FőképFülszöveg:
1997 decemberét írjuk. Emberevő tigris portyázik egy eldugott falucska mellett az orosz Távol-Keleten. A tigris nem csupán megöli az embereket, hanem megsemmisíti őket. Egy csapat ember és a kutyáik gyalog kénytelenek utánaeredni a sűrű erdőben, ráadásul brutális hidegben. Ahogy a nyomkövetők az áldozatok maradványait vizsgálják, felfedezik, hogy a támadások nem találomra történnek: a tigris a jelek szerint bosszúhadjáratot folytat. Meg kell találni a sebesült, éhező és rendkívül veszélyes állatot, mielőtt újra lecsap.
 Miközben elmeséli a különös események sorát, John Vaillant feledhetetlen képet nyújt erről a lenyűgöző és titokzatos régióról. Találkozunk az őshonos törzsekkel, akik évszázadokon át bálványozták a tigriseket és velük éltek; még a vadászzsákmányukat is megosztották velük. Tanúi leszünk az orosz telepesek érkezésének a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján, a katonákénak és vadászokénak, akik jelentősen csökkentették a tigrispopulációt. És megismerjük a leszármazottaikat, akiket a nyomor orvvadászatra kényszerít, amivel még inkább felborítják a térség természetes egyensúlyát.
 Ez az ősi, feszült viszony ember és ragadozó között a lelke ennek a figyelemre méltó könyvnek. Találkozunk benne számos meglepő gondolattal arról, hogy ember és tigris talán úgy fejlődött, hogy együtt tudjon létezni, hogy mi emberek annak idején talán nem is vadásztunk, hanem ragadozó állatok prédáiból éltünk, és hogy a korai Homo sapiens talán simán passzolt a tigris ökoszisztémájába. Mindenek felett pedig megértjük a veszélyeztetett szibériai tigrist, ezt a kiemelkedően intelligens szuperragadozót, mely akár három méter hosszú és három mázsa is lehet, és amely hatalmas erdős-hegyes terület fölött uralkodik.
 A mesterien megírt és igen informatív elbeszélés középpontjában három szereplő áll: Vladimir Markov orrvadász, akit megölt a tigris; Jurij Trus főnyomozó; és maga a tigris. Izgalmas, lélegzetelállító történet emberről és természetről, mely elkerülhetetlen leszámoláshoz vezet egy tisztáson a tajga mélyén.

Részlet a regényből:
A holdsarló úgy lóg a fák között, mintha belegabalyodott volna az ágakba. Gyér fénye árnyakat vet a lenti hóra, még inkább homályba borítva az erdőt, melyben ez a férfi legalább annyira keresi útját tapintással, mint látással. Gyalogszerrel van, egyetlen kísérője egy kutya, ami folyton előreszalad, alig várja már, hogy végre hazatérjenek. Körös-körül a tölgy, nyír és nyárfák törzsei feketén nyújtóznak a sötétségbe a száraz gallyak és bozótok fölé, ahol ágaik lyukacsos baldachinná fonódnak össze. A hónál fehérebb, karcsú bükkfák szinte maguk is fényt bocsátanak ki, de mint az állat téli bundája, ez a fény hideg a kéznek, csak önmagáért van. Csend honol ebben a szunnyadó, fagyott világban. Olyan hideg van, hogy a köpés megfagy, mielőtt földet érne; olyan hideg, hogy az a fa, ami törékeny, mint a szalma és képtelen tovább bent tartani saját gyarapodó nedvét, akár spontán felrobbanhat. Ahogy haladnak előre, férfi és kutya egyaránt hőpárát hagy maga után, és leheletük kondenzcsíkja halvány felhőként ül meg csapásuk felett. A széltelen sötétben testszagukat ugyan megőrzik, de léptük hangja tovaszáll, így minden lépéssel tudtára adják az éjszakának a hollétüket.
