FőképFülszöveg:
Miért olyan nehéz nemet mondai? Miért félünk attól, hogy ha visszautasítunk egy kérést vagy meghívást, azzal örökre megsértettük az illetőt? Hányszor, de hányszor fordul elő, hogy valamire igent mondunk, és aztán dúlunk-fúlunk magunkban, miért nem álltunk a sarkunkra és mondtunk nemet. Marie Haddou nyugodt és józan hangvételű könyve segít megértenünk, miben kellene megváltoznunk azért, hogy érdekeinknek, véleményünknek nyíltan hangot tudjunk adni. S ha erre képesek leszünk, csodálkozva fogjuk tapasztalni, mennyi megértéssel, sőt tisztelettel találkozunk.
A könyv első része az okok feltérképezésével segít személyiségünk, lelki alkatunk mozgatórugóinak megismerésében és tudatosításában, illetve konkrét technikákat javasol. A második részben öt tipikus élethelyzetből (munkahely, család, hétköznapi élet, baráti és szerelmi kapcsolat) vett párbeszédek olvashatók a hozzájuk kapcsolódó rövid magyarázattal. A könyv végén pedig két kis pszichológiai teszt kitöltésével rögtön ellenőrizhetjük is, mennyire sikerült elsajátítanunk (egyelőre elméletben) a nemet mondás művészetét.

Részlet a regényből:
KÉSZÜLJÜNK FEL!

A hajós, mielőtt hosszabb útra indul, ellenőrzi a hajó felszerelését. Önnek is valahogy így kellene tennie, mielőtt nekifogna a következő fejezeteknek, és megismerkedne azokkal a módszerekkel, melyek segítségével feltárhatja problémáit, és megpróbálhat változni-változtatni. Először az alapelveket tisztázzuk, hogy azután elindíthassuk önt azon az úton, amely reakcióinak tudatosítása, majd megváltoztatása felé vezet.
Mindenekelőtt azonban ejtsünk néhány szót azokról a „rossz megoldásokról”, amelyeket bizonyára ön is szokott alkalmazni – ha öntudatlanul is –, hogy kitérjen a nemet mondás kényszere elől.

A rossz megoldások

Natacha bűbájos, 30 év körüli fiatal nő, egy kis logisztikai vállalat marketingigazgatója. Hetekkel ezelőtt észrevette, hogy a jóképű Christophe, a cég sztármérnöke kerülgeti. Natachát azonban tökéletesen érzéketlenül hagyja Christophe vonzereje, aki egy nap, szokott magabiztosságával, meghívja ebédelni. A lány nem akar elmenni, de ahelyett, hogy kereken visszautasítaná, inkább

? azt mondja, hogy nem kapta meg az üzenetet
? megkéri a titkárnőt, hogy tagadja le
? „elfelejti” elolvasni az e-mailjeit
? nem hívja vissza a férfit
? úgy szervezi a munkaidejét, hogy ne kelljen találkoznia a férfival a kávéautomatánál
 azt mondja neki, annyi munkája van, hogy nem ér rá ebédelni
? minden alkalommal azt válaszolja, hogy sajnálja, de mással ebédel
? tovább bent marad, hogy össze ne találkozzanak a parkolóban
? meglesi, hogy mikor megy el, és ő még egy kicsit marad
? kerüli, hogy elmenjen az ajtaja előtt
? lépcsőn jár, nehogy a liftben találkozzanak
? megkéri egy barátját, vigye el az irodába, hogy Christophe együtt lássa őket
? ráveszi a barátnőjét, Alice-t, hogy mesélje el Christophenak, milyen kiegyensúlyozott kapcsolatban él a barátjával
? elfogadja a meghívást, de nem megy el
? kimagyarázkodik, miért „ejtette pofára”, elfogad egy újabb meghívást, és megint nem megy el.

Ki az, aki soha nem próbálkozott ilyesmivel ahelyett, hogy egyszerűen nemet mondott volna? Nincs olyan nyakatekert szöveg, mese vagy forgatókönyv, amit ne éreznénk jobbnak egy egyszerű nem kimondásánál. A rossz megoldások azonban ahelyett, hogy felszabadítanák, csak ránehezednek az emberre. Egyre távolabb kerül eredeti céljától, rossz válaszokra kényszerül, nehéz vagy egyenesen lehetetlen helyzetekbe bonyolódik, kellemetlen reakcióknak teszi ki magát.

