FőképFülszöveg:
A 20. század egyik legnagyobb pénzmosójának igaz története.
 
Kenneth Rijock. Vietnámot megjárt kitüntetett veterán. Szárnyaló ügyvéd, és egyike a világ leghírhedtebb pénzmosóinak. A 80-as években Miamiban, ő volt az összekötő ember a kolumbiaiakkal a kokainpiacon. Minden pénteken, többszázezer dollár egy rongyos aktatáskában, és ő csak repül a privátgépén az adóparadicsomba, a Karibi szigetekre. Rijock 200 millió dollár tisztára mosásáért volt felelős. És mindvégig egy rendőrnőbe szerelmes... Ám egyszer csak összedőlt minden, amikor egy társa feldobta. Végül Rijock belement, hogy titkosügynökként segítse a DEA-t ( Kábítószer-ellenes Hivatal). Vadból, vadász lett.
Lebilincselő sztorija hihetetlen - mégis igaz!

Részlet a könyvből:
A szerző megjegyzése

Nemrégiben a kezembe akadt egy porszítta, vastag, sárgásbarna boríték, amely valahogy az ingatlanos papírjaim közé keveredett, rajta egy kézírásos mondat.
Így szólt: „Az utolsó levele, amelyet kubai cellájából küldött, a kivégzése előtt.”
Az elítélt fivér azt írta benne a húgának, hogy segít neki, és egy bankszámlán elhelyezett számára félmillió dollárt. A borítékban a kézírásos levél mellett útlevelet és számlaszámokat találtam.
Mindezt jelnek tekintettem. Úgy helyes, gondoltam, ha az élet efféle dolgait nem hagyjuk feledésbe merülni, ideje hát elmondanom a történetemet.
Csak a neveket változtattam meg, de nem azért, hogy megvédjem a bűnösöket – a legtöbbjük vagy meghalt már, vagy eltűnt. A valódi kilétüket azért nem fedem fel, mert szeretném megkímélni a hozzátartozóikat attól, hogy újra szembesüljenek a fájdalmas veszteséggel.
Természetesen vannak olyanok is, akiket soha nem ért utol az igazságszolgáltatás keze. E kevesek most szabadon, sőt bőségben élnek, de még mindig tartanak attól, nem kopog-e valaki az ajtajukon az éjszaka közepén.
Nem akarom megzavarni amúgy is nyugtalan álmukat, mert a végén még ők zavarnák meg az enyémet.