A metsző hideg dacára a férfi olyan gumicsizmát visel, ami jobban illene esős időhöz; ruhája is meglepően könnyű ahhoz képest, hogy egész nap a szabadban kutatott. Fegyvere egyre jobban húzza a vállát, mint ahogy a hátizsákja és töltényöve is. De hát ismeri ezt az utat, mint a tenyerét, és mindjárt megpillantja a kunyhóját. Végre engedélyezheti magának a megkönnyebbülés luxusát. Talán elképzeli, ahogy meggyújtja a lámpást, ahogy megrakja a tüzet; talán elképzeli, hogy nemsokára megszabadul terhétől. A víz a kannában biztosan megfagyott, de a tűzhely fala vékony, nem kell sok idő, és vadul izzik majd a hideg és a sötét ellen, mint ahogy most az ő teste. Hamarosan élvezheti a forró teát és a cigarettát, amit követ a rizs, a hús és még több cigaretta. Esetleg egy-két pohárka vodka is, ha még maradt. Ízlelgeti ezt a szertartást, melyet kívülről tud. Majd amikor az ismerős alakzat már kibontakozik a tisztás túlsó felén, a kutya nekimegy egy szagnak, mintha fal lenne, és morogva megtorpan. Régi vadásztársak, a férfi tökéletesen érti: valaki van a kunyhónál. A szőr a kutya nyakán és a férfi hátán egyszerre mered fel.
Robajt hallanak a sötétből, ami mintha minden irányból jönne.

1. rész
MARKOV

1
Sokan nem hiszik, hogy mindez megtörtént. Azt hiszik, a kép-
zeletem szüleménye. Pedig valóság volt. Tények igazolják.
Jurij Anatoljevics Trus

1997. december 5-én délután, nem sokkal sötétedés után, sürgetőn megcsörrent a telefon egy Jurij Trus nevű férfi otthonában Lucsegorszkban, ebben a közepes méretű bányászvárosban Primorje térségben, az orosz Távol-Keleten, nem messze a kínai határtól. Primorje többek között a szibériai tigris utolsó mentsvára, és a telefonáló baljós hírekkel szolgált: egy férfit megtámadtak Szobolonje közelében, ami egy kis fakitermelő közösség mélyen az erdőben, kilencven kilométerre északkeletre Lucsegorszktól. Jurij Trusnak, a hat Tigrisfelügyelet-egység egyik csapatvezetőjének az volt a feladata, hogy az erdei bűncselekményeket kivizsgálja a térségben, főleg azokat, amelyekben tigris szerepelt. Mivel sokszor orvvadászokról volt szó, ezek tigristámadásokat is jelentettek. Így aztán ez az eset – és annak minden vonzata – most Trus gondja lett, aki azonnal készülődni is kezdett a szobolonjei utazásra.
Másnap, szombat kora reggel Jurij Trus csapattársaival, Alekszandr Gorborukovval és Szása Lazurenkóval bezsúfolódott egy leselejtezett katonai teherautóba, és elrobogott északnak. A Tigrisek, ahogy néha nevezték őket, vízálló, terepszínű gyakorlóruhájukban, késekkel, pisztolyokkal és félautomata puskákkal felfegyverkezve nem annyira vadőrnek látszottak, mint inkább vadonban működő rohamcsapatnak. A húszéves teherautó a Kung becenévre hallgatott, az amerikai Humvee négytonnás orosz katonai megfelelője volt. A gázmotoros, csörlővel ellátott, négykerék-meghajtásos, széles, derékig érő abroncsú gép népszerű jármű Primorje hátországában. Nemcsak fegyverállvánnyal és tartalék gázkannatartóval látták el, de rögtönzött priccseket is szereltek bele, és telepakolták annyi élelemmel, amennyi négy embernek egy hétig elég. Fatüzeléses kályhával is rendelkezett, hogy a legénység a gépek teljes csődje esetén is életben maradhasson, akárhol járjanak is éppen a vadonban.
Miután áthaladtak a rendőrségi ellenőrzőponton a város szélén, a Tigrisek elmentek egy földútig, ami keletnek vezetett a Bikin, eme széles és kanyargós folyó mentén, mely átszeli Primorje északi részének legelszigeteltebb vidékeit. A jóval fagypont alatti hőmérséklet és a mély hó lassította a nehéz teherautó haladását, így aztán a férfiaknak, akiknek mindegyike tapasztalt vadász és kiszolgált katona volt, jó pár óra állt a rendelkezésükre, hogy átgondolják és megbeszéljék, mi várhat rájuk. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy eddigi tapasztalataik nem készítették fel őket arra, amit ott találnak.
