FőképFülszöveg:
A Café Chez Dom Párizs egyik külkerületében bújik meg, ahová turisták nemigen jutnak el. A tulajdonos, Houria és fiatal unokahúga, Sabiha a helyi vágóhídon dolgozó észak-afrikai bevándorlóknak kínál házias ételeket és menedéket. Egy napon azonban az ausztrál John menekül be a vendéglőjükbe a hirtelen kitört vihar elől. Ennek a véletlennek köszönhetően veszi kezdetét a tragikus kimenetelű szerelmi kaland...
Évekkel később John már Melbourne egyik külvárosában éli rendezett életét gyönyörű, egzotikus feleségével, Sabihával és a kislányukkal. Ám továbbra is kísérti mindaz, ami Párizsban történt velük. Úgy dönt, felfedi titkát az idősödő írónak, Kennek, hogy a segítségével rátalálhasson a megértés és megbocsájtás lehetőségére...

Alex Miller világszerte népszerű és sikeres, számos díjjal kitűntetett ausztrál író, aki lenyűgöző érzékenységgel ír a hétköznapi emberek magánéletének rejtelmeiről. Eddig tíz regénye jelent meg. A "Lovesong" 2011-ben Ausztráliában az év könyve lett.

Részlet a regényből:
Amikor a hetvenes években ideköltöztünk, az italbolt mellett még egy vegytisztító állt. Egy máltai házaspár, Andrea és Tumas Galasso vezette, a feleségemmel jól ismertük őket. Néhány évvel ezelőtt Galassóék bezártak. Semmiféle magyarázatot nem kaptunk rá, hogy miért történt: nem tűztek sajnálkozó feliratot az ajtóra „az ügyfeleknek okozott kellemetlenségek miatt”, sem bármi mást, amiből kiderülhetett volna, hogy hamarosan újra kinyitnak. Az épület, mely oly sokáig adott otthont a vegytisztítónak, ezután évekig elhagyatottan állt, és csak a szórólapok meg a kifizetetlen számlák gyűltek a bejárati ajtó mögött.
A lányommal élek. Harmincnyolc éves, akkor költözött hozzám, amikor tönkrement a házassága. Úgy volt, hogy csupán egy vagy két hétre jön, amíg összeszedi magát. Ez öt évvel ezelőtt történt.
Az elmúlt telet Velencében töltöttem, és arra kellett hazajönnöm, hogy üres a hűtő. Fogalmam sincs, Clare miért nem szokott soha bevásárolni. Sikeres tervező, jól keres, úgyhogy ez nem lehet az oka. Amikor megkérdezem, mindig azt válaszolja, hogy ő igenis vásárol. Pedig nem. Mert ha igen, akkor, ugye, hol van az áru?
Taxival jöttem haza a reptérről, beléptem a házba, és tessék: nincs tej a hűtőben. A Velencétől hazáig tartó, végeérhetetlen repülőút kimerített, és valószínűleg valamivel kevésbé kedvesen szóltam hozzá, mint általában. Clare még az anyjánál is könnyebben sírva tud fakadni. Bocsánatot kértem, amitől csak tovább sírdogált.
– Semmi gond, apa, hagyd csak! Tudom, hogy nem úgy gondoltad.
Nem értem ezt a lányt.
Velence még a mi hatalmas, modern repülőgépeinkkel is borzasztó messze van Melbourne-től: el kell fogadni, hogy a két város egyszerűen nem ugyanazon a bolygón található. Bármilyen gyorsan száguldanak a repülők, bármilyen kényelmes és szórakoztató rajtuk utazni, attól még nem lesz kisebb a távolság Velence és Melbourne között, mint amekkora mondjuk a dózsék idejében volt. Tavaszodott, amikor megérkeztem, és itthon minden nagyon száraznak meg kiégettnek tűnt. Ráadásként pedig az üres hűtőszekrénnyel kellett szembesülnöm. Ennyire emlékszem. Még egy teát sem tudtam készíteni. Úgyhogy két perccel az után, hogy kiszálltam a taxiból, már el is indultam vásárolni.
