyenletes mozgatás nem okozhat gondot). A brit kjúdó (japán íjászat) közösség egyik vezetője tagadóan rázza a fejét, amikor erről kérdezem: – Jómagam úgy vélem, hogy azért kedvelték a meghosszabbított felső szárat, mert így a harcos jóval hatalmasabbnak tűnt. Nem árt, ha van az embernél valamilyen robusztus tárgy, amivel rá lehet ijeszteni az ellenségre.
Ahogy mondtam: rejtély. Biztosat senki sem tud. Ha volt is valami magyarázat az aszimmetriára, az homályba veszett, még mielőtt a hórihorgas bambuszíj hagyományossá vált volna. Japánban így készült az íj, és kész. Itt a történet vége.
A mai japán íjászatnak nem sok köze van a szamurájokhoz. A kjúdó művelői a szamurájoknak éppen az ellentétei: az íjászatban inkább rituális művészetet látnak, semmint harcművészetet. Tekintettel arra, hogy a második világháború után az amerikaiak Japánban minden harci eszközt betiltottak, a japánok kitalálták a kjúdót, olyan öltözékkel és mozgástechnikával, amelynek kizárólag kulturális üzenete volt. Az íjász ennél a sportnál egy fehér kimonóhoz hasonló felsőrészt visel, lebegő fekete inggel és papucs-zoknival. Felveszi az íjat, kellő tiszteletadással megközelíti a lőállást, akimbo-testtartásba helyezkedik (hajlított állás), vállát hozzáigazítja, a nyílvesszőt előírásszerűen az íj húrjára helyezi, a nyílvessző az íj jobb oldalán, a hüvelykujjon és a mutatóujjon pihen (ez nekem szabálytalannak tűnik, hiszen az angol botíjnál az íj bal oldalon és az ujjízületen nyugszik), lazán tartja az íjat, majd fölemeli, a húrra helyezett nyílvesző a fej fölé kerül, méltóságteljesen lejjebb engedi az íjat, és ezzel egy időben kifeszíti a húrt egészen a fül vonala mögé, kitartja, nem erőlködik, mert csak így érheti el a zenszerű nyugalmi állapotot, és érzi, hogy az erők – a kifeszített íj, a remegő izmok, a figyelem, az ötvenlépésnyire elhelyezkedő fekete-fehér kicsiny körök – egyensúlyba kerülnek, végül pedig kiold, olyan módon, hogy a karok hátralendülnek, és a két kar megfelelő esztétikai egyensúlyba kerül. Egyfajta átmenet ez a Nó színház és a balett között, és csaknem olyan megerőltető is. Szépség és belső béke: ez a cél. A célpont eltalálása másodlagos. Azt mondhatjuk tehát, hogy valódi párviadalban nem kifejezetten harcosnak ajánlható magatartás.
A modern kjúdó-íjászok azonban két szempontból mégiscsak kapcsolódnak szamuráj elődeikhez. Az íj hagyományos tervezésű, aszimmetrikus, és számos bambuszréteggel rendelkezik. És ez is egy apró kis torzítással készül: a két vége kissé jobbra hajlik, hogy a húr ne hajszálpontosan középre kerüljön. Vajon miért? Az angol botíjnál – és valójában a legtöbb íjfajtánál – a nyílvesszőt ugyan a húr közepére helyezik, de az íjtest szélessége miatt iránya kissé eltér az egyenestől. A japán nyílvessző azonban egyenesen és pontosan repül. Másodszor, Japánban újra feléledt a lovasíjászat, s akik ezt a sportot űzik, azok ugyanolyan szakértelemmel lovagolnak és nyilaznak, mint ezer évvel ezelőtti elődeik. Érdekes ugyanakkor, hogy amíg a hun stílusú lovasíjászat manapság nemzetközileg egyre népszerűbb, a japán íjászatot Japánon kívül sehol nem gyakorolják. Egyelőre.