Primorje, amit Tengermelléki határterületnek is neveznek, akkora, mint Washington állam az USA-ban, és Oroszország délkeleti sarkában bújik meg a Japán-tengernél. A sűrű erdőkkel borított hegyes vidéken az Appalache erdeinek klausztrofóbiája keveredik a yukon határvidék keménységével. Itt csak a legelemibb iparról beszélhetünk: a fakitermelés, bányászat, halászat és vadászat eleve küzdelmes létét tovább nehezítik az alacsony bérek, a korrupt hivatalnokok, a viruló feketepiac – valamint a világ legnagyobb nagymacskái.
A peresztrojka és az orosz–kínai határ újranyitása számos negatívummal járt; ezek egyike a tigris-orvvadászat fellendülése. Ahogy az 1990-es években szétesett a gazdaság, és elhatalmasodott a munkanélküliség, orvvadászok, üzletemberek és hétköznapi polgárok egyaránt magukénak tekintették az erdő gazdagságát, annak minden formájában. Mivel olyan értékesek és ritkák, a tigrisek különösen kedvelt célpontot jelentettek: szerveik, vérük és csontjuk igen keresett, a hagyományos kínai gyógyászatban való felhasználásuk révén. Egyesek úgy vélik, a tigrisbajusz golyóállóvá tesz, vagy hogy porrá őrölt csontja csillapítja a fájdalmat. Mások azt hiszik, hogy péniszétől férfiasabbak lesznek, és Tokiótól Moszkváig rengetegen fizetnek dollárezreket a bőréért.
1992 és 1994 között körülbelül száz tigrist, az ország vadpopulációjának durván negyedét leölték. Nagy részük Kínába került. Nemzetközi állatvédő szervezetek segítségével (és nyomására) a terület kormányzata létrehozta a Tigrisfelügyeletet abban a reményben, hogy valamelyest visszaállítja a törvényt és a rendet Primorje erdeiben. A fegyverekkel, kamerákkal és széles körű rendőri hatókörrel felruházott csapatok feladata lett az orvvadászok elfogása, valamint a tigrisek és emberek között egyre szaporodó konfliktusok megoldása.
A Tigrisfelügyelet mandátuma sok tekintetben emlékeztet a kábítószeres nyomozókéra, és a kockázat is hasonló: óriási pénzek cserélnek gazdát, a szereplők pedig gyakran elkeseredett és veszélyes egyének. A tigriseket, a drogokhoz hasonlóan, grammra és kilóra árulják, értékük a termék és az eladó kifinomultságával együtt nő. Vannak persze fontos különbségek is: a tigris akár három mázsát is nyomhat; kétmillió éve vadászik nagyprédára, köztük emberre; és van emlékezete. Emiatt a tigris éppoly veszélyes lehet arra, aki meg akarja védeni, mint arra, aki hasznot akar belőle húzni.
Jurij Trus Tigrisfelügyelet csoportja az 1990-es évek közepén a Bikin-folyó körül tevékenykedett. Télen teherautóval is rá lehet hajtani a folyóra, de nyáron lomha mocsárrá változik. A völgyében élő munkanélküli emberek számára a folyó és az erdő törvénye sokkal relevánsabb, mint a helyi kormányzaté. Noha a legtöbb itt lakó a puszta életben maradás érdekében kényszerül orvvadászatra, vannak köztük olyanok, akik pénzért csinálják. 1997-ben a Tigrisfelügyelet csupán három éve létezett; az orosz gazdaság akkori helyzetét tekintve tagjai örülhettek, hogy van munkájuk, főleg mert külföldi állatvédő csoportok dollárban fizették őket. Havi négyszáz dollár akkor irigylésre méltó keresetnek számított, igaz, sokat is vártak tőlük cserébe. Akár vadászok papírjait ellenőrizték rutinszerűen az erdőben, akár gyanús kocsikat üldöztek a kínai határ felé, vagy éppen rajtaütést szerveztek, a legtöbb ember, akivel a Tigrisfelügyeletnek dolga akadt, bizony fel volt fegyverezve. Ezekre a találkozásokra sokszor eldugott helyeken került sor, ahol erősítésre egyszerűen nem lehetett számítani, és sosem tudhatták előre, mivel találják szemben magukat.