Mikor az italbolt melletti sarkon befordultam, még nem tudtam biztosan, örüljek-e, hogy itthon vagyok, vagy inkább sajnálkoznom kéne, amiért nem maradtam még egy-két hónapot Velencében. Vagy egy-két évet. Vagy örökre. Miért is ne? Épp a hajdani vegytisztító mellett haladtam el, igencsak gyászos hangulatban, amiért mégis hazatértem, mikor a friss sütemény jellegzetes és fenséges illata megcsapta az orromat. Húsz éven át, miközben az áruházba menet elhaladt az ember a vegytisztító előtt, csak a vegyszerek szagát érezhette. Úgyhogy most megálltam a nyitott ajtó előtt, és benéztem. Minden új volt odabenn: azt hiszem, el is mosolyodtam, annyira kellemes meglepetés volt. A pult mögött álló nő észrevett, és visszamosolygott rám, mintha már az is boldoggá tenné, hogy egy idegent lát az utcán, aki éppen a kedves kis üzletét csodálja. Szombat délelőtt volt, a bolt tele vásárlókkal. A hölgy egymás után szolgálta ki őket, így éppen csak egymásra pillantottunk. Ennek ellenére a mosolya jókedvre derített, és immár örömöt éreztem, amiért végül mégis hazatértem, és nem maradtam Velencében életem végéig.
Velence melankolikussá tesz, és felerősíti a meggyőződésemet, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. Vajon ugyanilyen hatással van mindenkire? Amikor ebben az időtlen városban járok-kelek, mindig azt érzem, hogy én csak az a szerencsétlen Victor Maskell vagyok. Persze nincs kifogásom a dolog ellen: mindig is élvezettel merültem bele a mélabúba. Ne kérdezzék, miért. Családom apai ágának öröksége lehet ez a zord, skót beütés – legalábbis nekem ezt mondták. Soha nem jártam még Skóciában. Azonban, ahogy azon a száraz, tavaszi napon a polcok között grasszáltam az áruházban, keserű hangulatom elpárolgott. Úgy éreztem, ez valószínűleg a kellemes fogadtatásnak köszönhető, ami a süteménybolt szép és igencsak egzotikus külsejű elárusítónőjének a mosolyában nyilvánult meg. Miközben megpróbáltam felidézni, melyik polcon kell keresnem a bevásárolni kívánt holmikat, a hölgy kedves mosolyára gondoltam, és ettől minden bizonnyal megjelent az arcomon egyfajta titokzatos öröm, mintha valami olyasmiről tudnék, amiről senki más – hozzá kell tennem, ez az arckifejezés halálra idegesít, ha valaki másnak az ábrázatán látom.
Az édességek és sütemények nem képezték szokásos étrendünk részét, ám hazafelé menet ennek ellenére betértem a kis boltba. Elég sokáig kellett várnom a soromra, de ez egyáltalán nem zavart. A már ismerős hölgyön kívül volt ott még egy negyvenes évei végén járó férfi és egy kislány is, aki nem lehetett több öt-hatévesnél. Ők ketten tálcán hordák az újabb és újabb adag süteményeket a bolt hátsó részében található konyhából; a férfi ügyelt a kislányra, és olykor kiszolgált egy-egy vevőt is. A vásárlók szokatlanul jókedvűek voltak. Nyoma sem volt a szokásos szombat délelőtti türelmetlenségnek és idegességnek, és senki sem próbált meg előrefurakodni a sorban. Nyugodtan vártam én is, és közben élvezettel szívtam be a sütemények illatát, gyönyörködtem a helyiséget belengő barátságos hangulatban, és egy idő után úgy éreztem, mintha a jóakarat valamiféle ódivatú révébe eveztem volna be. Biztosan ennek a családnak köszönhető, gondoltam. Volt az elégedettségükben valamiféle józan szerénység. Mindenekelőtt azonban a nő modorában és stílusában rejtőzhetett a titok.