A tizenkettedik század elejére a lovasíjászat harci rituálék egész rendszerét fejlesztette ki. Felsorakoztak az ellenfelek, és süvítő nyílvesszőket röppentettek a magasba, hogy tanúnak hívják az isteneket az ütközethez. Aztán előálltak a legkülönb harcosok tetőtől talpig bőr- és vaspáncélban, és saját hőstetteikkel, erényeikkel, családfájukkal kérkedve párbajra hívták egymást. Következett a nyílvesszők kilövése megadott távolságról, vagy pedig egymás felé vágtázva. Ha ezzel nem dőlt el a küzdelem, akkor egy eléggé otromba Kézitusa vette kezdetét, valami olyasmi, mintha szumó harcosok lóháton birkóznának (vagy, ahogy lelki szemeimmel elképzelem: mintha két kissé elavult robot esne egymásnak), megpróbálva letaszítani egymást a nyeregből. Mivel mindkét harcost tetőtől talpig páncél fedte, ezért a lovasíjászat fordulói inkább látványosságnak számítottak, mintsem valódi csatának, s azt a célt szolgálták, hogy a szamurájok egyénileg bemutatkozhassanak, és bizonyítsák harci jártasságukat. Egy tengeri csatában (Jasima, 1184), melyet az akkori idők két egymással rivalizáló klánja, a Taira és a Minamoto vívott egymással, a Tairák az egyik hajójuk főárbocára egy legyezőt függesztettek ki, provokálva ellenfelüket, hogy találják el a célpontot – és persze lövöldözzék el a nyílvesszőiket. Egy Naszu nu Joicsi nevű íjász azonban belovagolt a sekély vízbe, és lóhátról első lövésre talált. El is nyerte a halhatatlanságot, hiszen teljesítette azt, amit a szamurájok a legnagyobbra értékelnek: csatában szerzett magának dicsőséget.
Ebben az időszakban, tehát a tizenkettedik század végén, a Taira és a Minamoto klán versengett a hatalomért, és mindkettő igyekezett a császárt minél inkább elszigetelni. Háborújuk 1185-ben ért véget, amikor egy hatalmas tengeri ütközetben a Minamoto család, nagy hadvezérük, Josicune vezetésével, tönkrezúzta riválisát. Josicunét azonban – aki kiváló, de túlságosan önfejű stratéga volt – halálos csapdába kergette hasonlóképpen briliáns, ám sokkal körmönfontabb bátyja, Joritomo. Az ő nevéhez fűződnek azok az alapvető intézkedések, amelyek Japán kormányzását az elkövetkező hétszáz évre meghatározták. A császár jóváhagyásával (aki nem volt abban a helyzetben, hogy bármire is nemet mondjon) Joritomo saját hivatalnokait nevezte ki a tartományok és földbirtokok élére, magyarán gyakorlatilag az egész országot ő kormányozta. Ha mindez Kínában történt volna, abszolút hatalomra tehetett volna szert, és saját magát császárrá nyilvánítva új dinasztiát alapíthatott volna. De Japánban másként mentek a dolgok. A császári trón évszázadok óta szent volt és sérthetetlen. Joritomo ezért inkább a legmagasabb katonai ranggal jutalmazta meg saját magát, ő lett a szei i tai sógun, azaz a „barbárt legyőző nagy hadvezér”. Az ősi cím hajdanán azt a tábornokot illette meg, aki hadba szállt az észak-honsúi vad bennszülött törzs, az ainuk ellen. A cím új viselője, akit ekkor már röviden csak sógunnak neveztek, a legelső szamurájt testesítette meg, aki – gyakorlatilag katonai diktátorként – a mindenki által tisztelt, de tényleges hatalommal nem rendelkező császár nevében az egész országot irányította. Katonai kormányzata, a bakufu, Kamakurában állította fel főhadiszállását.
A távol levő gyöngekezű uralkodó, illetve az őt csak névlegesen szolgáló sógun uralkodása idején Japán egy hatvan tartományból és hatszáz nagybirtokból álló tákolmánnyá állt össze, ahol állandósultak a szomszédos tartományok összetűzései. Hadurak csaptak össze hadurakkal, minden egyes templom saját fegyveres őrséget hozott létre, a falvakat felfegyverzett bandák fosztogatták.
A hadviselés persze már akkor is drága mulatság volt. Komoly beruházás nélkül egyetlen hadúrnak vagy parancsnoknak sem volt esélye a túlélésre; páncél, paripa, íj, kard, tőr és minél több harcos – ez bizony pénzbe került. Létrejött a földbirtokos harcosok sajátos elitje, a busi, melynek tagjai saját hűbérurukért vonultak csatába. Kölcsönös függőség alakult ki közöttük: földről, hadizsákmányról és védelemről a hűbérúr gondoskodott, cserébe pedig speciális harcászati szakértelmet kapott a szamurájtól (eredetileg szaburáj, jelentése szerint: „aki szolgál”, mégpedig főleg olyan személy, aki katonai szolgálat fejében kap nemesi rangot). Így festett tehát ez a csereüzlet, mely voltaképpen nem más, mint a történészek által feudalizmusnak nevezett társadalmi rendszer.

