Főkép Van mondjuk egy lakótelep. Mert lakótelepből rengeteg van, főleg Kelet-Európában. Egy lakótelep az esetek nagy többségében rendelkezik rengeteg lapos, betonnal fedett résszel. És mi az, amire a betonplaccot egy lakótelepi gyerek használni fogja? Hát gurul rajta. Gördeszkával. Ha nincs neki, épít egyet. A gyerekek elszántak, főleg, ha a szórakozásukról van szó. És ebben minden gyerek egyforma, a világ akármelyik pontján lakjon – a berlini fal egyik, avagy másik oldalán.
 
A patent, rendezett és jól nevelt NDK-ban meglehetősen furcsa dolognak hatott, ha valaki gördeszkázott, pedig nem egy bonyolult dologról van szó – és gyerekként még minden annyira egyértelmű. Kit érdekel, hogy ideológiailag jó-e, megengedhető-e az utcán fel-le gurulni egy kerekes falappal. A fiatalok csinálják, mert élvezik. Mert szabadságot ad, mert fellélegezhetnek, mert ezt a szülők nem tudják utánuk csinálni. Aztán az ember elkezd felnőni. Berlinbe költözik, kinyílik a világ, és rájön, hogy máshogy is lehet deszkázni. Hogy ennek szabályai, csoportjai vannak, és tökéletes eszköz arra, hogy az ember lázadjon. Ha pedig valakinek hirtelen, egyik napról a másikra kéne önállóvá válnia, akkor hasznos mankónak bizonyulnak a barátai és a gördeszkázás, ami nem mentes sem a polgárpukkasztástól, sem a fiatalként annyira vágyott szabadság illúziójától.
 
Az idén megjelent This Ain’t California című német dokumentumfilm több szempontból is egy kifejezetten érdekes, szórakoztató és egyedi mozi. A film a nyolcvanas évek világába rántja vissza a nézőt, és tolja az arcunkba a kellően ismerős, ma már keserédesen röhejes szocialista propagandákat, Trabantokat, a szocreál jelképeket és álmokat, és minden idióta ellentmondást, ami elválasztotta Nyugatot a Kelettől, németet a némettől, gyereket a gyerektől. Az archív felvételek egy olyan világ utolsó nyomait örökítik meg, ami ma már csak a fejekben, a történelemkönyvekben és az ajándékboltokban létezik, ráadásul egy sajátos szemszögből – a kamaszokéból, akik csak túlélni, barátkozni és szabadulni szeretnének. Értik és érzik, hogy ami van, az nem jó, csak azt nem tudják, hogyan tudnának rajta változtatni, így marad nekik az egyetlen út – a lázadás. Mert még volt mi ellen lázadni.
 
A film három gyerekkori barát életét meséli el, akik napjainkban egy temetésen találkoznak, előtte pedig felelevenítik a fiatalkorukat, és meghitt hangulatban sztorizgatnak egy jót a csempészésekről, az akrobatamutatványokról, a farmersortokról és a megfigyelésekről. A történeteik tele vannak élettel és olyan apró finomságokkal, amiken kellemeset derül az, akinek van még valami kötődése a szocialista rendszerekhez, és érti az utalásokat. A kisebb poénok, nagyobb tragédiák mellett pedig egész egyszerűen szórakoztató az összes korabeli felvétel, minden egyes bajusszal, nadrággal és frizurával, mert azt senki sem tagadhatja, hogy a nyolcvanas években mindenki szögre akasztotta az ízlését, akár Keleten, akár Nyugaton élt. Szintipop, dauer, színes melegítők, és a merev német hozzáállás – Super8-as filmen, gördeszkán.