Előszó

Tapintható volt a feszültség. Óráknak tűnt, amíg végre a papírokkal kezdtek el foglalkozni.
Gondoltam, még egyszer elmagyarázom, de hát végül is minden ott volt feketén-fehéren.
A fivérek egyike idegesen vizslatta a lapokat; kövér, nikotinfoltos ujja a sorok fölött táncolt, mint amikor a kiskölök olvasni tanul... vagyis hát inkább mint egy suhanc, aki túl alaposan vizsgálta meg, vajon elég tiszta-e a kokain, amit épp most hoztak be az Egyesült Államokba.
A másik kettő ott állt mögötte, tiszta ideg volt mindkettő. Egyikük vigyorgott. Vagy vicsorgott? Másikuk derekánál krómsárga fény villant. Mindig szeretett felvágni.
Hogy másztam bele ebbe?
Kezdetben olyan egyszerűnek tűnt minden, szinte még törvényesnek is... Épp csak kisegítettem néhány embert, akik inkább barátaim, mint ügyfeleim voltak. Jó fiúk, nem sötét bunkók.
De ez a három itt emberi hulladék.
A Martinez fivérek. Kubai amerikaiak, akiknek a szülei Castro rendszere elől menekültek ide; Miamiban a fiúk egy árva cent nélkül
kezdték az életet, most meg laza milliomosok, köszönhetően a Dél-Floridán át az Egyesült Államokba és Kanadába beáramló kokainnak.
És köszönhetően nekem is.
Abban segítettem őket, hogy a drogkereskedelemből származó piszkos dollármilliók szépen kimosakodva, kötegekbe rendeződjenek, s ne hagyjanak maguk után semmilyen árulkodó nyomot.
Tudják, én voltam a mosodás.
Egyedi szolgáltatásokat nyújtottam.
Van kétmillió dollár sáros drogpénzed, és nem tudod, mit kezdjél vele? Én vagyok a te embered. Vállalatokat kell gründolnod, hogy elfedd a törvény őrei elől a törvénytelen tevékenységedet? Nem gond.
A találkozó Miami külvárosában volt egy lakásban, a búvóhelyükön. Alig néhány hét, és már másutt laknak majd, ügyelve arra, hogy semmilyen nyomot ne hagyjanak maguk után.
E pillanatban mindenesetre az üzlettel kellett foglakoznunk. A közreműködésem nem volt túl jelentős – megalapítottam néhány fedőcéget a karibi térségben, bejegyeztettem pár hajót az Egyesült Királyságban mindenféle fiktív adattal, és hogy mindezt tető alá hozzam, elvittem némi pénzt az adóparadicsomba. Sima ügy, semmi komoly, de az efféle ismeretek híján megfizethetetlen a bandáknak.
Így együtt a három fivérrel most találkoztam először, és még nem bíztak bennem. Nem tudhatták, vajon az előttük álló ravasz ügyvéd a dokumentumaiból nem hozott-e össze egy átláthatatlan labirintust, amelyben csak ő ismeri a járást, és a pénzük nem egy olyan offshore páncélteremben pihen-e, amelyhez csak neki van kulcsa…
Charlie-ra pillantottam. A társuk volt, hogy pontosan miért, sosem tudtam meg, és az egyetlen ember a szobában, akiben megbíztam.
– Ott van minden – szólalt meg hirtelen. – Ken nagy szolgálatot tett nektek, ahogy előre megmondtam. Valóságos lángész, nem igaz?
Joey, a legfiatalabb, felnézett. Hármójuk közül, úgy láttam, ő hasonult leginkább az észak-amerikai életformához. Fiatal volt és sportos, ápoltnak és intelligensnek tűnt, és a legtisztább dél-floridai akcentussal beszélt.
 Ahogy idősödtek a fivérek, úgy lettek egyre inkább tipikus kubaiakká. Hugo, a középső, hájas volt, fején gyapjas fekete haj, arcán kétnapos borosta. A legidősebbet, Enriquét súlyos bajusza és tömött szakálla tette markánssá. A legszívesebben ezt az őrjítő angol-kubai keveréknyelvet használta, valójában mindkettőt kerékbe törte.
Joey végre felemelte a tekintetét a papírokról, amelyeket átadtam nekik. Mosolygott.
– Tudom. Remek munka. És milyen egyszerű.
A fivéreihez fordult, biccentett.
Fellélegeztem.
Charlie pillantásából ezt olvashattam ki: „Mondtam, hogy nem lesz semmi gond.”
Joey intett Enriquének, a legidősebbnek. A kanapé mögül a nagydarab kubai egy kis utazótáskát emelt ki.
– Regalito – dünnyögte, és vagy félméternyire tőlem letette a táskát a földre.
Joey-hez fordultam.
– Egy kis ajándék – fordított, de tudtam, mit jelent a szó.
Óvatosan előrenyúltam, és odahúztam a lábamhoz a táskát. Körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, a fivérek arcára várakozó vigyor ült ki.
Noha munkadíjat soha nem kötöttem ki, és modortalanságnak tartottam volna, ha az efféle dolgokról akár csak szót is ejtek, a pénzjutalmat nem lehetett váratlannak tekinteni. Azért, amit tettem, tízezer dollár nem lett volna túlzott ár.