Ebben a kapcsolatrendszerben azonban kódolva volt egy eredendő bizonytalanság. Ha a szamurájnak jól ment, akkor értelemszerűen rangra, hatalomra, gazdagságra tett szert, és előbb-utóbb szabadságot követelt magának. Hiszen miért is kellene büszke, független harcosként egy hűbérúrnak elköteleznie magát? Hogyan biztosíthatja a hűbérúr a szamuráj hűségét? Másként fogalmazva: miként lehetne a feudális rendszert stabilizálni?
A megoldás a következő. A lojalitást – de nem a távol levő császárhoz, hanem a hűbérúrhoz való hűséget – kell minél nagyobb jelentőséggel és mítosszal felruházni, sőt, eszményi rangra emelni, és magánál az életnél is fontosabbá tenni, mégpedig úgy, hogy a hűség erénye mind az életben, mind a halál után rangot és dicsőséget biztosítson. Jó példa erre az a tizenegyedik századi történet, mely a jövőbeni legfőbb hadúri család, a Minamoto egyik harcosának, Minamoto no Jorijosinak, és hűséges vazallusának, Cunenorinak az esetét idézi fel.

Egy vesztes csatában Cunenorinak sikerült ugyan kitörnie az ellenség gyűrűjéből, de csak hajszál híján menekült meg, és maga mögött hagyta hűbérurát, Jorijosit. Egyik katonájától érdeklődött felőle, aki így felelt: „A tábornokot bekerítették a lázadók. Öt vagy hat ember maradt csak vele; nincs esélye a kitörésre.” Mire Cunenori így szólt: „Harminc éve állok Jorijosi szolgálatában. Hatvanéves vagyok, Jorijosi pedig majdnem hetven. Ha meg kell halnia, én is osztozom a sorsában, és vele együtt megyek a túlvilágra.”
Sarkon fordult, és egyenesen nekiindult az ellenség sorfalának.

Két vagy három katonája látta a jelenetet. „Most, hogy urunk dicső halálra készül, és osztozik Jorijosi sorsában” – mondták –, „mi magunk sem maradhatunk életben! Igaz ugyan, hogy mi csak szolgai alattvalók vagyunk, de becsületünk nekünk is van.” Vállvetve támadtak a túlerőre, és utolsó csepp vérükig küzdöttek. Tizenkét lázadót megöltek – és valamennyien ott estek el.
Arisztokratáktól, értelmiségiektől, parasztoktól és útonállóktól egyformán távolságot tartva a szamurájok rátarti harcosokká váltak; büszkék voltak keménységükre, elszántságukra, minden sérelmet azonnal észleltek, és nyomban meg is toroltak. A szamuráj harcos háborúban kiemelkedő vitéz tettekkel és önfeláldozással bizonyította rátermettségét, különösen a túlerővel szemben, mert így lehetett hírnévre és jutalomra szert tenni. Békében a sérelem felismerésének gyorsasága számított érdemnek. A ranglétra legalacsonyabb szintjén a szamuráj olyan volt, mint egy belvárosi utcai galeri „közkatonája”; a legmagasabb szinten meg úgy viselkedett, mint egy huszadik századi dél-amerikai diktatúra kormányának tábornoka, vagy egy maffiacsalád tehetős behajtóembere, aki saját birtokkal és hadsereggel rendelkezik. Egy ilyen anarchikus világban, ahol a hatalmat és az életet egy szempillantás alatt el lehetett ragadni, a túléléshez életbevágóan fontos volt a megfelelő önkép kialakítása. Egy igazi férfinak peckesen és páváskodva kellett parádéznia, ha nem akarta, hogy eleve vesztesnek nézzék. A szamuráj egész életmódját meghatározta az a rendkívüli éberség, amellyel a becsületét ért bármilyen sérelemre vagy inzultusra azonnal reagált, vagyis állandó készenlétben állt, hogy támadójára bármelyik pillanatban lecsaphasson. A „becsületet” csakis ilyen módon lehetett kiharcolni, megvédeni vagy helyreállítani.

A Kiadó engedélyével.