A peresztrojkát követően Oroszországban lényegében minden eladó lett, és a katonai felszerelések is hatalmas mennyiségben tűntek el a helyi fegyverraktárakból. Az erdőt tarkító névtelen vadászkunyhók elleni razziák során Trus az embereivel elkobozott már plasztik robbanóanyagot, TNT-t és páncélozott járműből rabolt 12 mm-es nehézgépfegyvert. Trus el nem tudta képzelni, mit lehet egy ekkora fegyverrel kezdeni az erdőben, de a robbanóanyagra volt magyarázat: tömegével ölték meg vele a halakat a patakokban, vagy medvéket robbantottak ki a barlangjukból. Az ázsiai piacot kevésbé izgatja a medvebőr vagy -tetem épsége, annál inkább a mancsáé vagy a hólyagjáé; az előbbi levesbe kerül, az utóbbi orvosi célra megy. Az 1990-es évek közepén Primorjéban az élet embernek és állatnak egyaránt olcsó volt, a korrupció a kormányzat minden szintjét áthatotta. Ezekben az években Trus rajtaütött magas rangú rendőrtiszteken és parlamenti képviselőkön, akik igencsak veszélyes ellenfelek. Ő viszont erre a munkára termett: ő is tud veszélyes lenni.
Trus száznyolcvanhat centi magas, keze-lába hosszú, mellkasa széles. A szeme történetesen olyan színű, mint a tigrisszem féldrágakő, fekete gyűrűkkel az írisz körül, és ez a szem őszinte, megnyerő arcból néz ránk, nagy, lekonyuló szemöldök alól. Habár gyerekkorában gyenge és beteges volt, később tehetséges atlétává érett, akinek megjelenése tiszteletet parancsoló, hangja mély, és képes nyugodt maradni rendkívüli stresszhelyzetben is. Emellett roppant erős. Fiatal katonaként Kazahsztánban az 1970-es években Trus tucatnyi regionális kajakbajnokságot nyert, amikért megkapta a Sportnagymester rangot, s ez a megtiszteltetés lehetővé tette, hogy országos szinten versenyezzen. Komoly vállalkozás volt: nem csak bolgárokkal és keletnémetekkel versenyzett. – Az SZSZKSZ katonaságának becsületét védtem – magyarázta. A negyvenes évei közepén, amikor csatlakozott a Tigrisfelügyelethez, Trus három egymást követő évben területi súlyemelő-bajnokságot nyert. Az általa művelt súlyemelést nem látni az olimpián; inkább úgy fest, mint amit a napóleoni háborúk idején találtak ki unatkozó tüzérek. A lényege, hogy fel kell emelni a kettlebellt – ami lényegében egy füllel ellátott jókora ágyúgolyó – a földről, és a fej fölé nyomni minél többször, előbb az egyik, majd a másik kézzel. A kettlebell orosz találmány, évszázadok óta létezik, és egyértelműen az alacsony, köpcös embereknek kedvez, így aztán meglepő, hogy egy olyan karcsú férfi, mint Trus, az emelő elvét megcáfolva, látható könnyedséggel emeli fel ezt a harmincöt kilós vasgolyót.
Trus először az apjától tanult lőni, majd később a hadseregben. Tanult még karatézni, aikidózni és késsel bánni; ezekben nyúlánk testalkata előnyére válik, mert hosszú karja miatt szinte lehetetlen a közelébe férkőzni. Olyan tehetséges a kézitusában, hogy a katonai rendészet felvette oktatónak. Trus testi ereje intenzív, sokszor alig leplezett. Megcsipdes, átölel, vállon vereget, de ezek a játékos – és uraló – kezek egyben alig álcázott fegyverek. Öklei bokszerek, ha kell, téglát tör velük. Ahogy bemutatja a lefogást vagy a képzeletbeli ütést, az ember úgy érzi, teste éhezik a lehetőségre, hogy élesben is kipróbálja. Az egyik rossz útra tért kollégájáról, akit évekig próbált tetten érni, Trus kijelentette: – Nagyon jól tudja, hogy képes vagyok puszta kézzel lefejezni. – Minden cselekedetéből süt a feszültség, ami a kedves, játékos szomszéd, barát, férj és az alfahím, a gondolkodás nélkül lecsapó vadonzsaru között dúl. Trus az utóbbi helyzetben él igazán.

A Kiadó engedélyével.