Főkép Nehéz elképzelni valakiről, aki humorban nem ismer tréfát (hogy a szerző kötetben is idézett aforizmáját idézzem), hogy képes komolyan megírni saját súlyos betegségének történetét. Márpedig Karinthy Frigyes pontosan erre vállalkozott, amikor utolsó nagyszabású prózai művében, az Utazás a koponyám körül fejezeteiben rögzítette agydaganata eltávolításának hiteles történetét. Az utókornak különösen fájdalmas olvasnia a regényt, hiszen mi már tudjuk, hogy két évvel a sikeres műtét után Karinthyval agyvérzés végzett, így az élet érvénytelenítette azt a csodát, amiről ő maga is megemlékezik a könyve végén: hogy a betegség súlyossága ellenére nem veszítette el végleg a látását.
 
Karinthy köztudottan orvosnak is tanult, de nem csupán a szakzsargonban való jártassága világlik ki a műből. Távolságtartásából kifolyólag a merengései közben jellemzett kóresetek és műtéti beavatkozás tárgyilagos leírásának megemésztéséhez sokszor erősebb gyomor kell, mint egy vérbeli horror-történet befogadásához. Mindeközben mégis egyértelműen szépirodalmi művet olvasunk, amely nem egyszerűen ügyesen, nagy mesterségbeli tudásról árulkodóan összerakott memoár, hanem a kor avantgárd irányzatainak jellegzetességeivel szintén színesedik, bővül az elbeszélés írástechnikai palettája.
 
A kifejezetten kedélyes, karinthys humor és önirónia mellett fontos szerepet játszik a műben az esetenként a való életből kölcsönzött „reáliák” beépítése a szövegbe, amely időről időre fragmentálódik, rövid, önálló bekezdések egymásutánjából rajzol ki egyfajta átfogó képet. Dos Passos nagy USA-trilógiáját juttathatja eszünkbe ez a módszer, de Aldous Huxley Szép új világában is akadnak bőven efféle részletek. Ugyanakkor a kór természetéből fakadó hallucinációk, majd a műtét után komplikációként fellépő agyhártyagyulladás lázálmai szinte kiáltanak a szürrealizmus látomásos, a valóságot valószerűtlen torzulásokkal elénk táró pszeudo-automatikus írásmódért. A leghatásosabbak mégis a szinte televíziós precizitással beiktatott nagyobb nézőpontváltások, ám itt az izgalom tetőfokára juttatott jelenetet szerencsére nem unalmas reklámblokk, hanem ugyanannak a történetnek egy egészen más hangnemet megütő folytatása követi. Tipikus példaként az operáció kommentálását említeném, ahol az egyik pillanatban még szinte szó szerint a szerző fejében vagyunk, ám a személyes, élményszerű mesélést egyik pillanatról a másikra a hűvös tárgyilagossággal előadott tényismertetés váltja fel.
 
Nem mellékes persze a kizárólag a háttérből felsejlő, de sosem kihangsúlyozott politikai közhangulat ábrázolása sem, hiszen Karinthy köztudottan zsidó származású volt, az 1936-ban már jó ideje hatalmon lévő Hitler náci Németországa és Mussolini fasiszta Olaszországa pedig nem kevés veszélyt jelentett az akkor még nyugodtnak tűnő magyarországi viszonyokra. A szélsőjobb bírálatára kizárólag a bevezetőben találunk példát, és Karinthy legfeljebb alig észrevehető szurkálódás formájában kritizálja máskülönben megértő és segítőkész honfitársait, a háborúskodást már hosszú ideje nem ismerő Svédország és a kiszármazott nővér miatt oly kedves Norvégia már-már giccsbe hajló idillje viszont tagadhatatlanul gyanút keltő motívum, még akkor is, ha első szintű olvasatban a gyógyulás feletti örömhöz és megkönnyebbüléshez kapcsolható.
 
Nehéz, felkavaró regény az Utazás a koponyám körül, amit valójában nem is ajánlanék lelkileg még éretlen ifjoncoknak, elsősorban nem is abból a megfontolásból, hogy esetleg nem viselnék a véres részleteket, sokkal inkább azért nem, mert kellő élettapasztalat hiányában szerintem aligha foghatják fel teljes mélységében a halál közelségével szembesülő szerző szenvedéstörténetét. Ugyanakkor senkit sem szeretnék megfosztani ettől a kitörölhetetlen élménytől. Döntse csak el mindenki maga, hogy mennyit képes elviselni és befogadni, és szinte biztosra veszem, hogy a borzalmak ellenére nem csak egyszer fogja elolvasni ezt a szívszorító és bravúrosan megírt történetet.