Amikor rám került a sor, fél tucat szezámmagos teasüteményt kértem. Alaposan megnéztem az asszonyt, aki egy krokodilt formázó fogóval szép sorjában, ráérősen kiszedegette a pultból a süteményeket, majd berakta őket a másik kezében tartott papírzacskóba. Megfontolt mozdulatai azt sugallták, hogy ebben a pillanatban az egész világon semmi sem fontosabb számára, mint hogy engem kiszolgáljon. Negyvenes évei elején járhatott, negyvenhárom vagy negyvennégy évesnek tippeltem. A bőre sötét volt, ő maga feltűnően szép. Észak-Afrikából származhatott. De higgadt önuralma még a szépségénél is jobban lenyűgözött. Az a kifinomult előzékenység jutott róla eszembe, amellyel az ember a spanyoloknál, különösen a madridiaknál találkozhatott régebben: egyfajta kimért tisztelet, mely az emberi méltóságba vetett hitről árulkodik, és amelyet manapság már csak az idősebb generáció tagjainál lehet megtapasztalni. Az üzletben várakozó többi vásárló is érzékelte az asszonyból áradó finom udvariasságot. Amikor átnyújtotta nekem a süteményes zacskót, megköszöntem, mire ő válaszként elmosolyodott.
Mielőtt a következő vevőhöz fordult volna, sötétbarna szemébe néztem, és szomorúságot, valamilyen korábban átélt csapás nyomát fedeztem fel benne. Hazafelé menet azon tűnődtem, mi történhetett vele.
– Van valami ártatlanság ezekben az emberekben, nem gondolod? – mondtam Clare-nek később, mikor a süteményboltról meséltem neki.
Az asztalnál ült, újságot olvasott, és már a harmadik szezámmagos süteményt majszolta: letört belőle egy darabot, alaposan megvizsgálta, majd a kávéjába mártotta. Azt mondta, ő számtalanszor járt a boltban, amíg én odavoltam, de sem a helyben, sem az tulajdonosokban nem talált semmi különlegeset vagy érdekeset.
– A pasas tanár – mondta, mintegy bizonyítékként, hogy tényleg nem lehetnek túl érdekesek, majd továbbolvasott.
Engem azonban továbbra is foglalkoztatott a dolog, és kifejtettem neki, hogy biztosan valami szép és egyszerű szerelem szövődött közöttük, mármint az ausztrál pasas és különleges asszonykája között. Clare fel sem nézett az újságból, csak a rá jellemző tömörséggel válaszolt:
– A szerelem soha nem egyszerű. Ezt te is nagyon jól tudod, apa.
Bizony, igaza volt, tényleg tudtam. Talán túl jól is. És tudta ő is.
Körülbelül egy héttel később láttam a süteményes fickót a könyvtárban, a lányával volt. A rákövetkező hetek során jó pár alkalommal megfigyelhettem: általában egyedül ült az asztal mellett, és egy könyv fölé hajolt. Sok gyerek járt a könyvtárba, körberohangáltak, mindent szétdobáltak és zajongtak, de az volt a benyomásom, hogy még ez sem tudja elvonni a férfi figyelmét az olvasmányától. Úgy olvasott, ahogy a fiatalemberek szoktak: a könyvön kívüli világ megszűnt létezni a számára.
Márpedig tényleg van valami ártatlanság abban, ahogy ez az ember olvas, gondoltam magamban, talán hogy megvédjem a bennem kialakult képet Clare cinikus véleményétől. Próbáltam meglesni a könyvet a kezében, de nem tudtam kivenni a címét.
Néhányszor üdvözöltem is, de ő csak hűvösen biccentett. Gondolom, nem ismert meg. Nagy kezei voltak, karján kidudorodtak az erek. Szép keze volt, ügyes keze: inkább mesterembernek, mintsem tanárnak tűnt, valamilyen, talán fával dolgozó kézművesnek – nem lepődtem volna meg, ha kiderül például, hogy hangszereket készít. Elképzeltem, milyen szeretettel alakítják ezek az erős kezek, mondjuk, egy csembaló testét, amit gyönyörű felesége számára készít.
Amikor becsukta a könyvet és fölállt, feltűnt, milyen magas, és az is, hogy kicsit görnyedt a testtartása. Néztem, ahogy maga elé bámulva, hóna alatt a könyvvel kimegy a könyvtárból, és azon töprengtem, mi hozhatta össze sötétbőrű, egzotikus külsejű feleségével.