Végigsimítottam a táska oldalát. Valami azt súgta, nem kellene megtudnom, mi van benne.
Lassan elhúztam a cipzárt, belekémleltem.
A szívverésem is elállt.
Pénz egy cent se. Helyette egy áttetsző műanyag tasak, feszesre tömve fehér porral.
Kiemeltem, és magasra feltartottam a trófeámat. A kubaiak harsogva röhögni kezdtek.
Reméltem, hogy a mosolyom nem árulja el, mit is gondolok valójában: Mégis mit várnak tőlem, mi a fészkes fenét kezdjek én ezzel?
– Az ajándéka – mosolygott Joey.
Nem tettem egyebet, mint hogy megalapítottam egy rakás fedőcéget, és bejegyeztettem egy csomó hajót, amelyek lehetővé tették, hogy az ügyfeleim minden különösebb gond nélkül több száz kiló kokaint szállíthassanak Miamiba.
Charlie elmagyarázta.
– Fél kiló. Az utcán tízezer dollárt ér.
Fél kiló? Gyors fejszámolásba kezdtem. Akár már négyszáz gramm is legkevesebb 15 évnyi letöltendő börtön. És egy perccel sem szabadulsz korábban.
Elmosolyodtam. Ennél többre nem telt tőlem. Miközben visszatettem a zacskót, és behúztam a cipzárt, tudtam, hogy lehetetlenség visszautasítanom. Legfeljebb megköszönhetem, mert ha nem, az udvariatlanság volna. Még a végén jól magamra haragítom őket.
Mosolyogva ezt mondtam hát:
– Igazán nem kellett volna.
Sietve elköszöntem, és elinaltam, s ahogy leszáguldottam akét emeletet a parkolóig, szinte röpültem a lépcsők felett.
Miközben lihegve a kocsimhoz értem, gyorsan körülnéztem, vajon látom-e bármi jelét, hogy megfigyelik az épületet, aztán a pakkot betettem a csomagtartóba. Kizártnak tűnt, hogy ne tartsák szemmel a házat. Ha a fivérek ennyi tiszta kokót csak úgy a kezembe nyomnak, mennyi lehet nekik felhalmozva? A búvóhelyüket már napokkal ezelőtt kiszúrhatta a Dade megyei rendőrség vagy a szövetségi Kábítószer-ellenes Hivatal, a DEA.
Elindultam, de perceken keresztül azt sem tudtam, merre megyek. Délután 3 óra volt. Az utcákon megannyi ember. Az iskolákból most indulnak haza a gyerekek, vagyis csak huszonöttel lehet menni, és egy csomó más helyi jogszabályra is figyelni kell. A francba.
Mindegyre a tükörbe néztem. Mióta jön már utánam az a kocsi?
Csak most jöttem rá, hol vagyok egyáltalán. Miami külvárosának, Kendallnak a kellős közepén hajtottam, épp csak néhány utcányira attól a bevásárlóközponttól, ahol kolumbiai drogbandák nemrégiben fényes nappal brutális vérfürdővel intézték el a nézetkülönbségeiket. Az a tűzpárbaj volt a nyitánya annak, hogy az Egyesült Államok lakosságának szembesülnie kellett a drogbárók háborúival. Két fegyveres komótosan kiszállt egy teherautóból, besétáltak egy italboltba, agyonlőttek két másikat, és megsebesítették az eladót.
Amikor azonosították a vérben ázó holttesteket, kiderült, hogy a lövések az egyik legnagyobb miami drogkereskedővel és testőrével végeztek. A nézeteltérés oka valószínűleg valami rendezetlen adósság lehetett.
Olyan környéken autóztam hát, amelyet kiemelten ellenőriztek a zsaruk.
Elhatalmasodott rajtam a pánik.
Csak nehogy akár egy féklámpám is rossz legyen! Nem szabad, hogy felfigyeljen rám valami sasszemű zsernyák. Ha meg kell állnom, végem van.
Leizzadtam, a gyomrom émelygett. Ami egyébként félórai nyugodt autózás szokott lenni hazáig, most hideglelős rettenet lett. Ha lemeszelnek gyorshajtásért, megnézhetem magam. Próbáld csak meggyőzni a bírót, hogy fél kiló a személyes használatodra kell.
Ezen elgondolkoztam. Valaha egy kiló kokain ára 55 ezer dollár volt, de most már a Kolumbián át Miamiba özönlő áradat miatt csak húszezer. Nem mondanám ideálisnak, de azért – ha Charlie-nak igaza volt – még így is egész jó kis változás jöhet az életemben.
Megálltam egy telefonfülkénél, s miközben egy negyeddolláros után kotorásztam a zsebemben, mindegyre az utcát vizslattam.
Andrét hívtam, azt az embert, aki ráállított erre az új pályára.
Nem vette föl.
Nincs más, amit tehetnék. Óvatosan a házához kell hajtanom. Épp akkor értem oda, amikor hazaért.
Elmondtam neki az aprócska gondomat.
Most azonnal nem tudja megoldani, de holnap már esetleg tehet valamit.
Nem kell mást tennem, épp csak egy napig üljek az anyagon. Nem nagy ügy. Hazaviszem, és elrejtem a házban.
A házban, ahol egy rendőrrel lakom.

A Kiadó engedélyével.