A menekülés

Személyiségtől függően egyesek egészen szélsőséges módszereket választanak, és hagyják, hogy akaratuk helyett a félelem irányítsa őket.
Egy férfi nem akarta megmondani, hogy nyárra mégsem adja ki a nyaralóját, ennek érdekében mindennap hajnalban kelt fel. Így elkerülte, hogy találkozzon azzal, aki (elég erőszakosan) ki szerette volna bérelni, és akivel rendesen egy vonaton utazott volna.
Egy fiatal nő bevallotta nekem, azért kellett elköltöznie, mert a szomszédasszonya állandóan rábízta a gyerekeit. Az első adandó alkalommal nemcsak másik lakásba, hanem másik kerületbe is költözött.
A harmadik nem merte nem elvállalni a közös képviselői megbízatást a házban, ahol lakott, pedig ki se látszott a munkából. Ahelyett, hogy ezt bevallotta volna, inkább nem ment el a gyűlésekre, halogatta a levelezés elintézését, úgyhogy a végén kitették a szűrét. Mennyi energiát és időt pazarolt el semmiért!

A helyettes

Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek az élete – a miénk is, másoké is –, ha rögtön megmondanánk, amit gondolunk. Vannak házaspárok, ahol az egyik fél hajlandó és tud nemet mondani, s ezt a másik helyett is megteszi. Egy festő mesélte, hogy egy-egy vállalat vagy újság néha felkéri, készítsen metszeteket vagy rajzokat. Mivel soha nem tud nemet mondani, ilyenkor eltűnik, és a felesége utasítja el nevében a felkérést valamilyen ürüggyel, például hogy elutazott, beteg vagy kiállításra készül.
A munkahelyeken a titkárnők, a recepciósok és az asszisztensek rengeteg időt töltenek azzal, hogy lerázzák az alkalmatlankodókat, elutasítsák a telefonálókat: „Az igazgatónő értekezleten van”; „Megnézem, hogy bent van-e”; „Éppen telefonál.” Minderre csak azért van szükség, mert a főnökök képtelenek nemet mondani. Mindannyian jártunk már úgy, hogy szerettünk volna elérni valakit, aki viszont nem akart beszélni velünk: kérték, hogy hívjuk máskor, átvették számára az üzenetet, soha nem utasítottak el nyíltan, de… Közben pedig a titkárnők egész nap levelekre válaszolnak, faxokat rendszereznek. Valójában csak az idejüket vesztegetik, mert kitérő válaszaikkal soha nem fogják beérni a címzettek.
2002-ben az Egyesült Államokban létrehoztak egy ügynökséget, hogy segítsenek azoknak, akiknek nincs bátorságuk személyesen szakítani szerelmükkel; 25–75 dollárért vállalnak egy-egy szakítást. „Érzelmi téren az emberek egyre gyávábbak – magyarázza a Breakup service alapítója, Deanna Thompson. – Megkíméljük őket attól, hogy maguknak kelljen elmondani a rossz hírt. Felhívjuk a megunt barátot, barátnőt, vagy írunk neki egy levelet, amelyben elmagyarázzuk a szakítás okait.”
A piszkos munkát másokra hagyva elkerüljük a felelősség vállalását, nem vagyunk hajlandók érdemi kérdésekről beszélni. Ugyanez történik akkor is, amikor ahelyett, hogy kerek perec nemet mondanánk, összevissza hazudozunk – tulajdonképpen nem tiszteljük a másikat.

A hazugságok

Mint az egyre táguló hajszálrepedés, mely végül tönkreteszi az egész gátat, a hazugság újabb hazugságokat szül, különösen ha túlzásba visszük, ami gyakran előfordul, amikor valakit nagyon meg akarunk győzni.
2004-ben egy fiatal nő, Marie L. azt állította, hogy rasszisták támadtak rá a metróban. Feljelentést tett három fekete és három maghrebi ellen, akik állítólag mocskos zsidónak nevezték, késsel többször is megszúrták, és másfél éves kisfiát is bántalmazták. Egész Franciaország felhördült: a média, a politikusok, a köztársasági elnök, az értelmiség egy emberként ítélte el a szörnyű bűntettet és az utasok közönyösségét. A nyomozás azonban hamarosan bebizonyította, hogy se tanú, se támadó nem volt. Marie L. egyszerűen hazudott.

A Kiadó engedélyével.