Aztán egy meleg, októberi vasárnap délután, amikor az időjárás már inkább nyárias, mint tavaszias volt, találkoztam vele a strandon. Észrevettem, hogy a szomszédos sávban jó néhány medencehosszon keresztül valaki pontosan az általam diktált tempóban úszik, de annyira, hogy még a fordulást is ugyanúgy csinálja, mint én: kinyújtott karokkal, a víz alatt. Leúsztam a húszhossznyi penzumomat, majd a sekély vízben megálltam pihenni. Hátamat a medence peremének támasztottam, és éppen az úszószemüvegemet vettem le, mikor a szomszédos sávban úszó férfi szintén megállt. Rögtön megismertem. Nem szándékoztam mondani neki semmit, hiszen úgy tűnt, ő most sem ismer meg. Így aztán igencsak meglepett, amikor rám köszönt, és megkérdezte, rendszeresen úszom-e. Mondtam neki, hogy csak szeretnék. Örültem, hogy ilyen barátságos, de azért elgondolkodtam azon is, vajon mitől változott meg ennyire a hozzám való viszonya.
Hát így ismerkedtem meg John Patternerrel: egymás mellett úsztunk. Úszás után meghívott kávézni a medence melletti büfébe. Miközben a kávét szürcsöltük, a lányát néztük, aki két előkészítős osztálytársával épp úszóleckét vett. A kislány folyton odakiabált neki:
– Ezt figyeld, apa!
– Figyelek, kicsim! – válaszolta John.
– Szép gyermek – mondtam neki.
John szemében büszkeséget és szeretetet láttam, és eszembe jutott, hogy mikor Clare annyi idős volt, mint most az ő lánya, milyen jól kijöttünk mi is: végtelenül közel álltunk egymáshoz akkoriban, mély érzelmek, szeretet és gyöngédség jellemezte a kapcsolatunkat. Ugyanezt láttam John Patterner és a lánya esetében. Elmondta, hogy a kislányt Houriának hívják. Amikor bemutatta nekem, az ifjú hölgy komolyan rám nézett, én pedig nyomban észrevettem, hogy szemét az édesanyjától örökölte. Nem tudom már, miről beszélgettünk Johnnal aznap, de arra világosan emlékszem, hogy a papírpohárban felszolgált kávénak ugyanolyan íze volt, mint a medence vizének. Két héttel később, mikor újra egyedül találtam a könyvtárban, én vetettem fel, hogy igyunk egy kávét a Paradisóban. Úgy tűnt, örül nekem.
Ezután majd’ minden héten együtt kávéztunk, ugyanott, a Paradisóban. Mesélni kezdett az életükről. Eleinte csak lassan, habozva, apránként haladt előre a történetben. Beszélt saját magáról és a feleségéről, Sabiháról, erről a gyönyörű tunéziai nőről, akit Párizsban vett feleségül, amikor még fiatalember volt, a felesége pedig szinte még gyerek. Aztán elmesélte kislányuk, Houria szép, ámde rettenetes történetét is.
Megtudtam, hogy a süteménybolt fölötti két szobában laknak: ez igazán nem sok hely egy ekkora család számára. A konyhájuk a földszinti bolt konyhája is egyben, ahol Sabiha azokat a fenséges süteményeket készíti. Az utcáról is látszik. Amikor aznap, késő este Clare korcs kutyáját, Stubbyt sétálni vittem, arrafelé kanyarodtam, és láttam, hogy még ég náluk a villany.
A medencevíz ízű kávé elfogyasztásától kezdve úgy vettem észre, hogy Johnnak szüksége van a beszélgetéseinkre. De mivel szerény és befelé forduló embernek bizonyult, kellett némi idő, amíg meg tudtam győzni, hogy tényleg érdekel a története.
– Remélem, nem untatom – mondta időről időre, és közben nevetett. Nevetéséből fenntartás és bizonytalanság hallatszott ki, és ez aggodalommal töltött el. Attól tartottam ugyanis, hogy egyszer csak úgy dönt, túl sok mindent fedett már fel a múltjából, és nem mesél tovább. Igyekeztem hát tökéletes hallgatónak bizonyulni. Meg is mondtam neki, hogy én leszek a leghűségesebb és leghálásabb közönség, akivel valaha találkozott, vagy találkozhatott volna.
Mindig úgy terveztem, hogy az épp akkor befejezett regényem lesz a legutolsó. Elegem volt már.
– Ennyi – mondtam Clare-nek, amikor valamelyiknek a végére értem. – Nem írok többet.
Mire ő megkérdezte, hogy akkor mit csinálok majd.
– Nyugdíjba vonulok – mondtam. – Az emberek általában ezt teszik. Utaznak, jól érzik magukat, és tovább alszanak reggelente.
– Na és tekézni is fogsz, apa? – nézett rám kételkedve. Ő a lányom, úgyhogy neki szabad ilyenekkel élcelődni.
Legutoljára már tényleg biztos voltam benne, hogy az utolsó könyvemet fejeztem be – a címe is az lett, hogy A búcsú. Gondoltam, jó kis üzenet lesz ez a kritikusok és újságírók számára, akik folyton utalásokat keresgélnek, és megpróbálják kitalálni, minek mi az értelme. Alig vártam, hogy valamelyik újságíró megkérdezze:
– Tehát akkor ez az utolsó könyve?
Készen álltam a válasszal:
– Igen, az.
Ennyi, semmi több. De senki sem kérdezte meg. Ehelyett az iránt érdeklődtek, vajon önéletrajzi ihletésű-e a mű. Lucian Freudot idéztem nekik:
- „Minden önéletrajz, és minden önarckép.”
A baj csak az volt, hogy ők szó szerint értelmezték Freud ragyogó szellemességét. Úgyhogy inkább elutaztam Velencébe, hogy egy-két hónapig nyugodtan élvezhessem magányos mélabúmat. Amikor hazatértem, rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kell semmit tenni. Életem során nem sajátítottam el a semmittevés művészetét, és hamarosan rájöttem, hogy nem megírni egy könyvet sokkal nehezebb, mint megírni. Hogyan álljak le? Ez volt a kérdés. Egy ideig úgy próbáltam elmenekülni a válasz elől, hogy délelőttönként a Nemzeti Galériába jártam, de ez meglehetősen demoralizáló hatással volt rám: a termekben hemzsegtek a hozzám hasonló semmittevők, ámulva néztem a sok magányos arcot. Aztán találkoztam John Patternerrel, és hirtelen megint akadt tennivalóm: hallgathattam, ahogy elmeséli az élete történetét. Elmondhatatlanul kíváncsi voltam, hogyan költözött be a szomorúság gyönyörű felesége szemébe, ezért hallgattam végig mindazt, amit mesélt.
Ha szép volt az idő, a Café Paradiso előtt húzódó ösvény mentén kirakott asztalok valamelyikéhez ültünk, a platánfák alá, hogy John cigarettázni tudjon.
– Élvezem a pillanat varázsát – mondtam neki, mikor aggodalmaskodni kezdett, hogy feltart a munkámban. Némán ült egy kicsit, és a kezében tartott, érintetlen cigarettával játszott, majd kihúzta a derekát, és elkezdett mesélni. A cigarettát az aznapi történet végéig nem szívta el; csak akkor gyújtott rá, mikor felkerekedtünk és visszasétáltunk a kávézóba. Épp leszokóban volt, gondolom.
Elmesélte, hogy gazdálkodó családból származik, New South Wales déli partja környékéről. Valóban tanár volt, Clare igazat mondott, angolt tanított a helyi középiskolában olyan gyermekeknek, akik odahaza, családi körben nem angolul beszéltek – ez a népességnek nagyjából a felére igaz ezen a környéken. Diákjairól mindig nagy tisztelettel mesélt, de volt egy olyan érzésem, hogy nincs túlságosan elragadtatva a munkájától. Szerette a feleségét és a lányát, de könyvekbe feledkezni is szeretett. Elárulta, hogy szenvedélyes olvasó.
Nos, ideje rátérni John történetére.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy voltaképpen egy gyónást hallgatok. De vajon nem egyfajta gyónás minden történet? Vajon nem a feloldozás utáni vágyunk kényszerít mindannyiunkat arra, hogy elmeséljük másoknak az életünket?

A Kiadó engedélyével.